Különös világú fantasyt lektoráltam

Ha szereted, ha feláll a hátadon a szőr, annyira borzongató az olvasmányod, ha tereped a sötét oldal, ha vonzanak a misztikus lények és történetek, mindeközben pedig szereted az erotikát is, akkor A gyönyörű teremtmény neked született!

Sue J. Hopeheart: A gyönyörű teremtmény- Vérből születve trilógia I.

Hedda nyugodt éveit kegyetlen napok követik, mert többször természetfeletti csapdában találja magát, ahol fizikai szenvedéssel és lelkét megsemmisítő vággyal kell szembenéznie.
Meliton végre találkozik azzal a lánnyal, akit nem akar bántani, ráadásul éppen az a kristálykarkötő a kettejük közti kapocs, amit gyűlöl, és amitől képtelen megszabadulni.
Ősi wicca család, szunnyadó misztikus erők, kristálymágia, kéjes gyógyító álmok és megannyi felfoghatatlan esemény, ami végül összeköti külön utakon járó hőseinket.
Figyelem! Felkavaró, erőszakos tartalom! Kizárólag felnőtteknek!

A könyv tervezett megjelenése 2021. nyár vége. Előrendelési link hamarosan! Addig is kövessétek figyelemmel az írónő oldalát.

A közös munka

Az írónő, Zsu 2020 tavaszán keresett meg a kézirattal, amelyet bő egy héten át olvastam és jegyzeteltem ki. A történetét igazán különlegesnek látom, mert ötvözi az erotikát a fantasy szállal, a fülledt jelenetek jól megférnek a különleges teremtményeket és rejtett, sötét titkokat leíró részekkel. Azt tanácsoltam Zsunak, vegye át azokat a szövegeket, melyekben sok a merengés, töröljön ezekből bátran, és ezzel párhuzamosan írjon több cselekvést, hogy történjenek is az események, ne maradjunk meg többnyire a szereplők fejében, hisz valójában sok minden zajlik a regényben, amit jobb lenne az olvasónak közvetlenül megmutatni, nem csupán a szereplők gondolkodása által észrevenni.

A szerző így élte meg a közös munkát

“2019-ben részt vettem a KÖNYV konferencián, ott ismertem meg Krisz nevét. Akkor léptem ki a kis burkomból, és fedeztem fel, hogy micsoda hatalmas, színes közösség tagja vagyok. Sok, szárnyát próbálgató és sok, már szálló íróval találkoztam, akik mind ugyanazért gyűltek egy helyre. A különböző szakemberek eladásai olyan erővel ruháztak fel, hogy a szívem helyett inkább egy reaktort képzeltem akkor a mellkasomba.
Egy évvel később készültem el annak a történetnek a kéziratával, amivel hamarosan bemutatkozom az olvasói és írói közösségnek. Először jó néhány kisebb-nagyobb kiadóval vettem fel a kapcsolatot; hol heteket, hol hónapokat vártam, hogy végül nemleges választ kapjak. Magyarázat, használható vélemény nélkül.
Mivel komoly célom volt és van, úgy döntöttem, a magánkiadás útjára lépek. A konferencián összegyűjtött reklámanyagok és jegyzetek által körvonalazódni látszott az addig misztikus homály. Tudtam, hogy szükségem van egy szakemberre, aki nem csak egyféleképpen nézi, látja, olvassa, értelmezi a történetemet. És itt jött a képbe Nádasi Krisz.
Krisztől teljes körű lektorálást kértem. A kéziratom több mint 550 A4-es oldalt tett ki, az nem kis munka volt neki, és nem kis aggódás nekem. Belement a legapróbb részletekbe, szétcincálta, megjegyzéseket tett a karakterekre, helyszínekre, a párbeszédek életszerűségére és a helyesírásra, valamint a mondatok gördülékenységére. Az elkészült lektori anyag átnézése is napokat vett igénybe, hiszen egy másik szemüvegen át néztem rá saját művemre.
De meg kellett tennem.
Töröltem, áthelyeztem, rövidítettem, részleteztem, vagy éppen kivettem a részletezést. Figyelnem kellett, hogy mi lényeges, és mit lehet kihagyni, vagy ha nem akarok kihagyni, akkor sem kell egész fejezetet szánnom egy kevésbé fontos témára, eseményre. Azokat az apró elemeket más fejezetekbe építettem át.
Ahogy kérte is, nem minden tanácsát fogadtam meg, nem mindegyik meglátása nyerte el a tetszésemet. De ez egyáltalán nem baj. Ha valamit nem alakítottam úgy, ahogy ő tanácsolta, azt előtte alaposan végiggondoltam, több oldalról megközelítettem a történetben a lehetőségeket. A szava kincset ért, szóval ettől lesz értékes a munkája.
Krisz hatására a történetem bár rövidebb lett – de még mindig hosszúnak számít egy elsőkönyvestől –, sokkal velősebb, hatásosabb és kidolgozottabb is. Ezek pedig nagyon fontosak, hiszen az olvasót oldalról oldalra kell tovább csábítani egy regényben. Ha elunja, ha túlságosan vontatott, amit olvas, könnyen kikerülhet a kezéből.”

Ha téged is érdekel a lektori véleményezés, szerkesztés, itt olvashatsz róla többet! 

Olvass bele!

A biztonsági őr ismeretlen, új figura lehetett. Az alacsony, fekete-fehér egyenruhás intett neki, hogy menjen oda hozzá. Érdekes, hogy a köpcös biztonsági őr valamiért elengedhetetlen egy irodaháznál. Mindig kell lennie legalább egy telt jóembernek. Ez vajon íratlan szabály lehet?
Itt írja alá, kérem!
– Hagytak itt magának egy borítékot. – Köszönni már biztosan nem maradt ideje, olyan gyorsan lepte meg a tempójával. De legalább mosolyogva nyújtotta át az említett dolgot.
Hedda elvette. Látta rajta a saját nevét, és hogy Anna küldte neki. Bár a kézírás határozottan nem Annához tartozott. Talán a biztonságis volt. Vagy az egyik takarító. Vagy Dorion, a felszolgáló. Tökmindegy! A lényeg, hogy nem Anna írta rá.
Hedda összevont szemöldökkel, kissé ingerülten kérdezte:
– Ezt mikor adták le?
– Úgy látom… – kezdte Köpcös egy naplónak vélt könyvet bújva – valamivel egy után.
Ezt nem hiszem el!

– Nem tudta volna akkor jelezni, amikor negyedórája bejöttem? – Hedda eltette a nagy borítékot. Egyre dühösebben viselkedett, de ekkor rájött, hogy: – Jaj, elnézést! Akkor nem is volt itt a…
– Alig két órája vettem át az esti őrszolgálatot.
– … pultnál. Hogy micsoda? – kérdezett vissza Hedda, hiszen biztosan rosszul hallotta.
– Én nem láttam bejönni magát, kisasszony.
– Nem azt. Hogy érti, hogy az esti őrszolgálatot? – hördült fel. – Hiszen alig lehet délutá…á… – Elakadt a szava, amikor meglátta az órát.
Vadul mutatott a pult felett lógó hatalmas faliórára, ami megdöbbentő módon nem adott hitelt a szavainak. Hedda szeme akkorára tágult, hogy szemgolyói majdnem kiestek a helyükről.
– Kisasszony! Már este kilenc óra van. Senki sincs az…

Nem hallotta, mit mondott az őr, a világ tompa zúgássá változott. Bizonyára halálosan elsápadhatott, mert mintha a férfi megkérdezte volna, rosszul van-e, és hívjon-e orvost. Legalábbis valami olyasmit olvasott le a szájáról. Mert még mindig nem hallott.
Észre sem vette, amikor elindult a kijárat felé. Hedda csak hebegni bírt, és ha valamit ki is tudott préselni magából, az sem a másiknak szólt.
– Nem… nem lehet… – Lógó karral, tipegve közelített az üveg bejárati ajtó felé. – Ez hogyan történhetett?
Kezét és homlokát az üvegre tapasztotta. Kétségbeesett szavainak lehelete bepárásította a felületet.
Könnyek öntötték el a szemét, amikor meglátta az utcát, amit nem a délutáni napfény, hanem az esti lámpák fényei világítottak meg.
– Ébredj! Ez nem lehet valóság! Gyerünk, ébredj fel, te szerencsétlen!
Ököllel akarta ütni az üveget, ám éles sípolás zökkentette ki agresszív kétségbeeséséből. Ijedtében hátralépett, amikor az ajtó kinyílt. Hedda alig tudott talpon maradni. Remegett a lába, az oldala ismeretlen görcstől szúrt, a pulzusa meg annyira megvadult, hogy ha elengedte volna a szívét, előbb hazaér, mint a gazdája.

Könnyes szemmel nézett vissza. Tanácstalan tekintetével az őrt kereste. Nem azért, hogy könyörögjön neki a maradásért, bár legszívesebben elaludt volna az egyik irodai kanapén, ha ezzel megússza, hogy ki kelljen mennie az utcára. Áh, dehogy! Hanem azért, hogy lecsessze, amiért ráhozta a frászt a hülye ajtócsipogásával, és mert képes kitenni egy nőt az utcára anélkül, hogy felajánlaná a taxirendelést.
Csakhogy senkit sem látott már odabent.
Szóra nyitott száját összecsukta. Az esti utca felé fordult, majd rossz előérzettel eltelve kilépett a szabadba. Az ajtó halk kattanással csukódott be mögötte. Úgy tűnt, ezzel mindenki a helyére került.
Köpcös bent, Hedda kint.
Csak ezt ússzam meg!
– Taxi. Kell egy taxi – motyogta.
Azonnal kutatni kezdett a mobilja után; szinte első érintésre megtalálta. Rákeresett a társaság számára, akikkel korábban beszélt. Még mindig zavarodottnak érezte magát, hiszen nem este kilencnek kellene lennie, hanem legkésőbb délután kettőnek, ha minden perc úgy telik, ahogy telnie kellett volna.
Belerúgott az egyik fa virágládába. Miért nem csörög már? Rúgott még egyet. Csörögj! Ránézett a mobilra. Nem indította el a hívást. Jaj, már! Megnyomta megint.
– Légyszi! Kérlek! Kérlek, csörögj már!
Most a másik lábával rúgott a másik tartóba. A vonal elnémult. Se sípszó, se búgás. Megpróbálta Lunát is elérni, mert akár a taxitársaság telefonjával is lehetett baj, de a barátnőjét sem tudta felhívni.
Ekkor gyanakodva nézett a készülékre. Az meg mintha lefagyott volna, semmire sem reagált. Próbálta kikapcsolni, de még erre sem történt semmi.
– Remek! Óriási! – kiáltott fel ingerülten. – Akkor megyek gyalog. Útközben is összetalálkozhatok egy üresjárattal. – Majd leinti.
Hedda elővette az mp3 lejátszóját, és elindította a zenét. Olyan hangosra állította, amilyet csak elbírt a dobhártyája. Összeszedte minden lelkierejét, majd feszes tempót magára erőltetve elindult. Félt, aggódott, ideges volt. Haza akart jutni, épségben, minél előbb. A „senkire se nézni” és a „semmit sem hallani” taktikák talán elegendőek lesznek a célnak.

Ezekben bízva hagyta maga mögött a házakat és a kiürült utcákat.
Hedda természetesen nem találkozott taxival, pedig radarját erőteljesen ráállította az ügyre. Akadt egy-két villogó rendőrautó, meg egy mentő is, azonban azokra mégsem kéretőzhet fel, nem igaz?
Mintha valaki sikított volna!
Hedda megtorpant. Az amúgy is feszült iramhoz igazodó szívverése még jobban felgyorsult. Várt és fülelt, bár még midig fülhallgatóval a fülében. Remélte, hogy amit hallott, csak a zenében volt.
Igen. Biztosan csak félreütés.
Egy mp3 fájlban. Biztosan.
Tétován lépett, hogy folytassa az útját, de ekkor újabb fura hangra figyelt fel. Ez tényleg… sikítás?
Erre már kihúzta a dugókat a füléből, és körbefordult. Szemével keresett valamit, ami gyanús. Próbált visszaemlékezni, merről hallotta, amit hallott.
Sikítás! Ez már biztos! Valaki sikítozik, nem messze tőle. Egy pillanatra dermedt csak meg, aztán mire észbe kapott, már rohant is a hang irányába.
Bár ő is félt valakitől, ez nem tartotta vissza, hogy segítsen bárkinek, ha teheti. Ha megmentheti attól, amit ő élt át… Bár Hedda jól tudta, hogy csak részben szenvedett, és emiatt éppen annyira érezte rosszul magát, mintha teljes erejéből kellett volna lefognia annak a bizonyos… khm… férfinak az erőszakhoz.
Két magas épület között lépkedett, óvatosan, de gyorsan. Légzése szapora, szeme előre meredt. Lépteitől visszhangzott a szűk utcácska.

Megállt, letette a táskáját és kibújt a szandáljából. Becsúsztatta őket egy konténer mögé, így nesztelenül közeledhetett a hangok felé, amit közben már csak egyszer hallott újra.
A „remélem, még nem késtem el” és a „mi történhet itt” -féle alapvető gondolatok cikáztak a fejében. Próbált nyugodt maradni, de alig bírt az ereiben száguldozó vérrel. Az izgalomtól belülről viszketett a bőre, fülében őrjítően hangosan dobolt a szíve.
Vigyázva befordult az első sarkon. Felkapta a fejét, amikor zörgést hallott. Ekkor tudatosult benne, hogy megint egy sikátorban van. Ez a sikátor pedig ragacsosan friss, zavaróan kellemetlen emléket ébresztett benne. Ráadásul az útnak itt a vége. Nem képletesen, hanem tényleg.
Téglafalba ütközött. Heddát vészjósló érzés töltötte el.
Felpaprikázott idegei pattanásig feszültek, vadul zakatoló szíve elmondhatatlanul dübörgött. Mindeközben néma csend és teljes sötétség ereszkedett rá. Tüdeje sípolt a pániktól, amikor a levegő is lehűlt.
Lélegezz! Lehelete fehér felhőként oszlott el a levegőben. A sötétség ellenére látta. De hát, mégis hogyan…? És ekkor fogta fel…
Aprócska fénypötty, nem messze tőle, az adott némi világosságot. Épp csak annyit, hogy megvilágítsa a helyzetet, ami hátborzongatóan, rémisztően ismerős volt.
– Ne… – lehelte Hedda a semmibe.

Ha tetszett a részlet, és többet szeretnél megtudni a szereplőkről, akkor kövesd az írónő oldalát. Előrendelési link hamarosan!

Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!