Ennyire rossz a kéziratom?

Darvas Petra író vendégcikke

Egekbe felszökő pulzus, heves szívdobogás, elmormolt imák, könnyes sóhajok – Csak nem visszaérkezett a kéziratod a szerkesztőtől?

Biztosan ismeritek az érzést, amikor rengeteget dolgoztok egy jeleneten, és meggyőződésetek, hogy ezúttal végre „alig lesz benne piros”, erre visszakapjátok a szöveget rengeteg javítással. Aztán tehetségtelennek kiáltjátok ki magatokat, és megfogadjátok, hogy soha többé nem írtok semmit. Ez a dac nálam eleinte napokig tartott, ma már legfeljebb fél óráig.

Az, hogyan érdemes kezelni a szerkesztői javaslatokat, külön téma, viszont nekem az a tapasztalatom, hogy a javított kézirat retinámba égett látványa és a sokkhatás a szöveg tisztázása után is megmarad egy ideig, hiába értettem meg a javaslatok okát.
Szeretem a piros színt, de nem ennyire.
Ismerős? Azt írta a szerkesztő a kísérőlevélben, hogy sokat fejlődött az írásom. Azt is hozzáfűzte, hogy egyes részekbe már alig kellett belenyúlnia. De akkor mi ez a temérdek piros meg zöld meg kék? Teljesen átírta a szövegem!

Mivel színházas múltam van, szeretek szerepet játszani.

Eljátszottam, mi lenne, ha én lennék a szerkesztő, és beérkezne hozzám szöveggondozásra a saját kéziratom. Kiválasztottam egy jelenetet, melyet hónapokkal azelőtt írtam, bekapcsoltam a korrektúrakövetést – előtte átállítottam a színt kékre –, aztán javítottam. Kifejezetten elnéző voltam magammal, és csak átrendeztem vagy rövidítettem a mondataimat, kötőszavakat helyesbítettem, szinonimákat kerestem, itt-ott cizelláltam a leírást, no meg kihúztam egy raklapnyi felesleges szót. Gondoltam, hagyok valamit a szerkesztőnek és korrektornak is. Szóval tényleg alig nyúltam bele…

Csodák csodájára, a végeredmény tele volt „kékkel”, pedig alig javítottam valamit. És nem változott a stílus, nem lett a szöveg teljesen átírva. Csupán egy kis javítgatás történt. Ez rávilágított arra, hogy minden szöveget lehet még csiszolni, és a legkisebb változás is nyomot hagy még akkor is, amikor tartalmilag nem változik a szöveg.

Általában a „korrektúra megjelenítése buborékokban” funkciót választom. Ha kitörlök egy névelőt, akkor a helyéről elindul egy kék csík, ami oldalt megmutatja, mit töröltem. De ha azt a funkciót kapcsolom be, hogy „korrektúra megjelenítése a szövegben”, akkor a kitörölt karaktert otthagyja a szövegben színesen, áthúzva – na, ennyire azért nem szoktam kínozni magam, de a képernyőképen megmutatom, mire gondoltam.

A fenti rövid bekezdésben csupán finomítottam a szövegen, „semmi” lényeges nem változott. Mindkét eset jól szemlélteti, hogy a legkisebb javítás is mennyire színesíti a kéziratot!

A szerkesztő javítása persze mindig színesebb, hiszen ő sokkal mélyebben hatol a mondatok és szavak mélyére, mint mi, akik minden porcikánkkal benne vagyunk a történetünkben. Néha a legtöbb javítással ellátott szövegrészben is csak apró módosítások vannak.

Oké, de miért jó ez?

Nekem például a leírásokban mindig sokkal több a javítás, mint a párbeszédekben. A fenti technikát gyakran alkalmazom leírások finomításakor, mert remek felismeréseket ad. Az első aha-élményem akkor volt, amikor rájöttem, hogy egy bizonyos kötőszót rosszul használok: mert minden olvasáskor elégedetlen vagyok, amikor odaérek. Leellenőriztem korábbi szerkesztői változatban, és természetesen abban is megtaláltam a hibát, és annak helyes javítását is. Azóta tudatosan odafigyelek erre. A saját magunk által észrevett hibánkból hamarabb tanulunk!

Próbáljátok ki ti is, hogy a saját szövegetek finomításakor bekapcsoljátok a korrektúrakövetést; érdekes tapasztalat lesz. Utána nem kerültök majd – akkora – sokkhatás alá, amikor megnyitjátok a szerkesztőtől visszaérkezett szöveget, és még fejlődhettek is.

Mindenkinek sikeres írást és bravúros mondatokat kívánok!
Darvas Petra

Ha még nem iratkoztál fel a KNW hírlevélre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!