Az első kérdés, amelyet (személyesen vagy levélben) feltesznek az írónak, így hangzik: „Honnan veszi az ötleteit?”. Nagy a kísértés, hogy az ember ezt válaszolja: „Mindig a Harrodsba megyek értük.”
Agatha Christie egyik regénye (A frankfurti utas) előtt szerepel egy bevezető, amelyben az írónő az ihletről beszél. Ezt az előszót másolom ide neked, mert kifejezetten érdekes akkor is, ha nem ismered vagy nem szereted Christie krimijeit!
Általánosan elterjedt hiedelem, hogy létezik az ötleteknek egy mágikus forrása, és hogy az írók felfedezték, miképp lehet meríteni belőle. Sajnos ez nincs így. Ennek kapcsán az ember csak ennyit mondhat: „Az ötletek belőlem jönnek. A fejemben születnek.”
Ez persze nem nagy segítség, de ha rokonszenvesnek találjuk a kérdezősködőt, megenyhülhetünk iránta, és egy kissé tovább mehetünk, ezt tanácsolva:
„Ha egy ötlet különösen vonzónak tűnik, és úgy érzed, tudsz vele kezdeni valamit, akkor tologasd egy kicsit, tedd próbára, dolgozd ki és reszelgesd, amíg fokozatosan ki nem alakul a végleges formája. Akkor aztán neki kell állnod, hogy megírjad. Ez már nem is olyan mókás – ez bizony kemény munka. A másik megoldás, hogy gondosan félreteszed, elraktározod, és egy-két esztendő múlva felhasználod.”
Az érdeklődő olvasó következő kérdése (vagy inkább kijelentése) valószínűleg ez lesz: „Feltételezem, hogy jellemzően a való életből meríti a szereplőket.”
Az efféle gondolatot csírájában fojtom el:
„Egyáltalán nem. Én találom ki őket. Az enyémek, az én agyszüleményeim. Az én szereplőimmé kell válniuk, mert azt kell tenniük, amit én akarok, úgy kell viselkedniük, ahogy én óhajtom, hiszen értem születtek meg, és ha vannak is önálló gondolataik, ez csak azért fordul elő, mert én valóságos alakoknak teremtettem meg őket.”
Vagyis az író találja ki az ötletet és a szereplőket – de a jó sztorinak van még egy titkos összetevője, a környezet. Az első két tényező belső forrásokból fakad, a harmadik azonban kívülről jön, ott kell lennie valahol, csak éppen vár ránk. Már létezik, nem az író találja ki, ez valóságos.
Lehet, hogy jártál valamikor egy nílusi hajóúton, maradandó emlék volt – és éppen erre a környezetre van szükséged egy meghatározott történethez. Vagy ebédeltél egyszer Chelsea-ben, egy kávéházban, és szemtanúja voltál egy veszekedésnek: egy lány kitépett egy marékkal a barátnője hajából – tökéletes kezdés a következő könyvedhez! Utazol az Orient Expresszen – milyen vicces lenne, ha itt történne meg az a bonyodalom, ami egy ideje érlelődik benned! Uzsonnára mész egy barátnődhöz, és amikor megérkezel, a bátyja éppen akkor csuk be egy könyvet, félreteszi és azt mondja: „Nem rossz. De vajon mi a fenéért nem szóltak Evansnek?” És máris elhatározod, hogy a következő könyvednek ez lesz a címe, bár még azt sem tudod, ki ez az Evans. Nem baj, egyszer majd kitalálod, a címed megvan.
Bizonyos értelemben tehát nem te találod ki a történeted környezetét. Ez már körülötted van, létezik, csak ki kell nyújtanod a kezed és kiválasztanod valamelyiket. Egy vonatot, kórházat, londoni szállodát, karibi strandot, vidéki falucskát, koktélpartit, lányiskolát.
Egy szabály van csak, a szereplőidnek tényleg itt kell lenniük. Valóságos személyeket kell elképzelned ezeken a valóságos helyeken, térben és időben meghatározott helyeken. És ha megvan a válaszod a hol és mikor kérdésekre, már csak adatokra van szükséged. Honnan szerezhetsz inspirációt azon kívül, amit a tulajdon szemeddel látsz és a tulajdon füleddel hallasz?
A válasz ijesztően egyszerű.
A sajtóból. Hiszen a reggeli újságod napról napra szolgáltatja az ötleteket rögtön az első oldalon: a hírek rovatára gondolok. Nézd csak meg, mi történt aznap a világban! Mit mondanak, gondolnak és tesznek az emberek? Nézd végig a címsorokat egy hónapon át, jegyzetelj, gondolkozz és rendszerezz.
Mindennap van gyilkosság. Megfojtott lány, kirabolt öregasszony, kifosztott épületek, rablótámadások, eltűnt gyermekek. És persze az ember tudja tapasztalatból, hogy jóság is van a világban, kedvesség, együtt érzés, jó szomszédi viszony, barátság. Ha könyvet írsz, el kell fogadnod, hogy a világ ilyen, hogy a regényed háttere ilyen. Amilyen a háttér, olyan lesz a történet is. A legképtelenebb ötleteket fogod felhasználni azok közül, amelyek eléd kerülnek!
Hogy Agatha Christie mennyire igazat mondott a fentiekben, meg is adom, mely ötleteket mely regényeiben használta fel:
- nílusi hajóút: Halál a Níluson;
- egy lány kitépett egy marékkal a barátnője hajából: Bűbájos gyilkosok;
- Orient Expressz: Halál az Orient Expresszen (az írónő valóban hófúvásba került Vinkovci előtt, és e három nap alatt írta meg e regénye vázlatát);
- a könyvolvasó báty: Miért nem szóltak Evansnak?;
- vonat: Agatha Christie nagyon szerette a vonatutakat, több regényében is központi elem, például A titokzatos kék vonat vagy a Paddington 16:50;
- kórház: a regényekre inkább jellemző, hogy a betegeket otthon kezelik, a kórházzal kapcsolatban ez a kalandregény jut eszembe: Úti célja ismeretlen;
- londoni szálloda: A Bertram szálló;
- karibi strand: Rejtély az Antillákon;
- vidéki falucska: a legtöbb Miss Marple-kötet, például ez;
- koktélparti: Tragédia három felvonásban;
- lányiskola: Macska a galambok közt.
Ha te is szívesen osztod meg a blogolvasókkal, honnan származott egy-egy ötleted, hozzászólásban várjuk!
Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!
