Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!
Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!

Mészáros Lajos: Karácsonyi borzongás

Szeretnék minden kedves blogolvasónak kellemes karácsonyi ünnepeket kívánni egyik ügyfelem, Mészáros Lajos rendhagyó karácsonyi novellájával!

Szögezzünk le valamit, rögtön, itt az elején: mióta az eszemet tudom, ez úgy 476 évre tehető, utálom a karácsonyt! Igen, azt a fehér szakállas, munkamániás vénembert is, aki mindig piros ruhában, vigyorogva repdes az égen. Fogadni mernék, Önök sem kedvelnék őt annyira, ha tudnák, hogy az illegális bevándorló törpékből verbuvált melósait milyen körülmények közt dolgoztatja. Se betegbiztosításuk, se megbecsülésük, de még szakszervezetük sincs. Higgyék el, én jártam ott, pontosan tudom, miről beszélek, mikor azt mondom, hogy Önök közül egyikük sem akarna a fröccsöntő gépek mellett robotolni, napi 14 órában, étlen, szomjan. Szóval, mindig úgy gondoltam, hogy mint minden nyálas dolog az életben, ez a Szeretet Ünnepe is csak egy felfújt, színes lufi, és ahogy a léggömbnek sincs az ég világon semmi létjogosultsága, úgy a karácsonynak sincs. Grinch rulez!
Mindazonáltal érdekelheti Önöket, hogy mindezt miért tartottam fontosnak mindjárt a bevezetőben a tudtukra adni? Azonnal ki fog derülni a következő bekezdésben kibontakozó cselekményből, mely a tegnap este történéseit meséli el.
Kopp, kopp!
Halk, de határozott kopogtatás zavarta meg édes álmomat. Persze azonnal tudtam, hogy ki az, hisz csak egyetlen ember lakott velem együtt a kastélyban.
– Ghazdám, ideje felkhelni! – suttogta Morrise, aki, mint azt látják, kissé rhaccsol. Khmm, elnézést, néha elkapom tőle; raccsol.
– Morrise, mit mondtam neked ma reggel, mielőtt nyugovóra tértem? – vontam kérdőre inasomat, és ez ugyan nem érződik az Önök számára, de bosszúságomhoz mérten igen visszafogottan és halkan tettem.
– Pahrancsol, gazdám?
Újra feltettem a kérdést a vén lókötőnek, ezúttal hangosabban, bár sejtésem szerint elsőre is tökéletesen hallotta. Hisz ott állt mellettem, karnyújtásnyira, csak a koporsó fedele választott el minket egymástól.
– Azt mondta, ma este ne merhészeljem felkhelteni, gazdám.
– Csak egy okot mondj, Morrise, te hitvány szószegő, hogy ennek fényében miért ne harapjam át a torkodat!?
– Blooduchino, mézeskhalács fűszerrhezéssel, sok tejszínhabbal a tetején, gazdám.

A kedvenc ébresztő italom. Ez a kurafi mindig is tudta, hogy mivel vegyen le a lábamról. Kikecmeregtem hát vörös bársonnyal borított fekhelyemről és kinyújtóztattam a végtagjaimat. Talán azt gondolták, ki fogok libegni belőle? Hát nem, ha rögtön ébredés után kell repkednem, mindig felkavarodik a gyomrom.
Egyébként a szobámban, csak hogy némi vizuális élményt is adjak, több tucat gyertya égett, legtöbbjük hatalmas, fém gyertyatartókon trónolt, de jutott az asztalokra, sőt, még a földre is. Természetesen, bár ezt gondolom, már kitalálták, nélkülük vak sötét lett volna ablaktalan hálószobámban.
Morrise ott állt közvetlen a koporsóm mellett, ráncosan, görnyedt háttal, kezében a gőzölgő italommal és azzal a behízelgő mosollyal az arcán, amit úúúúgy utáltam… Mindössze két oka volt annak, hogy ennyi ideig életben hagytam. Az egyik a Blooduchino, mert nála jobban senki sem tudta elkészíteni, a másik pedig a szakácstudománya. Az elmúlt 476 évben, mióta elköltöztem otthonról, több inast is elfogyasztottam… bocsánat, ez így, ebben a formában talán félreérthető, de a lényeg, hogy kulináris szaktudásban egyik sem ért fel Morrisehoz.

Unott képet vágva – hogy leplezzem vágyakozásomat –, átvettem inasomtól a csészét, és rögtön bele is kortyoltam forró italomba. A tökéletesen eltalált fűszerek és a tejszínhab édes zamata összekeveredett a számban, és mögöttük egészen finoman megjelent a vér fémes íze. A szám szélét is megnyaltam volna, ha méretes szemfogaim miatt nem lenne oly macerás véghez vinni.
Szóval, én csak kortyolgattam a kávémat, élveztem a meghitt hangulatot, miközben Morrise szorgos, remegő kezével kifényesítette a cipőmet. Úgy tűnt, hogy minden tökéletesen alakul, és az a bizonyos dolog szóba se fog kerülni, de nem így lett.
– Gazdám, ugye nem felejtette el, hogy ma vacsohravendégek jönnek? – mondta Morrise, miközben megpróbált felegyenesedni, bennem pedig megállt az ütő.

Körülbelül azt érezhettem abban a pillanatban, amit Grom nagybácsi, mikor keresztül döfték a szívét egy karóval. Bár nyilvánvaló okok miatt ő maga nem tudott erről senkinek sem panaszkodni, de valahogy így képzeltem el a fájdalmát.
Kérem, véssék az eszükbe, egy vámpír nem felejt, sosem. Én sem feledkeztem meg a vendégekről, csupán ignoráltam azokat a belső és külső (Morrise, rád nézek!) impulzusokat, amelyek fel akarták erre hívni a figyelmemet. Szeretet, család, találkozás? Álszenteskedő, mindenkire mosolygó, jópofizó közeg, ami együtt jár a karácsonyi családi vacsorával. Ja, és ne feledjük a Szenteste fénypontját, a
kínosabbnál kínosabb ajándékok átadását. Komolyan, nem emlékszem az elmúlt 475 karácsonyból olyanra, amikor hasznos holmit és ne valami kacatot kaptam volna. Ha egyszer nálam járnak, szívesen megmutatok néhányat… remekül fogunk szórakozni.
– Morrise, kérem, én most visszafekszem, maga pedig felveszi az egyik szmokingomat és legjobb tudása szerint eljátssza a családom előtt, hogy maga én vagyok – szólítottam fel inasomat ellentmondást nem tűrő hangsúllyal.
Morrise nem szólt, csak mosolygott és a fejét csóválta.
– Ugyan már, Morrise! – folytattam könyörögve, mint egy óvodás. – Észre se fogják venni…
Ám hiába, semmivel sem sikerült rávennem Morrise-t, hogy kihúzzon a csávából. Akkor, letörten, megalázkodva, látva atyáskodó, rosszalló mosolyát arra gondoltam, hogy mégiscsak át kellett volna harapnom a torkát… csak hát az a Blooduchino.
Most, hogy már látják, milyen mélypontra jutottam, és reményeim szerint kiváltottam az együtt érzésüket, ugorhatunk a vacsorára. Aggodalomra azonban nincs okuk, nem maradtak le semmiről. Jómagam a kivágott két órát semmittevéssel töltöttem, míg Morrise mindent elintézett (még ajándékokat is vett a nevemben, 17 darab extra UV-s napszemüveget egy benzinkúton (én mondtam, kínos és felesleges ajándékok)).

Szóval, a vendégsereg pontban éjfélkor érkezett. A hölgyek fekete nagyestélyiket viseltek, az urak fekete szmokingot, vörös csokornyakkendővel. Ahogy mindig. Illően fogadtam őket, majd miután elhangzott néhány szakállas poén a vámpírléttel kapcsolatban (kb. ilyesmik, hogy „Na, mi a szívás, vérszopó?” meg „Olyan sápadt vagy, vérképed rendben?” és „Pezseg a vérem, tölthetek neked is?”), mindenki elfoglalta helyét a kastély nagytermében, és Morrise felszolgálta az első fogást.
Halászlét tálalt, de ne higgyék, hogy remek inasom sűrítményből készítette! Ahogy azt már talán említettem, Morrise nagy figyelmet fordított az asztalra kerülő étkek minőségére, ezért a halászlét mindig frissen fogott halászból készítette. Annyit mondhatok, hogy a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. Majd következett a főfogás, frissensült szűz-érme. Ennek is tökéletes volt a fűszerezése, mindenkinek elnyerte a tetszését. Még a finnyás gyerkőcök is belapátolták az adagjukat. Mindezen finomságokat több palack jóféle Sauvignon Blooddal öblítettük le.
– Fiam – kérdezte apám, már az italát kortyolgatva –, milyen évjárat ez?
Kérdőn fordultam Morrise felé, aki azonnal kutatni kezdett a zsebében, majd kisvártatva előhúzott egy fényképes igazolványát.
– 1974-es, uhram! – olvasta fel Morrise az ital alapjául szolgáló szerencsétlen
flótás születési dátumát.
– Remek, igazán remek évjárat! – dőlt hátra elégedetten az apám.
Töltöttünk még némi időt kedélyes csevegéssel, amitől a hideg futkosott a hátamon, majd elérkezett az ajándékozás általam nem várva várt ideje. Holott éppen az a pillanat ad értelmet ennek az egész történetnek. Hisz haszontalan holmi helyett ezúttal valami olyasmit kaptam, ami örökre megváltoztatta az életemet… na jó, ez csak amolyan költői túlzás, hogy még jobban felcsigázzam az érdeklődésüket, de tény, hogy újrakezdésként értékelhető a karácsonyi ünnepekkel való kapcsolatomban.
Épp a kandallóra támaszkodtam, élveztem a ropogó tűz melengető táncát, mikor édesanyám egy hatalmas mosoly kíséretében mellém lépett. Kezeit a háta mögé rejtette és úgy tűnt, valamit mondani szeretne, de végül mindössze egy könnycsepp gördült le arcán, majd szó nélkül átnyújtotta nekem a piros masnival ékesített tárgyat.
Én csak álltam ott előtte és bambán forgattam kezemben az ajándékomat, miközben egész testemben remegni kezdtem. Odabent a lelkemben, a kongó ürességből megannyi kedves emlék tört elő; apró kalapácsokkal estek neki kőszikla szívemnek és zúzták darabokra gonosz, feltörhetetlennek hitt szervemet.
Fájdalmas felismerés, azonban úgy tűnik, tévedtem és mi, vámpírok is felejtünk… Férfiasan bevallom, hogy megkönnyeztem azt a momentumot, és rögvest úgy ugrottam édesanyám nyakába, mint egy taknyos bébivámpír. Emiatt lett némi riadalom, mert néhányan a családtagok közül félreértették, ezt a mi köreinkben amúgy félreérthetetlen mozdulatsort.
Gondolom, ennyi felvezetés után már szeretnék végre tudni, hogy mi volt az, ami ekkora boldogságot okozott nekem… az ajándék nem volt más, mint a rég elveszettnek hitt szerencse csigám. Egy hatalmas, tenyér méretű csigaház, mely különleges sárga-zöld színben pompázott és akkor szereztem, mikor életemben először, kb. hatévesen átváltoztam denevérré. Már emlékszem, mennyire izgatottan és esetlenül repkedtem a kastélyunkat körbeölelő több hektárnyi terület felett, amikor megpillantottam Vámpicsit a fűben. Így neveztem el, Vámpicsi, mert akkor még élt benne a tulajdonosa.

Gyerekként mindig magamnál tartottam, és különleges, szerencsehozó képességet tulajdonítottam neki. Aztán kamasz lettem, majd felnőt és elköltöztem otthonról, hátra hagyva Vámpicsit, és belegondolva rengeteg minden mást is, ami boldoggá tett.
Mindazonáltal a kastély renoválása során előkerült régi szobámból, és édesanyám elhozta nekem. Ő nem felejtette el, mennyire fontos volt egykor a számomra, és anyaként felismerte, mekkora szükségem van rá felnőtt életemben. Mondhatom, felért egy kijózanító pofonnal, és új megvilágításba helyezte a szeretet ünnepét. Visszakaptam valamit abból az életből, amikor még mindennek tudtam örülni, amikor még nem volt számomra teher másokkal együtt lenni és kimutatni az érzéseimet, vagy megérteni, elfogadni másokét. Rég feledésbe merült gyerekkori karácsonyok emlékei kavarogtak bennem, miközben őszintén zokogtam anyám vállán.
Nos, ezzel végére értem eme megható karácsonyi történetnek. Bízom benne, hogy volt értelme mindezt lediktálnom Morrise-nak, és Önök levonják belőle a tanulságot. Hogy mi? Nem értik? Tényleg a szájukba kell rágnom, mennyire fontos, hogy felnőttként is megőrizzék gyermeki énjüket, hogy szeressék családtagjaikat és nyitott szívvel, befogadóan járják éjszaka a világot? Na jó, Önök járhatnak nappal is. Sőt, inkább csak nappal, az éjszaka tele van borzalmas lényekkel, jobb, ha elkerülik őket.

A novella írója: Mészáros Lajos, ha tetszett az írása, örül, ha megírod neki: meszlajos.meszlajos@gmail.com

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .