Női regény? Fantasy? Fogyatékosságról szóló könyv?

Körmöndi Brigitta könyvének már a címe is különös: A vak nő, aki látott. Láttam ezzel a könyvvel kapcsolatban olyan kommentet, hogy túl nagy az ellentét a címben, és ez hiteltelenné teszi. Pedig a könyv pontosan erről szól, ez benne olyan elképesztően kreatív: a szerző valóban egy olyan történetet írt meg, melyben a vak lesz a látó, a szó szoros értelmében, és vaksága lesz a cselekmény mozgatóereje!
Nehéz eldönteni, milyen kategóriába is soroljuk ezt a könyvet, mert egyértelműen a női útkeresésről szól, ugyanakkor a fogyatékosság világába is betekintést nyújt, míves lelki réteget vonva a cselekményre. Ugyanakkor a fantasy címkét is rátehetjük, mert A vak nő, aki látott egy olyan világba nyer bepillantást (szó szerint), ami nem igazán a Földön van.

Körmöndi Brigitta- A vak nő, aki látott

Méth Melánia születése óta vak, aki a kezébe veszi a sorsát, és aki hisz a csodákban. Egy világot teremt magának, ahol feleség lesz és anya, egy teljes életet élő látó ember. De a boldogságnak ára van: pokoli harcot vív a saját testet öltött démonjaival, és meg kell küzdenie egy ismeretlen, kiszámítatlan világgal, ahol ugyan látó ember, de folyamatosan életveszélyben van.  

Ha téged is érdekelnek a felnőtt nőkről szóló történetek, szereted a megoldhatatlannak tűnő kérdéseket, a szép prózát, akkor máris vedd meg a könyvet, ami e-bookként az Ágenda kiadó gondozásában jelent meg!

A szerkesztésről

Briginek legfőképp azt javasoltam a lektori véleményben, hogy a történet legyen kevésbé depresszív, és jobban dolgozza ki a szereplők környezetét. Ez a módosított kéziratban remekül sikerült is: egy keserédes, fájóan szép történetet kaptam vissza szerkesztésre.

Az író véleménye a közös munkáról

Szeretek Krisszel dolgozni, és könnyű tőle tanulni. Munka közben olyan tudást ad át, amit később kamatoztathatok, előrébb juthatok, és akár elérhetem az álmaimat is. Mégis úgy gondolom, hogy a személye, és a munkához, az emberekhez való hozzáállása sokkal fontosabb, mint az, amit nekem taníthat.

Ha szerkesztőt keresel a kéziratodhoz, itt olvashatsz többet a folyamatról! 
Ha pedig a regény érdekel, hadd mutassak belőle egy részletet. Jó olvasást!

Körmöndi Brigitta

„..Kitapogattam az asztalon egy cigarettát, ráharaptam a végére, az öngyújtóval életet leheltem bele. Nagyot szippantottam. Rögtön megnyugtató, lágy érzés futott végig a gerincemen. A hamutartóban az ujjam öt csikket számolt; hiába, imádtam ezt a hitvány élvezetet. A rabja lettem, unalmas napjaimat nem tudtam elviselni nélküle.
– Melánia, ne cigizz, ha velem vagy, olyan büdös! – szólt dadus.
– Kell valami játék, kell valami méreg! – sziszegtem.
– Még a végén felgyújtasz valamit! Hisz nem látod, mikor lobban a láng, hova esik le a parázs!
– Vak vagyok, mint a homokkutya, de sokkal élesebb radarral rendelkezem, mint a denevér. Vicces, milyen kicsi egy ilyen cigaretta, mégis mekkora gyilkos!
– Inkább az nevetséges, hogy meghalnál miatta! – szólt csípősen a dadus.
– Meghalni… Mondd, dadus, élet ez egyáltalán?
– Apád beszélni akar veled a vacsoránál. Ideje levetned a pizsamát, a piros, hátul kivágott ruhádat vedd fel!
– Még nem vagyok felkészülve a beszélgetésre. Talán holnap. 
– Ma beszélgettek, hét órakor tálalok – közölte.
Valahol a halántékom mögött vörös golyóként izzott fel a haragom. Harmincöt éves voltam, de még mindig a szeretetével fojtogató, mártír, mindent megengedő és mindent jobban tudó dadám irányította az életem.
Újabb cigit kotortam elő, de nem gyújtottam rá. Elfeküdtem az ágyamon, és arra gondoltam, hogy az érzelem a legalattomosabb dolgok közé tartozik. Ha ingerülten mondom ki a gondolataimat, úgy később bocsánatot kérhetek, de dadus megjegyzi a szavakat, hogy később felhasználja ellenem.
– Miért hallgatsz, hirtelen megnémultál? – kérdezte.
– A ruha színén gondolkozom. Milyen lehet a piros szín?
– Mindig a színekkel nyaggatsz!
– Talán mert sötétségben élek, ahol tényleg élek, ezen a helyen senkit nem találsz, aki dicséri egy énekesmadár színpompás tollazatát. Én a varjút kedvelem, mert egyszerű madár, mindig feketében jár, és nem ért a dalolás mesterségéhez. Ne sírj, csak folyton dühös vagyok, mert Isten szerint nem érdemlem meg, hogy lássak! Nem rád haragszom.
– Most rosszkedvű vagy, de elmúlik – szipogta galamblelkű dadusom.
– Nem vagyok rosszkedvű, csak gonosz. Esténként, mielőtt elalszom, azért imádkozom, bárcsak ne én lennék vak, hanem te vagy apám, vagy bárki más.
– Nem vagy gonosz, csak gondjaid vannak.
– Mit tudsz te a gondokról!
– A látványon kívül annyi minden van: a hangok, az ízek. Csak akarnod kellene, teljes lehetne az életed.
Ölébe vette a fejem, a hajammal babrált vénülő keze. Némán átöleltem a derekát. Ő a könnyeit nyelte, én arról ábrándoztam, hogy fehér bot nélkül futok egy mezőn. Még soha nem futottam, mert a családom félt, hogy elesek.
– Gyere csak! – szólt a dadám. Bevezetett a szobámból nyíló fürdőszobába, és a csuklómra forró vizet folyatott.
– Mit művelsz? – kaptam el a karom.
– A színekről kérdeztél. Ez a piros, erős szín, mint a csípős paprika, és tüzes, mint a forró teavíz!
– Mennyire szép ez a szín! – Megpusziltam az arcán.
– Most a kék jön! – mondta, és hideg vizet csorgatott a csuklómra. – Hideg és kellemes, mint nyáron a hűsítő jégkrém a felhevült testnek – lelkesedett. Az orrom alá virágföldet dugott, megparancsolta, hogy szagoljam meg. – Kislányom, ez a barna! Biztonságot sugároz, mint az emberek számára az anyaföld.
Sokáig kutatott egy fiókban gyertya után, az öngyújtómmal meggyújtotta. A lángot az arcomhoz tartotta.
– Ez a sárga! Langyos, olyan, mint a szívből jövő nevetés – mondta.
Az ablakhoz vonszolt, az ablakszárnyakat kitárta, az orrunkat megcsapta az eső áztatta fák, bokrok szaga. Ez volt a zöld. A fáradhatatlan dadus a tenyeremet rányomta az üvegasztalra: így mutatta meg a fehér színt, mely szerinte bársonyos és sima.
– A feketét ismered, mély tónusú szín, ami mindent eltakar – sóhajtotta.
– Mondd csak, dadus, szerinted a magány milyen színű? – kérdeztem.
– Csak szürke lehet. Utálatos, mint a büdös bagód füstje – felelte.
– Milyen színű az öröm?
– Olyan, mint az arany, meleg fényű, mint az első tavaszi napsugár – magyarázta a drága dadám.
– A szerelem, dadus, a szerelem milyen színű lehet?
– Rég volt, már alig emlékszem. Mindenki másnak láthatja, de nekem narancssárga, az illata pedig olyan, mint a szegfűszegé.
Leült a sarokban lévő fotelba, tudtam, folyton aggódó szívvel vizsgálja az arcom minden rezdülését. Mosolyra húztam a szám, hogy megnyugtassam. Nagyon szerettem őt, de ezt soha nem mondtam neki.
Olyan voltam, mint a viharral hadakozó világítótorony, amiben a világosság csak pislákol, de meleg fénnyel soha nem ragyog. Soha nem volt igaz barátom, még a szerelem sem érintett meg. Holott mennyivel könnyebb annak a sorsa, aki tudja, nem fog eltévedni, mert egy gyertya vagy lámpa szeretetfényénél felmelegedhet! Bennem a kedvesség csak hunyorgott, így a tornyomban a hívogató fényt egy könnyű szellő is hamar eloltotta, soha nem jutott el ahhoz, kinek éppen céloztam. Pedig vágytam rá, hogy mások rám találjanak. Társat akartam, akinek elmondhatom, mi bánt, aki velem örül, ha jókedvűnek lát, akit átölelhetek. Irigyeltem azokat a nőket, akik kivirágoztak; még a hangjuk, az illatuk is megváltozott, amikor áldott állapotba kerültek.
Nem kellett hozzá óra, hogy tudjam, itt a vacsoraidő, az apámmal való nagy beszélgetés ideje. Kitártam a szekrényajtót, kitapintottam a piros ruha bordázott anyagát. Magamra húztam, és közben haragudtam apámra, holott nem tett semmit, ami beárnyékolja a sorsomat. A gondomat viselte: szekrényem ruhától, cipőtől roskadozott, magántanárokhoz járhattam, az ő szemében nem hiányzott belőlem semmi.
Mégsem éltem soha úgy, mint egy átlagosan szeretett átlagos kisgyerek. Apám soha nem bocsátotta meg nekem, hogy anyám meghalt gyermekágyi lázban, s hogy én a vállamra vettem e szomorú terhet: nem sokkal születésem után, az inkubátorban vakultam meg.
Az életben hiába nyúltak felém segítő kezek, ha megkaptam részemet a rosszmájú megjegyzésekből is: lelkemben a napfény a viharral keveredett. Mint tenger mélyén a kagyló, kemény páncél mögé bújtam, bármerre sodort a víz, nem tudta megsérteni a vértemet.  Magamban éldegéltem, és ha héjam közé férkőzött egy homokszem, túléltem, bár elindította a könnyemet a szenvedés.
Most lehajtott fővel mentem az ebédlőbe, a falon húztam a kezem, úgy tájékozódtam; ötlépésnyire mögöttem dadám csoszogott, papucsban. Fülemet a falióra felé fordítottam, amely már hozzáfogott, hogy a következő percben hetet kongasson. Még öt lépés az ebédlőig, már érezhető a sült csirke illata, elvegyülve apám szivar- és parfümillatával.
Az én időérzékem gyakran elszundított, de apám pontos, precíz ember volt. Nem hasonlítottunk egymásra, nem egyezett sem a testalkatunk, sem a természetünk. Ő nem volt érzelgős, olyannak látta a dolgokat, amilyenek, a nevetséges és ronda igazságot kereste mindenhol. Én az életet átkozottul keménynek és göröngyösnek ismertem meg, hát meséket találtam ki, hogy érdekesebbé tegyem.
Az ebédlő ajtajában toporogtam, lábfejem megakadt a szőnyeg gyűrődésében, s egyszer csak elestem. A csuklóm a testem alá csavarodott, átkozottul fájt. Közelről szagoltam a szőnyeget, melyet dadám zöld és barna mintásnak írt le, de sem az eső áztatta levelek szagát, sem a föld melegségét nem árasztotta magából, csak az orrom lett tele porral, prüszkölve káromkodtam.
– Nem hiszem el! Hányszor kértem, hogy kisimítsátok vagy lecseréljétek ezt a rohadt szőnyeget? A fenébe is, vak vagyok!
Csoszogó lépteket hallottam, de apám dörgő hangon megálljt parancsolt a dadusnak.
– Miért nem használod a vezetőbotodat? – fordult hozzám. – Úgy közlekedj, mint a vakok! 
– Én nem függök a fehér viperától, boldogulok!
Szétvetett lábakkal feküdtem, orromat megcsapta a bőrcipő szaga apám lábán; mérges szuszogása visszhangzott a szobában. Megragadta csontos csuklómat, s könnyedén felnyalábolt, hogy talpra állítson. Még soha nem láttam őt, mégis minden mozdulatát, arcának legapróbb grimaszát érzékeltem. Olyan volt ez, mintha örökké kergettek volna a földi ördögök, az érzékelés minden létező kapuján dörömböltem, hogy képet kapjak a környezetemről. Megszállottan akartam látni a világot, amiről csak egy fantomkópiát, egy Hamis Mennyországot kaptam…”

Ha felkeltette az érdeklődésedet, e-bookként az Ágenda kiadó honlapjáról tudod megrendelni!

Körmöndi Brigitta írói Facebook oldalát itt találod!

Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!

*Köszönöm, ha megosztod a cikket!*
Share

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Share