Spirituális regényt szerkesztettem

Szereted a különleges világvége-történeteket? Elhiszed, hogy van a világban valami olyan, amit a műszereink nem feltétlenül képesek mérni? Ugyanakkor a kalandregény, az akció is vonz? Akkor hadd ajánljak egy könyvet!

Dr. Schönek Zoltán: A megváltás ára

Ki ne szeretné, hogy megváltásban részesüljön? De vajon van-e erre alanyi jogunk, és elegendő passzív szemlélőként kivárnunk, amíg sorra kerülünk? Van-e a megváltásnak ára, amit mindenkinek meg kell fizetnie? 
Ezt a kérdést járja körül a kétrészes spirituális kalandregény, amelynek első kötetét foghatja kezébe az olvasó. A fordulatos cselekmény végig izgalomban tartja azt, aki csatlakozik a regény szereplőihez, akik a könyv lapjain önálló életre kelve kalandjaik során keresik a választ a kérdésre, amire a második kötet végére fény is derül.

Felkeltette az érdeklődésed? Itt tudod megrendelni a könyvet.

A közös munka

Schönek Zoli kéziratának már az első verziója is egyik személye kedvencem volt, lévén az ötlet erősen kapcsolódik egyik kedvenc könyvemhez, Bulgakov Mester és Margaritájához. A lektori véleményben a legfőbb javaslatom az volt, hogy a történet logikája legyen egyenesebb, a cselekmény leírásában legyen kevesebb kanyar. Az információadagolásra is felhívtam a figyelmet, konkrétan arra, hogy amikor felmerül egy kérdés, azt a történet ne azonnal válaszolja meg, hanem izguljon kicsit többet az olvasó, mi miért történik. Fontos volt az abszurditás, a spiritualitás szála is: javasoltam, hogy rögtön a regény elején legyen nyilvánvaló, hogy nem egy katonai kémtörténetet olvasunk hanem egy sokrétegű, zsánereken átívelő regényt. Fontosnak tartom azt a javaslatot is, hogy a szöveg fejezetekre tagolását kértem Zolitól. Ha nem is adunk a fejezeteinknek címet, csupán számot, akkor is segíti ez az olvasót, épp úgy, mint az autóvezetőt az aszfalt mentén a mérföldkövek!

A szerző így élte meg a közös munkát

Nádasi Krisszel dolgozni olyan, mint egy gyakorlati írói kurzuson részt venni. Krisz nem csak megszerkesztette a könyvet, hanem folyamatosan olyan értékes tanácsokkal látott el, melyeket a későbbi írásaimban is jól tudok hasznosítani. Amolyan „learning by doing” kurzust biztosított számomra, miközben a mű szerkesztését végezte. Az írók általában félnek a szerkesztőtől, attól tartva, hogy az majd jól átírja, vagy átíratja velük a remekművüket.
Krisznél semmi ilyesmit nem tapasztaltam (vagy olyan jól csinálta, hogy nem vettem észre. Úgy vezette a kezemet a szerkesztés folyamatában, hogy sosem éreztem, hogy valamiről le akarna beszélni. Inkább azt éreztem, hogy segít még jobban kiemelni, amit ezzel a regénnyel el szeretnék mondani.
Magától értetődik, hogy a könyv második részét is Krisz fogja szerkeszteni.

Ha téged is érdekel a lektori véleményezés, szerkesztés, itt olvashatsz róla többet! 

Olvass bele!

– Na, jöjjön már be, ezredes, ne kéresse magát! – unszolta Sára a küszöbön tipródó férfit. – Elvégre csak van valami célja azzal, hogy ismét meglátogat minket!
Az ezredes belépett a lakásba, ahol szemközt találta magát Vicával és Péterrel. A kislány tekintete mosolygós, apja tekintete viszont szúrós és bizalmatlan volt. Mint aki azon morfondírozik, hogy félnie kell-e a belépőtől. Ahogy Péter tekintete végigpásztázta az ezredes alakját, tekintete megakadt a hóna alól kikandikáló pisztolyon. Dr. Fogat elkapta a pillantást.
– Ööö, szolgálati fegyver… Mindig velem van – hebegte zavartan, és összehúzva mellén a bőrkabátot, hozzátette: – Ne ijedjenek meg, kérem! Kérdezni szeretnék valamit, és információt hoztam.
Péter – továbbra is bizalmatlanul méregetve a belépőt – intett, hogy foglaljon helyet. Az ezredes huppanva leült a skandináv stílusban berendezett nappali ülőgarnitúrájának bőrfotelébe.
– Anya, szerintem meg kellene kínálni Máté bácsit kávéval! Jó erősen szereti, két cukorral és tejjel – csivitelte, s az ezredes már fenn sem akadt azon, hogy honnan tudja ezt róla a kislány.
– Köszönöm, nem akarom ezzel terhelni önöket – tiltakozott bágyadtan, de Sára már a kávéfőző gépbe csúsztatott egy kapszulát.

– Ugye nem haragszol, hogy Luca megreptetett a múltkor? – Vica odaszaladt hozzá, s kezét kedvesen az ezredes térdére tette, aki bárhogy is igyekezett fegyelmezni magát, összerezzent. – Milyen volt?
Jó, ugye? Én is szeretnék repülni egyszer, csak apa nagyon aggódna! – csicseregte, mintha csak arról lenne szó, mi volt az ebéd az oviban.
– Vica, kérlek, hagyd békén a bácsit! – szólt rá Péter, majd az ezredeshez fordult. – Mit óhajt, kérem?
– Feltétlenül kérdeznem kell valamit – kezdte nagy sóhajjal az ezredes. – Nemrég eltűnt a miniszterelnök. Kérem, ha bármilyen információval rendelkeznek erről, azonnal osszák meg velem!
Nagyon súlyos a helyzet! – Majd látva Péter értetlen arckifejezését, egy borítékot vett elő kabátja belső zsebéből, és Péter kezébe nyomva folytatta. – A miniszterelnök úr három napja tűnt el, a felkutatására tett erőfeszítések pedig nem vezettek eredményre. Tegnapelőtt jöttek ki a nyomdából a legújabb nemzeti konzultációs kérdőívek, melyeket a mai napon kézbesítettek. Ezt a példányt az imént szedtem ki a postaládájukból, utólagos engedelmükkel.

– Nem baj, úgyis ki szoktam dobni a kukába – kotyogott bele Sára a kávéfőző mellől.
– És? – vetette közbe értetlenül Péter, akin jól látszott, hogy nem érti, hová akar kilyukadni az ezredes.
– Kérem, nézze meg alaposan – mondta Fogat, majd látva, hogy Péter még mindig nem érti, hozzátette: – A bélyeget nézze, kérem!
– Mióta tesznek a nemzeti konzultációs kérdőívekre bélyeget? – kérdezte Sára, és az időközben lefőtt kávét az ezredes elé tette a dohányzóasztalra.
– Hát ez az, nem tesznek – sóhajtott fel az ezredes –, a kérdőívre nem tesznek bélyeget, bérmentesítve adják fel őket. A postaládákba azonban mégis úgy kerültek, hogy mindegyiken volt bélyeg.
Péter szeme elé emelte a borítékot, majd tekintetében felvillant a felismerés szikrája, s ezzel egyidejűleg kiült arcára az elképedt csodálkozás. Rájött, miről beszél az ezredes: a bélyegen a miniszterelnök volt látható, amint dolgozószobájának íróasztala mögött ülve serényen tevékenykedik. A tüsténkedést szó szerint kell érteni, a miniszterelnök a bélyegen mozgott, beszélt, telefonált, aláírt, kávét ivott, s abban a hiszemben, hogy úgysem látja senki, időnként orrát fújta, krákogott, tüsszentett; egy íróasztalnál dolgozó ember mindennapi rutinját végezte.

– Mintha élne! – kiáltott fel meglepetten Péter.
– Tisztára, mint a Reggeli Próféta című újság a Harry Potterben – kuncogott Vica, aki apja oldalához simulva, annak hóna alatt kukucskált a boríték irányába. – De vicces!
– Nem, nem vicces – nyögte dr. Fogat, és zsebkendőért nyúlt, hogy gyöngyöző homlokát megtörölje.
– Nem olyan, mintha élne, hanem él! Ott, a bélyegen. És ugyanúgy cselekszik, telefonál, utasításokat ad, mintha mi sem történt volna.
– És szót fogadnak neki? – érdeklődött Vica őszinte arccal.
– Egy bélyegnek? – hörögte az ezredes.
Dr. Fogat további okfejtését azonban Sára csilingelő kacaja szakította félbe. Ő Péter válla fölött áthajolva próbálta meglátni, miről van szó, ezért kissé később esett le neki a tantusz. A nevetéstől potyogó könnyeit törölgetve monda az ezredesnek:
– Hát, be kell látnia, hogy ha van a világon költői igazságszolgáltatás, akkor ez az. A miniszterelnököt ráragasztották a saját konzultációs kérdőívére. És most ott van, és ott egzisztál. Ez óriási! – kacarászta.
– Mi az, hogy egzisztál? – érdeklődött Vica.

– Asszonyom – próbálta rendre utasítani Sárát az ezredes –, ez nem vicc. Ez tragikusan komoly. Ha közel tartja a füléhez a borítékot, még azt is hallani lehet, a miniszterelnök úr mit beszél. A belügyminiszter felhívta őt telefonon, ő pedig felvette. – Dr. Fogat az apró, izgő-mozgó alakra bökött a borítékon. – Ő ott, a bélyegen. Majd teljesen hétköznapi módon beszélgettek. Folyamatosan államtitkokat tereget ki, mert nem veszi észre, hogy fölragasztották a kérdőívre, és kétmillió példányban kiküldték postán. Utasításokat oszt, és a választási taktikát ecseteli, minősített, titkos információkról értekezik. A magyar állam számára ez beláthatatlan következményekkel jár. Ha még néhány napig így megy tovább, egyetlen államtitok sem marad, melyet ne hozna nyilvánosságra. A miniszterelnök-helyettes megpróbálta átvenni a helyét a kormányban, de képtelen kézben tartani az ügyeket. Néhány órányira vagyunk attól, hogy az állam teljesen összeomoljon. Minden egyes kormányzati vezető attól retteg, hogy ő lehet a következő, akit kiplakátolnak… kibélyegeznek, vagy mi az ördög ez! – hadarta nekikeseredve. – Tennünk kell valamit, de teljesen tanácstalanok vagyunk.

Néha azt gondolom, hogy csak álmodom az egészet. Megpróbáltuk visszahívni a kézbesítő központoktól a kérdőíveket, de nem sikerült mindegyiket. Felmerült, hogy semmisítsük meg a papírokat, de hát rajta van a miniszterelnök. Nem tudjuk, hogy ha ledarálunk egy kérdőívet, az milyen hatással lenne rá. És ha az összeset ledaráljuk, akkor mi lesz? Fogalmunk sincs – sóhajtotta panaszosan.
– És miért van szükségük ezeknek a bácsiknak a titkokra? Miért nem lehet elmondani az embereknek? – érdeklődött Vica gyermeki naivsággal.
– Mert akkor a kutya se választaná meg őket, kislányom – felelte halkan Péter.
– De ha tudják az emberek, hogy ezek a bácsik titkolóznak, akkor minek választják meg őket? Akkor miért nem olyat választanak, aki mindig igazat mond? – feszegette tovább a kérdést a kislány.
– Ez olyan dolog, amit a gyerekek nem értenek – próbált meg kitérni a válasz elől az apja.

– Nem hiszem – szólt tűnődve Vica –, szerintem ezeket a dolgokat ti felnőttek nem értitek. Ha nem titkolózna, és mindig igazat mondana, most nem kellene félnie attól, ami kiderülhet róla. Furcsa, hogy ezt nem értitek, mert az óvó néni, aki pedig felnőtt, mondta, hogy sosem szabad hazudni – morfondírozott Vica homlokát ráncolva.
– Vica – fordult a kislányhoz az ezredes –, van bármi fogalmad arról, hogy mi ez, és miért történik?
– Ez – mondta komolyan elgondolkodva a kislány –, ez egy tanítás. Mert a buta felnőttek nem értik az egész világot. Ő meg – Vica a bélyegen tevékenykedő miniszterelnökre mutatott –, végképp nem érti, pedig neki kellene a legjobban tudnia mindent – jelentette ki végül, s karját összefonva, durcás arccal huppant apja mellé a bőrdíványra.
– És… – Az ezredes nagyot nyelt. – Vissza lehet ezt csinálni? Vissza lehet hozni valahogy a miniszterelnököt?
– Hát persze – mondta Vica, aki máris megenyhült, látva az ezredes kínlódását. – Ahogy odameditáltuk, abba a saját, külön világba a bélyegen, vissza is tudjuk hozni ide! Csak…

– Csak? – fordultak felé egyszerre a felnőttek.
– Csak éppen ahhoz Lucára is szükség van, mert ő vezette azt a meditációt, ami létrehozta annak a bácsinak a bélyegvilágot. Csak ő tudná visszahozni ide, mert ő a kapu, amin keresztül visszajöhet!
Csakhogy Luca eltűnt – fejezte be szomorúan.
A szobára néma, dermedt csend telepedett. Az a fajta, melyben az idő is lassabban telik, s a másodpercek órákká nyúlva fonódnak egymásba.
– Ez a másik dolog, amiért ma eljöttem magukhoz. Van információm Lucáról – kezdte halkan az ezredes, mire Sára hangosan felsikoltott, és ültő helyéből felugorva felborította a dohányzóasztalt, rajta az érintetlen, teli kávéscsészékkel, melyek teljes tartalma dr. Fogat nadrágján landolt.
– Miért nem ezzel kezdte? – sikította a nő.
– Hát… – Fogat tétovázott, leöntött nadrágját törölgette, aztán kibökte az igazságot: – Mert akkor nem lett volna módom a miniszterelnökről kérdezni…
– Szörnyeteg! – sivította Sára. – Mondja már, mondja!

Ha tetszett a részlet, rendeld meg még ma A megváltás ára című könyvet!

Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!