Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!

Francia vagyok Párizs városából

Pomogáts Béla Faludy Györgyről

Béla bácsi irodalomtörténész, ami nagyjából azt jelenti, hogy rengeteget olvas és még többet gondolkodik rajta. A munkásságát nagyon könnyű jellemezni: ha azt hiszed, hogy Nemere vagy Jókai Mór sokat írt, akkor szabad elképedni, mert Pomogáts Bélához képest ők ihletszegénységgel küzdő, kevés szöveget felmutató néha-írók.

Béla bácsi kedvenc témái az erdélyi és határon túli irodalom, behatóan tanulmányozta Radnótit, Déryt, Márait, a Nyugatosokat – és Faludy György művészetét, akit személyesen is ismert. Elképesztő, hogy közénk csak úgy leült, és – bár biztosan felkészült – csak úgy mesélt, mesélt Faludyról, verseiről, hogy az volt az érzésem, jobban ismerte őket (és a költőt), mint Faludy maga.

Pomogáts Béla az Íróakadémia meghívására jött el előadást tartani Faludyról. A Piarista Gimnáziumban vártuk, ahová Béla bácsi mosolyogva lépett be. Előadása helyszínét ugyanis jól ismeri: ebbe az épületbe járt annak idején, még akkor általános iskolába. Társaival sok csínyt elkövettek, például bezárták az igazgatót, vagy vallásosnak mondták magukat akkor, amikor ez nem volt polkorrekt – ki is rúgták a suliból.

Faludyval a Reménység tavánál ismerkedtek meg – Ohioban, a Lake Hope-nál gyűlnek össze az amerikai magyarok minden nyáron  még manapság is. Faludy lenyűgözte Pomogátsot, mint mondja, nagy beszélgető volt, óriási történetei voltak – és ezek a történetek, akárhányszor Faludy elmesélte őket, mindig bővültek, színesedtek. Béla bácsi rögtön ezután azt jegyezte meg:

Onnan lehetett tudni, hogy rendszerváltozás van, hogy Faludyt lecsukták. Vagy börtönbe küldték, vagy internálták.

Faludy életéről dióhéjban

Budapesten született, de Ausztriában tanult, aztán Párizsba ment, majd a német megszálláskor Észak-Afrikába menekült. Onnan USA-ba ment és belépett a hadseregbe, repülős kiképzést kapott, Japán fölött vett részt bevetésekben. ’45-ben tért haza, a Szociáldemokrata Párt híve lett. Mindig kimondta a véleményét, ennek köszönhetően Recskre internálták, a kőfejtőbe. Ekkor már híres költő volt, a Villon-fordításai is megjelentek. (Ebben a könyvben szerepel saját verse is, amit Villon stílusában írt, és sokan támadták érte, miért kerültek bele a kötetbe – holott megírta, hogy ezek a saját versei.) (A Pompeji strázsa volt Faludy első kötete.)

Faludy nagyságát érzékeltetendő, szerintem te is fújod kívülről:

Francia vagyok Párizs városából,
mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,
s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,
és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.

A táborban is írt verseket, a vécépapírként kapott csomagolópapírra írta elszenesített végű botokkal; egyébként Faludy az összes versét fejből tudta. Ez nem sok költőnkre jellemző, például Weöres Sándor vagy Vári Fábián László még olyan, aki tudja idézni saját műveit.

Gondolom, nem meglepő, hogy szabadulása után ezek a versek csak külföldön jelenhettek meg. ’56-ig itthon csak fordítással foglalkozott, aztán megint külföldre kellett menekülnie, csak ’87-ben tért vissza. Itthon műveit hamarosan kiadták, Kossuth-díjat is kapott, és 95 éves koráig alkotott. (A cikkhez pedig egy olyan képet választottam, amin középkorú – nem szeretek öregemberként emlékezni azon írókra, színészekre, akik megélték az időskort.)

Faludyról olvashatsz itt, de még jobb, ha a műveit olvasod!

Íme az én egyik kedvenc versem:

Aere perennius

Az öreg pesti vendéglőben ültem
ma délután; előttem félig kész vers,
bor, és szemközt, egy másik páholy mélyén:
szerelmespár. A lány szép volt és úgy szép,
mint Botticelli nőalakjai:
túl hosszú orr, túl éles áll, túl nagy szem,
kissé kaszáló váll, túl keskeny csípő,
külön-külön minden testrésze csúnya,
együtt mégis tökéletes egész.
A félköríves deszkafal mögöttem
Diónízus-fület formált: így minden
szavukat jól kivettem, mialatt
a fiatalember vadul udvarolt
a szép lánynak (ma este vagy soha!)
és közben, érveihez nyomatéknak,
legújabb könyvemből, mit kézben tartott,
egy-egy szerelmes verset olvasott fel.
Versírás közben kétszer is felnéztem,
hogy megcsodáljam a leány szépségét,
gyorsan, hogy meg ne bántsam egyiket sem,
de amikor harmadszor pillantottam
feléje és ő futó mosolyával
köszönte meg érdeklődésemet,
a fiatalember, ki verseim közt
lapozgatott, odahajolt füléhez
s így suttogott: – „Drágám, ne azt a randát
figyeld! Ezt a gyönyörű verset hallgasd!”
S olvasta is, míg arcom izzani
kezdett a boldogságtól. Így tovább,
csak így tovább, fiatal olvasóim,
s Hitler után Sztálin sem bír velem –
gondoltam és egy hajtásra megittam
a boromat, fizettem, s pillantásra
sem méltatva a szép leányt, kiléptem
az ajtón, mint a diadalkapun,
bár azt hittem, hogy még a kőfalon
is átjutnék, ha éppen akarom.

Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!

Megjegyzés hozzáfűzése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .