A görög nyaralások romantikája – Emri Nóra könyvét szerkesztettem


Ki ne szeretne egy jól megírt románcot?

Ahányan vagyunk, annyiféle könyvet szeretünk olvasni – de az egyik legnagyobb olvasótábora a szerelmesregényeknek van. Talán a nagy kereslet az oka, hogy a romantikus könyvek időnként nagyon gyatrák. Szerintem az olvasó akkor is megérdemli, hogy minőségi szöveget kapjon, ha csak kikapcsolódni szeretne.

Ezért örültem annyira, amikor Emri Nóra megkeresett a “Vissza Korfura” kéziratával, mentegetőzve, hogy ne várjak sokat, ez csak egy könnyed regény Görögország szerelmeseinek. Tényleg könnyed volt, de már első változatában is remekül megírt darab.

A történet ráadásul nemcsak arról szól, hogy a főszereplő leány szerelmes-e vagy sem: van itt egy rejtély is, ami kiderítésre vár. A Vissza Korfura Zoi története, aki visszalátogat gyermekkora színhelyére, Korfura, hogy egy évtizedek óta lakatlan „szellemfaluban” régi leveleket keressen. A regény hűen visszaadja a sziget hangulatát, és a leveleken keresztül bepillantást nyerhetünk a helyiek életébe az 1800-as években is. Mialatt Zoi újra végigjárja a szeretett helyeket – szembenéz múlttal és jelennel, találkozik a régi barátokkal és új embereket ismer meg – megváltozik az élete: a görög életszeretet, és a sziget szépsége nem hagyja érintetlenül a szívét.

Ha felkeltette érdeklődésedet a regény, itt tudod megvásárolni!

A szerkesztésről

Emri Nórának nem ez az első könyve, korábban már megjelent egy hasonló, romantikus rejtélye, a Szerelmem, Kefalónia. Nóra azonban szeretett volna egy másik szerkesztőt kipróbálni.

A lektori véleményben azt javasoltam neki, fűzze szorosabbra a szálat az 1800-as évekbeli történések és Zoi története között, a korabeli levelek tartalmát igazítsa a Zoival történtekhez, ugyanakkor a szöveg fogalmazását régiesítse. A regény lezárásához is más ötleteim voltak, illetve az első fejezet átírását is javasoltam. Apró változtatásokkal az információadagolást is rendbe tettük: jobban meg kellett magyarázni bizonyos dolgokat, és elhallgatni, máshogy bemutatni másokat. A végeredmény szerintem feszes, fordulatos, szinte kalandregény izgalmasságú regény lett!

Nóra így nyilatkozott a közös munkáról:

 

Elkészültem a második regényemmel és teljes pánikba estem.  Atyaúristen, mi van, ha nem jó?! Szükségem lenne egy profi szerkesztőre, aki megmondja, hogyan tovább!

A „Hogyan írjunk könyvet?” már jó ideje ott lapult a polcomon, vagyis inkább az éjjeliszekrényemen, mert minden este olvasgattam – rajta keresztül találtam el Kriszhez.

Pont olyan lendületes és alapos volt, mint a könyve. Rengeteg jó ötletet adott hozzá, hogy miként tegyem gördülékenyebbé a regényt, és a keze nyomán egyszerre összeállt az egész, éppen olyan lett, amilyennek eredetileg szerettem volna.

Krisz szerkesztés után is bármiben szívesen segített, például megírta az ötleteit a borítóval, honlappal kapcsolatban, rajta tényleg éreztem, hogy szívügye a dolog! Emellett kedves és közvetlen volt, szóval bátran bízzátok rá magatokat – vagyis a műveiteket – nem fogtok csalódni!

Ha te is szívesen küldenéd nekem a kéziratodat, itt olvashatsz többet a folyamatról!

A kész könyvből is hadd mutassak egy részletet!


Éppen csak kisétáltunk a boltok közül, majd végigmentünk a Kolokotroni utcán, és már ott is álltunk a bejáratnál.

Kívülről nem is gondolná az ember, hogy mi rejtőzik a kerítés mögött.

– Fura módja ez a vigasztalásnak és a felvidításomnak – fordultam Petros felé.

– Te mesélted tegnap úszás után, hogy szeretsz régi temetőket fényképezni – válaszolta ő olyan széles mosollyal, mintha minimum a bécsi operabálba jöttünk volna.

Valójában nagyon is örültem a rendhagyó programnak, mert régóta fentem már a fogam erre a kis korfui temetőre. A Brit Temető gyerekkoromban még egyáltalán nem érdekelt, így soha nem is jártam itt azelőtt. Nagy várakozással lestem át a kerítéslécek fölött. Különös hobbim nem a halállal volt kapcsolatos, sokkal inkább a szépséget és a békét fedeztem fel azokban a gyönyörű, több évszázados temetőkben, amelyeket – például Skóciában is – végigfotóztam.

Mihelyt beléptünk, George, a sírkert őre és gondnoka lépegetett felénk sietve. Amint kezet rázott Petrosszal, az öreg máris felém fordult. Csak úgy dőlt belőle a szó. Elmesélte, hogy a nagyapja ültette a rengeteg csodás virágot, és az apja után ő vette át a temető gondnokságát, meg hogy a különleges virágok és fák között tavasszal vad orchideák nyílnak, olyankor tömegesen járnak erre kóbor botanikusok. Megmutatta a bejárattal szemben lévő sírhelyet is, melyet saját magának tartogat.

– Nem morbid ez egy kicsit? – súgtam oda Petrosnak.

– Szerintem ő itt nőtt fel, olyan természetes neki az elmúlás, mint neked, hogy dolgozni jársz. Egyébként jóval elmúlt nyolcvan, és nézd, milyen jól tartja magát, simán elélhet száz évig is.

Míg a gondnok anekdotázgatott, körbenéztem: a hőség kiszárította a füvet, de a fák zöldelltek, kellemesen árnyassá téve ezzel a temetőt. Egy kissé elhanyagolt, mohos kútban aranyhalak úszkáltak, régi kőedényekben rózsák vöröslöttek, egy asztalkán pedig nyitott vendégkönyv várta a látogatók bejegyzéseit.

Hm, vendégkönyv egy temetőben. Nos, addig jó, ameddig csak vendég az ember… – somolyogtam magamban. Petros adott néhány eurót a gondnoknak – így megúsztuk a további történeteket a bátor angol tengerészek haláláról –, és elindulhattunk végre befelé, a fák közé.

Csatában elhunyt ifjak, betegségben angyalkává lett kisdedek, járványban kihalt családok, tisztességben megőszült családanyák és családapák sírkövei, édes-bús angyalszobrok. Itt minden az elmúlásról szólt, mégis olyan békés, szép hely volt, és minden szegletében ott bujkált az élet: a gyönyörű fák ágai közt beszűrődött a napfény, virágok nyíltak és színpompás pillangók repkedtek mindenfelé. Mintha a múlt így figyelmeztetett volna minket: hahó, az élet túl rövid és múlandó, tessék szépen megbecsülni és kihasználni!

– Hihetetlenek itt a fényviszonyok – mondtam Petrosnak, miközben kattintgattam. Ilyet még tényleg sehol máshol nem láttam: a fenyők és ciprusok ágai közt csíkokban csorgott be a fény, még varázslatosabbá téve a kertet.

Rajtunk kívül mindössze egy fiatal pár nézelődött a temetőnek ezen a részén. Turistáknak tűntek, egy kétéves-forma kisfiú szaladgált körülöttük vidáman, egészen addig, amíg meg nem csúszott egy kőlépcsőn, és be nem ütötte a száját. Volt nagy sírás-rívás, de szerencsére hamar megvigasztalódott, és a kertbe visszatért a béke és a csend.

Az évszázados sírkövek után eljutottunk a jelenkori sírokig. Petros leült egy kőfalra és hagyta, hogy kedvemre nézegessem és olvasgassam a feliratokat. „Drága édesanyánk emlékére, nyugodjon békében Korfun – a helyen, melyet annyira szeretett.” „Nyugodj békében Korfun – második otthonodban.”

Csak álltam a két sírra meredve, és potyogni kezdtek a könnyeim. Nagyapámra gondoltam, aki, távol a napfényes Korfutól, egy londoni temetőben nyugszik.  Petros nem láthatta az arcomat, de miután olyan sokáig nem mozdultam, utánam jött, legalábbis hallottam, amint megáll mögöttem. Nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja, hogy sírok. Tétován végigsimított a hátamon.

– Szerinted jobb lett volna, ha ide temetjük? – szipogtam. – Szerette volna?

– Jobb lett volna kinek? Mert neki ugyan már nem.

– Jaj, tudod, hogy értem! – rántottam meg a vállamat dühösen.

– Mondta valaha, hogy itt szeretne nyugodni?

– Tudtommal nem. Én még gyerek voltam, de nem hiszem, hogy apáék ne teljesítették volna, ha ilyesmit kér.

– Na, látod. Biztosan kérte volna, ha fontos neki.

– Annyira szerette a szigetet…

– De benneteket még jobban!

Közben előkotortam egy papírzsebkendőt a táskámból és kifújtam az orromat.

– Sajnálom – mondta Petros. – Ez kicsit balul sült el. Nem akartalak elszomorítani. Ha ezt tudom, inkább teknősbéka-vadászatra viszlek.

– Lökött – már mosolyogtam, bár sejtettem, hogy nem festek valami jól a kivörösödött orrommal és a kisírt szemeimmel.

– Nagyon szeretett téged – simogatta meg a hajamat. – Jobban, mint a szerelmét.

– Tessék?

– Hoppá, ez kicsúszott. – A szája elé tette a kezét. – Nem tudtad, ugye? Nagyapád szerelmes volt valakibe a szigeten.

– Honnan veszed?

– Anyám mesélte.

– De… Mikor találkoztak? Én nem emlékszem senkire.

– Amíg te velünk lógtál, meg amíg aludtál – mosolyodott el.

Beletelt egy kis időbe, mire megemésztettem, amit mondott. Bárhogy is igyekeztem visszaidézni azokat a nyarakat, a leghalványabb emlékem sem volt semmiféle románcról.

– És nem is szeretett volna ideköltözni hozzá?

– De igen.  Amikor úgy volt, hogy te bentlakásos iskolába mész, elkezdték tervezgetni. Azt is mondta, hogy a szüneteket nála töltheted majd. Csakhogy közben…

– …közben meghalt.

– Igen.

– Tudod a nevét? – kérdeztem.

– Evaggelia Mantzuraki. Ha szeretnél vele találkozni…

– Kösz, nem – vágtam rá azonnal.

– Gyere – megfogta a kezemet és visszafelé húzott a bejárat irányába. – Mára elég volt a halálból, foglalkozzunk mostantól az élettel!


Ugye, milyen kellemes könyv? Rendeld meg hamar!

*Köszönöm, ha megosztod a cikket!*
Share

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.