Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!
Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!

A trianoni Magyarország – történelmi regényt véleményeztem

Fodor Kiss Júlia: A hegyek eltakarták a napot

Lukács Huba ezredes kemény, határozott egyéniség, aki képtelen kimutatni a női nem iránt érzett érzéseit, és felsőbbrendűségi érzéssel kezeli az egyszerű embereket is.
Lángba borul a világ, és az ezredes megtapasztalja, hogy az addig keménynek hitt katonai kiképzés, képzeletbeli hadmozdulatokkal, játék volt csupán, és nem úgy történt, ahogyan a háborút képzelték. Az olvasó végigkíséri a nagy háború éveit, és az ezredesben megismerheti magát az embert, aki a viszontagságok után felvállalja önmagát.

Felkeltette az érdeklődésed? Itt tudod megvásárolni a könyvet.

A közös munka

Fodor Kiss Júlia SOS véleményezést kért tőlem – azaz hogy olvassam el a regénye első oldalait, valamint a történet szinopszisát, és ennek alapján adjak neki értékelést és tanácsokat. A szinopszis alapján kifejezetten izgalmasnak, mozgalmasnak találtam a regényt, érdekes történelmi időszakba visz vissza bennünket. A szereplőgárdát hitelesnek találtam, arra hívtam fel a figyelmét, hogy a mellékszereplőket is használja ügyesen. Kifejezetten tetszettek a nevek. Azt javasoltam Júliának, hogy a főszereplő Huba motivációit gondolja át, miért viselkedik úgy, ahogy, mi vezérli z életben, mi történt vele életében.

A szerző így élte meg a közös munkát

“Nyolc éve írok, és ez alatt az idő alatt nagyon sok írástechnikai cikket, könyvet elolvastam, közöttük Krisz könyvét is, és minden fellelhető cikkét. Amikor a regényem elkészült, néhány oldalt, valamint a szinopszist elküldtem neki véleményezésre, lektorálásra. Néhány oldal javításán kívül részletes véleményt adott, ellátott nagyon hasznos tanácsokkal, ami emelte a regényem színvonalát. Utólag azt sajnálom, hogy az egész kéziratot nem lektoráltattam, szerkesztettem vele, mielőtt kiadót keresek, de szerettem volna a könyvemet Trianon századik évfordulójára megjelentetni. Másfél éves keresés után talált a regényem kiadóra. Ez rögös út volt, hiszen ez az első kiadásra szánt regényem, de végig tudtam, hogy Krisz bízik abban, hogy a történet utat tör magának. Ezúton köszönöm neki a közös, tartalmas munkát, az őszinte véleményét.”

Ha téged is érdekel a lektori véleményezés, szerkesztés, itt olvashatsz róla többet! 

Olvass bele!

Az ágyútűz veszített a hevességéből, az ágyúdörgések hangját felváltották a gépfegyverek, kézi bombák, aknavetők pokoli lármája.
– Megkezdődött a közelharc. Indulhatunk! – mondta Huba a mellette hasaló katonának.
Valóban már látni lehetett, hogy a lövészárkokból éktelen üvöltéssel katonák ugráltak ki, és a lopakodó ellenségre rontottak. Huba akkor ért a lövészárokhoz. A hold fénye megvilágította a kőhalmazhoz dőlt katona hátracsuklott arcát, a sisak félrecsúszott a fején, ami alól kilógott a vértől ragacsos haja. A sápadt arca a hold felé fordult, mintha csodálkozva bámulná a csillagokat. Pontosan lehetett látni az arcát, kicsit görbe orrát, széles, akaratos állát. Huba gyorsan bemászott az árokba.
– Endre! Lukács Endre! – mondta gyöngéden, miközben maga felé fordította az olyan jól ismert arcot.
– Tehát élek – suttogta a testvére alig hallhatóan –, de képzelődöm, hogy itt vagy.
– Elviszlek innen – mondta Huba, miközben a kulacsában lévő maradék vízzel próbálta megitatni. Endre mohón ivott, de a víz egy része lecsurgott a szája két oldalán. Huba óvatosan lefektette, mire a sebesült fájdalmasan felnyögött. Huba leült mellé, és a fejét az ölébe vette.
Újra itatni próbálta. A sebesült nagyon nehezen nyelt.
– Elviszlek innen – ismételte meg újra Huba.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte alig hallhatóan Endre.
– Érted jöttem.
– Bármit vétettem ellened, bocsásd meg nekem – mondta Endre szintén suttogva.
– Nincs mit megbocsátanom.
– Máriát.
– Téged választott. Téged szeretett. Boldogtalanok lettünk volna mindhárman, ha mégis veszem a bátorságot, és merem szeretni úgy, ahogyan megérdemelte. Sajnálom, hogy sokáig haragudtam rád. Sajnálom az elvesztegetett időt, meg a sok alaptalan vádat, amivel illettelek.
– Most itt vagy, és ez a legfontosabb. Angéla?
– Olyan, mint te. Rakoncátlan sűrű fekete haja van. A szeme olyan gyönyörű, mint az édesanyjáé volt – válaszolta Huba.
– Vigyázz rá! Viseld gondját!
– Megígértem neki, hogy hazaviszlek.
– Szeretnék hazamenni, hidd el, de én már nem mehetek.
– Nem értek a gyerekekhez, nem vagyok képes gyereket nevelni, haza kell jönnöd! – mondta Huba határozottan.
– Hajnalodik, látod, világosodik az ég – mondta Endre halkan –, szeretem a hajnalokat.
Mindig bejött hozzám, odabújt, és a kis vékony karjaival átölelt. Most olyan csend lett, nem hallom az ágyúk, a gránátok és puskák hangját.
– Visszaverték őket, de most maradj csöndben – mondta Huba, mert látta, hogy a testvérének nagyon nehezére esik a beszéd, és látta, ahogyan zihál a mellkasa.
– Ígérd meg, vigyázol rá!
– Megígérem, megteszem, ami tőlem telik – nyugtatgatta Huba határozottan –, de most pihenj egy kicsikét.
– Mama – sóhajtott Endre.

Mamát emlegeti, és mosolyog, mintha látná is, döbbent meg Huba. Eszébe jutott, hogy megígérte az édesanyjuknak a halálos ágyán, hogy segít Endrének, és hogy jó testvérek lesznek. Olyan szépen kérte erre az anyja, a szeme lázasan csillogott, mintha belül hatalmas tüzet gyújtott volna az aggodalom. Megígérte, megteszi, amit csak tud. Nézte Endre sápadt arcát, amit eltorzított a fájdalom. Huba próbálta újra megitatni, de már nem nyitotta ki a száját, szorosan összezárta, mint aki hang nélkül akarja megvívni az utolsó csatáját. Ott ült, a testvére fejét az ölében tartotta, pontosan tudta, ez a harc az utolsó a testvére életében. Ez az utolsó órája. Levetette az ingét, és a kulacsból a maradék vizet ráöntötte, ezzel törölgette az egyre sápadtabbá váló arcot. Endre hörögni kezdett, a teste megfeszült a fájdalomtól. Huba még soha nem érezte magát ilyen tehetetlennek. Felnézett az égboltra, a Monte San Michele 275-ös magaslata mögül akkor bukkant ki a felkelő nap első aranyszínű sugara. Hangosan imádkozni kezdett, amit legalább húsz éve egyszer sem tett meg, mégis hitt abban, hogy az édesanyjuk már várja Endrét. Meleg fuvallatot érzett, amitől mégis összeborzadt. Az ima végéig ott tartotta a testvére élettelen testét, majd annak gyengéden lezárta a szemét. Üvöltve mászott ki a testvére bajonettjével a lövészárokból a senki földjére. Az ellenséges lövészárkok csupán húsz méterre voltak tőlük. A kettő közötti területen újra ádáz közelharc folyt. Golyók
süvítettek el mellette, sebesültek fájdalomtól eltorzult hangon haláltusát vívtak. Az újonnan épített fedezéküket ágyútalálat érte, maga alá temetve az ott tartózkodó katonákat. Huba lábát megragadta egy a köveken fekvő katona, és lerántotta a földre maga mellé. A robbanás miatt szürke por és kőzápor hullt rájuk.
– Mit akarsz itt? – ordította a katona Huba mellkasát a kövekre szorítva.
– Amit te! – üvöltötte Huba.
– Én orvos vagyok a tábori kórházból. Nem látod, hogy már értelmetlen volt kiugranod a lövészárokból?
A golyózápor miatt már nem lehetett hallani semmi mást. Ott feküdtek egymás mellett a pokoli fegyverropogásban, ami egy pillanatra sem szűnt meg. A köveket átforrósította a nap, a hőség elviselhetetlen lett, és Hubát iszonyú szomjúság kínozta. A hőségben terjedő bűztől hánynia kellett, puskagolyók pattantak a kövekre. Közvetlen közelében halálharcot vívtak.
Egy tehetetlen test esett rá, majd érezte, a ruháját átáztatja a haldokló vére.
– Ne mozdulj! – olvasta le az orvos szájáról. – Majd ha sötét lesz, akkor megyünk.
Az orvos világoskék, tiszta tekintete valószínűtlennek tűnt a poros, izzadt, elgyötört arcában. Huba nem tudta a korát megítélni. A férfi szeméből áradó jóindulat, őszinte együttérzés, segíteni akarás lecsillapította a Hubában dúló fájdalmat, ami arra sarkalta, hogy egy bajonettel a fegyverek elé álljon.
– Mások is ugranak így ki – mondta az orvos együttérzőn.
Huba nem válaszolt. Nagyon sokára ereszkedett le az este, végre legurította magáról a holttestet, és hanyatt fekve nézte az előjövő csillagokat a távolodó ágyúk és puskák ropogása közben.
– Elmennek – mondta a mellette fekvő orvosnak.
– Csak látszólag. Visszatérnek rövidesen. Hol ők, hol mi vagyunk néhány méterrel előbb.
Miért ugrottál ki a senki földjére? Hiszen láthattad, ezen a szakaszon senki nem marad életben! – csodálkozott az orvos.
– Lelőtték az egyetlen testvéremet. Tenni akartam valamit – mondta Huba.
– Rajta már ezzel nem segíthettél. Jó, hogy le nem kaszaboltak, hiszen az egyik lábadra sántítasz is. A csodával határos módon szabadultál meg a haláltól.
– Hiába néztem szembe a halállal, annak sem kellettem – sóhajtott Huba szomorúan.
– Talán még van dolgod itt, ebben az életben.
– Van – mondta Huba.
Közvetlen mellettük néhány sebesült nyöszörgött.
– Most menjünk, fogjál te is egy sebesültet – nézett Hubára az orvos.

Nem túl sokáig tartott a csend, talán egy órát. Ez idő alatt sikerült néhány sebesültet a harcvonal mögé vinniük.
– Én megyek a testvéremért – jelentette ki Huba, és búcsúzásul átölelte az orvost.
– Talán még találkozhatunk.
A nappal harcoló katonák áthúzták a halott bajtársaikat a tűzvonal mögé, az őket váltó század elfoglalta helyét a lőállásokban. Hirtelen nagy fényesség támadt, lángszórós katonák égették a napok óta ottmaradt temetetlen halottakat. A völgyből öszvérek által húzott kocsik jöttek, amikre felrakták a lövészárkokból kiemelt és sátorlapjaikba tekert holttesteket.
Huba lassan sétált a kocsik után, elkísérte utolsó útjára a testvérét. A sápadt holdfény, az egyre távolodó ágyútűz és golyózápor kísérte a menetet.

Ha tetszett a részlet és elolvasnád a teljes történetet, akkor rendeld meg innen.

Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!

Megjegyzés hozzáfűzése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .