Hogyan írjunk regényt? Haruki Murakami tanácsai

Murakami egyik méltán népszerű könyve a Miről beszélek, amikor a futásról beszélek? című kötet, és tartalmaz egy fejezetet a regényírás és a futás kapcsolatáról. Ha nem szereted a futást, talán sosem fogod elolvasni a könyvet, pedig az írásról szóló rész neked is érdekes!
A mai cikk szóljon erről: Murakami szerint hogyan írjunk regényt?

A regényíráshoz tehetség kell

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Amikor azt kérdezik tőlem, mi a legfontosabb tulajdonság, amire egy regényírónak szüksége van, magától értetődően válaszolom: a tehetség. Akinek nincs tehetsége az irodalomhoz, az tehet akármilyen lelkes erőfeszítéseket, valószínűleg nem válik belőle regényíró. Ez nem is annyira tulajdonság, hanem inkább előfeltétel. Üzemanyag nélkül a legfantasztikusabb autó se indul el.
A tehetséggel viszont az a baj, hogy mennyiségét és minőségét a tulajdonosa legtöbb esetben nem képes az ellenőrzése alá vonni, hiába akarná növelni egy kicsit a mennyiségét, amikor kevésnek érzi, hiába akarna takarékoskodni vele, és apránként, minél tovább használni, nem úgy megy az. A tehetség várakozásainktól függetlenül csak úgy felbuzog, amikor kedve tartja, jön, amíg jön, és ha egyszer kiszáradt, vége a történetnek.
Talán vonzó lehet Schubert vagy Mozart életútja, vagy más híres költőké és rockénekeseké, akik rövid idő alatt, félelmetes lendülettel elhasználták a tehetségüket, aztán drámai körülmények között, fiatalon meghaltak és legendává nőttek – de nagy többségünk számára ez a példa nem ad iránymutatást.

Amikor megkérdeznek, hogy a tehetség után mi a legfontosabb egy regényíró számára, habozás nélkül az összpontosítás képességét mondom.

Azt a képességet, hogy korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló tehetségünket egyetlen szükséges pontba koncentráljuk. Ha nem rendelkezünk ezzel a képességgel, semmi jelentőset nem tudunk megvalósítani. Ha viszont hatékonyan használjuk föl, akkor tehetségünk hiányosságait vagy egyenetlenségeit is ellensúlyozhatjuk valamennyire. Én magam általában naponta három vagy négy órát dolgozom teljes összpontosítással, a kora reggeli órákban. Asztalhoz ülök, és csakis arra irányítom a tudatom, amit éppen írok. Semmi másra nem gondolok, semmi másra nem figyelek. Lássuk be, lehet akármekkora tehetség egy író, hiába van csordultig tele a feje regényötletekkel, ha például borzasztóan fáj a lyukas foga, valószínűleg semmit nem képes írni. A heves fájdalom ugyanis kikezdi az összpontosító képességét.

A koncentrálóképesség után a legfontosabb a kitartás.

Hiába tudunk egy nap három vagy négy órát teljes összpontosítással írni, ha egy hét után kikészülünk a fáradtságtól, abból nem születik hosszú mű. Egy regényírónak – legalábbis annak, aki hosszú regényeket kíván írni – képesnek kell lennie akár fél, akár egy-két éven át, mindennapos szinten fönntartania az összpontosító képességét.
Ezek a képességek, a koncentráció és a kitartás szerencsére gyakorlás által megtanulhatóak és fejleszthetőek, nem úgy, mint a tehetség.

Ha mindennap odaülünk az asztalhoz, és arra eddzük magunkat, hogy egyetlen feladatra koncentráljunk, a koncentráció és a kitartás magától a sajátunkká válik.

Murakami Haruki

Mindez hasonlít izmaink betanításához, melyről korábban írtam. Az információt, hogy számunkra nélkülözhetetlen a mindennapos, szünet nélküli írás és a koncentrált munkavégzés, rendszeresen elküldjük a szervezetünknek, és rábírjuk, hogy szépen megjegyezze. Aztán lassan egyre kijjebb toljuk a határokat. Épp csak egy kicsivel, hogy le ne bukjunk, de titokban megbuheráljuk a mérőóránkat. Ez ugyanolyan fajta művelet, mint az, hogy mindennapos futással megerősítjük az izomzatunkat, és elérjük, hogy a testünk úgy nézzen ki, mint egy futóé. Megpróbáltatásnak tesszük ki, és fönntartjuk a megpróbáltatást. Aztán újra. Ehhez a folyamathoz persze türelem kell. De meghozza az eredményét.
A kiváló krimiíró, Raymond Chandler írta egy magánlevelében, hogy egy nap néhány órára akkor is feltétlenül az asztalhoz ül és összeszedi a gondolatait, ha semmi írnivalója nincs. Világosan értem, miért tett így. Szorgalmasan edzette a főállású író számára nélkülözhetetlen állóképességet, csendesen erősítette elszántságát. Nélkülözhetetlen volt számára a mindennapos gyakorlat.

Jómagam úgy ítélem meg, hogy regényt írni alapvetően fizikai munka.

Maga a szövegírás talán szellemi tevékenység, de egy teljes könyv létrehozása inkább fizikai. Egy könyv megírásánál természetesen nincs rá szükség, hogy nehezet emeljünk, messzire elfussunk vagy magasra ugorjunk, ezért aztán a legtöbben a látszat alapján ítélnek, és az írást csendes, tudós karosszékmunkának tekintik. Akiben elég erő van ahhoz, hogy fölemeljen egy kávéscsészét, az meg tud írni egy regényt is, gondolják. Ha azonban tényleg kipróbálnák, rögvest rájönnének, hogy a regényírás nem olyan egyszerű. Az asztalnál ülni, idegeinket lézersugár módjára egyetlen pontba gyűjteni, a semmi horizontjáról útnak indítani képzeletünket, létrehozni egy történetet, egyesével kiválogatni a megfelelő szavakat, az összes szálat a megfelelő helyen tartani – mindez jóval több energiát igényel, és jóval hosszabb távon, mint azt általában képzelni szokták. Bár tényleges testmozgással nem jár, ez a minden erőnket felőrlő munka a testünkben óriási dinamikával zajlik.

A regényíró a történet minden kellékét magára veszi, egész valójával gondolkodik, és ez a művelet fizikai erejének teljes körű mozgósítását – gyakran kegyetlen kihasználását – követeli tőle.

A tehetséggel megáldott regényírók ezt a műveletet úgy képesek elvégezni, hogy nem tudatosodik bennük, néha nem is érzékelik. Különösen fiatalon, ha van bizonyos szintű tehetségünk, a regényírás nem különösebben megterhelő művelet. Mindenféle nehézséget könnyedén legyőzünk, hisz a fiatalság azt jelenti, hogy mindenünk csordultig van természetes életerővel. A koncentráció meg a kitartás, ha szükség van rájuk, rendelkezésre állnak. Fiatalnak és tehetségesnek lenni olyan, mintha szárnyaink lennének.
Ez a gondtalan szárnyalás azonban legtöbbször elveszti természetes lendületét és frissességét a fiatalság múlásával. Ami korábban könnyedén ment, arra egy bizonyos életkor után többé nem vagyunk magától értetődően képesek. Ahhoz hasonlítható ez, mint amikor a gyors labdáiról híres baseball-dobójátékos labdái lelassulnak. A kor hozta érettséggel persze lehetséges a természetes adottságok hanyatlásának ellensúlyozása – ahogy a gyors labdáiról híres dobó egy ponttól átáll a csavart labdákra építő, átgondolt dobóstratégiára. Azonban ennek is megvannak a maga korlátai. Újra felrémlik majd a veszteségérzet halvány árnya.
Ugyanakkor a tehetséggel nem különösebben megáldott – vagy mondjuk inkább úgy, hogy a szintet épp csak megütő tartományban tevékenykedni kénytelen – íróknak fiatalon muszáj valahogy a maguk erejéből szert tenni a kellő állóképességre.

Gyakorlás által fejlesszük magunkban az összpontosítás képességét, erősítsük meg kitartásunkat.

Azután ezeket az erősségeket használjuk a tehetség helyettesítésére, és előfordul, hogy közben rátalálunk a saját magunkban rejlő, valódi tehetségre. Vagyis míg izzadva, megállás nélkül lapátolunk, belefutunk egy rejtett vízérbe, mely ott aludt a messzi mélyben. Az ilyet nevezzük óriási szerencsének, ami azért kopogtat be, mert a gyakorlás felruházott minket a lapátoláshoz szükséges erővel.
Úgy sejtem, hogy azok az írók, akiknek tehetsége életük alkonyán bontott szirmot, nagyjából-egészéből ezt az utat járták be.

Akadnak persze olyan, valódi, óriási tehetséggel megáldott emberek – noha csak egy maroknyi –, akiknek a tehetsége soha nem csökken, és a műveik színvonala sem esik. Létezik olyan vízforrás, melyből meríthetnek akármennyit, nem apad el. Az irodalom szempontjából ez örvendetes tény. Ilyen óriások nélkül az irodalomtörténet szerényebb képet mutatna. Hogy konkrét neveket említsünk: Shakespeare, Balzac, Dickens… Ám az óriások bizony óriások: kivételes, mitikus létezők. A világ íróinak többsége nem az (természetesen én sem), és a tehetségéből hiányzó kisebb-nagyobb részt ügyességgel vagy erőfeszítéssel kell pótolniuk. Mert ha nem így tesznek, hosszú távon lehetetlenné válik az akár csak kicsit is értékes regények írása. A módszerek meg az irányok, melyekkel elvégzik a pótlást, írói egyéniségének részévé, megkülönböztető jegyévé válnak.

Ami engem illet: amit a regényírásról tudok, annak nagy részét abból tanultam, hogy minden reggel futok.

Természetes, fizikai, gyakorlati úton. Milyen szintig kell könyörtelenül elhajtanom magam? Mennyit helyes pihennem, honnantól számít túl soknak a pihenés? Meddig számít valami az elveim melletti dicséretes kitartásnak, honnan megy át makacs korlátoltságba? Mennyire kell odafigyelnem a külvilágra, milyen elmélyültséggel kell befelé fordulnom? Mennyire kell megbíznom a saját képességeimben, mennyire kell kételkednem bennük? Azt hiszem, ha egy merész elhatározással nem kezdtem volna el a hosszútávfutást, amikor regényíró vált belőlem, nagyon más műveket írtam volna. Hogy konkrétan miben másokat? Azt már nem tudom. De azt hiszem, valami nagyon más lenne.

Mindenesetre örülök, hogy mind ez idáig szünet nélkül futottam. Miért? Mert szeretem a könyveket, melyeket írtam. Mert nagyon várom, hogy kiderüljön, legközelebb milyen regény jön elő belőlem.

Hogy hibákkal teli emberként, korlátokkal rendelkező íróként, az élet ellentmondásokkal zsúfolt, rögös útját járva még mindig így tudok érezni, már önmagában eredmény. Csodának nevezni talán túlzás, de azt hiszem, mégis az. És ha a mindennapos futás segített ezt az eredményt elérnem, akkor nagy hálával tartozom a futásnak.
Vannak, akik gúnyos vigyorral fordulnak a mindennap futókhoz: „Akármit a hosszú életért, mi?” Valójában azonban nagyon kevesen lehetnek, akik azért futnak, mert sokáig akarnak élni. Sőt, sokkal többen vannak, akik abból a megfontolásból futnak, hogy „élek, amíg élek, de teljes életet akarok élni”. Magától értetődik, hogy – miközben ugyanúgy, mondjuk, tíz év telik el – egy kóvályogva eltöltött évtizednél sokkal jobb egy világos célok alapján, energikusan töltött évtized, és a futás hozzásegít ehhez.
Saját, egyéni korlátainkon belül, lehetőség szerint a legmagasabb fordulaton pörgetni magunkat: ez a futás alapvető lényege, továbbá az élet (és számomra az írás) metaforája is.

Egyetértesz Murakamival? Miben igen, miben nem?

Hogy egyik cikkemről se maradj le, iratkozz fel a hírlevelemre!

*Köszönöm, ha megosztod a cikket!*
Share

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share