Újraéledők csatája és szerelmei – Krencz Nóra könyvét szerkesztettem


Egy sikeres ötlet folytatása

Krencz Nóra első könyve, A hordozó 2016-ban jelent meg az Ad Librum kiadónál. Ez egy különös világot teremtett, amelyben a nőknek és a férfiaknak is lehet egy különleges képessége, ami a halálhoz kapcsolódik: bizonyos nők képesek újraéledni, miután meghalnak, és vannak olyan férfiak, akiknek ugyan ez a képessége nincs meg, de a lányaiknak képesek ezt továbbörökíteni.

Ez a történet egy fiatal fiúról szól, aki belekeveredik három újraéledő nővér csatájába egy trónbitorló királynő ellen. A végkifejletet nem árulom el, de annyit igen, hogy a következő könyv, A hófehér másvilág a következő generációról szól, pontosabban arról a lányról, aki különleges szerepet örököl az újraéledők világában. Ebben a második kötetben is van izgalom bőven, azonban erősebb a romantikus szál, mint az előzőben! Ha kíváncsi vagy rá, itt megrendelheted!

(És azt is elárulom, hogy a “Megszámlálhatatlan” című sorozat harmadik része is készül!)

A szerkesztésről

Nóra akkor keresett fel, amikor az első regénye már megjelent – mert ugyan az olvasók szerették a könyvét, mégis kapott olyan véleményeket, melyek alapján úgy döntött, a történet folytatásához plusz segítséget kér. Először megbeszéltük a cselekményt, majd amikor készen lett, elküldte a kéziratot lektorálásra. Például azt javasoltam neki, adjon a főhősnek egy cseppel több önbizalmat, a belé szerelmes fiú pedig ne legyen ennyire nyilvánvalóan oda érte. Miután Nóra átírta a kéziratot, szerkesztettem, és Nóra ezután adta le a kiadónak.

Nóra így nyilatkozott a közös munkáról:

Rendkívül hálás vagyok lelkiismeretes és profi munkádért! Az együttműködésünk első perctől az utolsóig gördülékenyen és gyorsan zajlott. Köszönöm a rengeteg hasznos tanácsot, s hogy kicsit más irányba tereltél, mint amerre haladtam!

Eloszlattad minden félelmemet, amit korábban a szerkesztéssel kapcsolatban éreztem. A szöveg a te kezed munkájával vált kerek egésszé.

Ha te is szívesen küldenéd nekem a kéziratodat, itt olvashatsz többet a folyamatról!

A kész könyvből is hadd mutassak egy részletet!


Ahogy telt az idő, szép lassan lehiggadtam, és azt vet­tem észre, hogy furcsa késztetést érzek. Nem volt ez sem erős, sem hirtelen érzelem, óvatosan kúszott a tudatomba. Tudtam, hogy ez a vonzás nem a saját szándékom szerint történik, valami egyszerűen rábír arra, hogy cselekedjek. Pillantásom a nyakláncra siklott, ami ugyanúgy feküdt a helyén, ahogy otthagytam. Kinyúltam a takaróm alól, rá­markoltam a láncra és magamhoz húztam. Pár másodper­cig csak néztem, aztán eszembe jutott, milyen segítséget nyújtott nekem odafent a padláson. Furcsamód épp akkor ragyogott fel, amikor szükségem volt rá.

Ki akartam próbálni, képes vagyok-e újra működésbe hozni.

Felültem az ágyon, fejemre húztam a takarót, és a nyak­láncot a tenyeremben tartva megszólaltam:

– Fény!

A kis ékkövek abban a pillanatban megvilágították a ta­karóm belsejét. Kéken és zölden ragyogtak a sötétben.

Hihetetlen volt számomra ez a jelenség, és nem tud­tam, kitől kaphatnék választ a bennem felgyűlő kérdések­re. Aztán eszembe villant, hogy ha ez a kis ékszer arra van kitalálva, hogy teljesítse a kívánságaimat, akkor talán elég, ha kérdést teszek fel.

– Hogyan is tegyem fel, hogy értsd? Talán ha azt mon­dom: válasz?

A drágakövek kihunytak, a kuckómban újra sötét lett. Csalódottan húztam le a fejemről a takarót, és felsóhajtottam.

– Ezzel nem sokra megyek.

Visszafeküdtem, és a csecsebecsét letettem magam mel­lé a párnára. Néztem, és közben ismét rám tört az az idegen érzés, ami néhány perccel azelőtt. Tudtam, hogy a nyaklánc azt akarta – vagy én akartam? –, hogy hunyjam be a sze­mem.

Megtettem.

Arra számítottam, hogy ha lecsukom a szemem, akkor sötétséget látok, mint mindig – de most épp az ellenkezője történt. Vakítóan erős fényesség fogadott, mintha a Napba néznék. Amint ki tudtam venni valamit a környezetemből, az az érzésem támadt, hogy ez nem álom – hogy a valóság­ban vagyok. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy Corinna néninél fekszem az ágyon, tehát itt semmi sem lehet igazi. Meg akartam győződni róla, hogy álmodom. Megcsíptem a karomat.

Éles fájdalmat éreztem.

– Mi a fene?

Próbáltam valami magyarázatot találni, de nem ment.

– Egy álomban repülni is tud az ember, nem? – vetettem fel magamnak.

Elrugaszkodtam a földtől, és az pontosan olyan erővel rántott vissza magához, ahogy akkor történt volna, ha pél­dául a kertben csinálom. Amint talpam a talajhoz ért, le­néztem, és ekkor fedeztem fel, hogy fehér füst takarja el a szemem elől a földet, amin állok. Tettem pár lépést előre, és közben néztem, ahogy a sűrű köd a lábam körül kavarog.

Elindultam. Szinte minden, amit ez a különös hely rej­tett magában, csak akkor tárult a szemem elé, ha elég közel értem hozzá, ráadásul az egész tér fehér volt, így a körü­löttem lévő dolgok körvonalai csak nehezen rajzolódtak ki előttem.

Egy idő után az volt az érzésem, hogy parkban járok, mert a fák és bokrok közt itt-ott padot fedeztem fel. Nem találtam kellemetlennek vagy ijesztőnek a helyet, de azért jobban éreztem volna magam, ha hazajutok, mert mindent egybevetve, ez nem lehetett normális. Talán az agyamra ment az a nyaklánc.

– Üdvözöllek! – szólt egy hang. Összerezzentem. – Örülök, hogy végre idetaláltál! Régóta vártalak!

Észrevettem, hogy egy alak megmozdul, messze tőlem a fehérségben, és lassan közeledik hozzám. Hunyorogtam, hátha jobban ki tudom venni az arcvonásait, de az arca he­lyén csak egy elmosódott foltot láttam. Amikor már azt hit­tem, kiélesedik, megállt és újra beleolvadt a környezetébe.

– Autumn?

– Én vagyok – mondtam.

– Autumn! – szólt ismét, de ekkor a táj kissé elmosódott, majd lassan el is tűnt a szemem elől, és csak sötétséget lát­tam.

Éreztem, hogy a testem puha pokrócon fekszik. Kinyitottam a szemem.

– Na, csakhogy felébredtél, már azt hittem, teljesen esz­méletlen vagy.

Újra a szobámban voltam, és a bátyám állt felettem.

– Beteg vagy? – kérdezte.

– Nem. – Lassan felültem az ágyon. Kezdődő fejfájás ke­rülgetett, ezért megmasszíroztam a homlokom.

– Akkor miért nem jöttél le? Sem ebédnél, sem vacsorá­nál nem voltál ott. Corinna néni kérte, hogy nézzem meg, mi van veled.

– Már vacsoraidő is elmúlt?

Meddig lehettem azon a helyen? Létezik egyáltalán? Vagy csak álmodtam?

– El bizony. De akkor nincs bajod, ugye? Megyek, meg­mondom Corinna néninek, hogy csak aludtál egyet.

– Várj még! Maradj egy kicsit! – kértem.

Dorian bemászott mellém az ágyba, és én a vállára haj­tottam a fejem.

– Valami baj van? – kérdezte.

Nem akartam a furcsa álmommal fárasztani őt, de érde­kelt a véleménye arról, ami az istállóban történt, elmesél­tem hát neki az incidensemet Oddsszal. Dorian a könyökére támaszkodva hallgatott. Először meglepettnek tűnt, aztán szokásos ferde vigyorát villantotta rám.

– Corát választották ki neki? Szegény fiú! Igazán együtt érzek vele. Nem lehet könnyű ezt feldolgozni!

– Dorian! Ne legyél gonosz! – mondtam és heves felin­dultságomban rácsaptam a mellkasára. Dorian cseppet sem vette magára.

– Na várj, tehát ezek szerint, ha Robert ma itt volt, akkor már találkoznia kellett Corinna nénivel. De én nem vettem észre rajta semmit, ami azt mutatta volna, hogy kizökkentették a nyugalmából. Lehet, hogy Robert mégsem tesz neki keresztbe?

– Azt kétlem. Te nem láttad azt az arcot! Nagyon elszánt és dühös volt.

– Talán utána kéne érdeklődnöm a szolgálóknál, hogy lát­tak-e valamit. Ha elszállásolták itt a herceget, akkor arról ők tudnak.

– Engem nem érdekel! Felőlem vissza is mehet Oddsenbe!

– Miért vagy durcás? Nem veled van baja, hanem Corával.

– Robert nem igazságos. Elítéli Corát, pedig nem is ismeri. Jaj, szegény Cora… Annyira akarta!

– Mondj egy fickót, akit Cora nem akar! Talán én vagyok az egyetlen. Hatalmas szerencsémre megvéd tőle, hogy ro­konok vagyunk, meg az, hogy idegesítik a verseim.

– Olyan undok vagy! – Nem tudtam visszatartani a félmo­solyt. Dorian mindig jobb kedvre derített.

– Ugyan már, én is szeretem Corát, de csak így lehet kor­dában tartani a zsarnoki természetét. Ha időnként meg­mondom neki a magamét, egy darabig nem jut eszébe tökéletesnek hinni magát.

Pár percig csak ültünk egymás mellett. A napnak talán a legkellemesebb pillanata volt. Megkönnyebbült a lelkem.

– Most már én is megyek aludni. Holnap hosszú napunk lesz. Ráadásul ki akarom élvezni az utolsó éjszakát az itte­ni ágyamban.

Kaptam tőle egy puszit a homlokomra, majd egy „Jó éj­szakát!” kíséretében kilépett az ajtón.


Ha téged is érdekel, mi ez a fehér világ, ahová Autumn átlépett, és mi lesz Roberttel, aki nem akarja elvenni Corát, rendeld meg a könyvet még ma!

*Köszönöm, ha megosztod a cikket!*
Share

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.