Miért lapos a párbeszéded?


Voltál már úgy vele, hogy untad a könyvben szereplő párbeszédet? És nem arra a párbeszédre gondolok, amikor a főhősök mély filozófiai fejtegetésekbe bocsátkoznak és nincs hozzá kedved, türelmed. Olyan könyvekről beszélek, ahol akciót, eseményeket várunk, közben a főhős értelmetlennek látszó módon beül egy kávézóba, jön a pincérlány, megkérdi, mit kér, a főhős pedig leadja a rendelést. Ebben például semmi érdekes nincs. Miért?

Hadd adjak 3 ötletet!

1) A köszönés unalmas.

Mivel tudjuk, hogy az emberek köszönnek egymásnak, amikor találkoznak, levelet (üzenetet, SMS-t stb.) írnak, telefonálnak, ezért ha a köszönést leírva látjuk, átsiklik felette a szemünk, és az agyunk ezt a diszkomfortérzetet regisztrálja (megint át kellett ugrani valami unalmas részt). Sok oldal elolvasása után pedig, magunk sem tudjuk, miért, egyszerűen félretesszük a könyvet, mert nem elég érdekes, nem köti le igazán a figyelmünket.

A köszönéseket nyugodtan törölheted az egész kéziratodból, nem tűnnek majd udvariatlannak a szereplőid, ne aggódj! Csak töröld ki és nézd meg!

2) A megszokott mondatok unalmasak.

Ugyanez igaz minden másra, amit szokásból mondunk, kérdezünk. Ide tartozik pl. a „Hogy vagy?”, vagy a pincérnő érdeklődése, mit kér a vendége – és persze a válasz is. Kit érdekel, eszpresszót vagy tejeskávét iszik a főhős? Ha nincs jelentősége, senkit.

Elhangozhat ez a mondat udvariasságból is, például „Köszöntelek az új irodában”, vagy „Hogy aludtál?”. Ez is mindig fölösleges. Csak akkor használd, ha kifejezett indokod van rá, például az új iroda, ahol a hősödet köszöntik, az a lakás, amit tegnap este elvesztett egy fogadáson.

Húzz ki minden olyan mondatot, ami megszokásból és udvariasságból feltett kérdéseket vagy megjegyzéseket tartalmaz!

3) Ami nem mond újat, az unalmas.

Ha a hőseid azt beszélik meg párbeszédben, amit a narrátor már jelzett, hogy meg akarnak beszélni, és e párbeszéd során az olvasó nem tud meg semmi olyat, ami még nem lett volna leírva vagy nem egyértelműen kikövetkeztethető, akkor a párbeszéd unalmas.

Ezek általában funkcionális párbeszédek.

Íme egy példa:

A hősöd el akar intézni valamit, de a kisfiával együtt ezt nem teheti meg, ezért beugrik a nagyihoz, hogy leadja a gyereket megőrzésre. Ebben a helyzetben bőven elegendő, ha ezt az eseményt narrációban meséled, minél rövidebben. Ne jelenítsd meg a nagyi és a főhős beszélgetését, mert unalmas lesz:

– Anya, itt hagyhatnám Mátét?

– Nem is tudom, kisfiam, éppen boltba akartam menni.

– Kérlek, anya, nagyon fontos lenne. És Máté még segítene is neked a bevásárlásban.

Nagyi a kisfiúra mosolygott és megsimogatta a fejét.

– Jól van, akkor maradjon. Mikor jössz érte?

– Nyolcra itt leszek.

Ennek a párbeszédnek semmi keresnivalója nincs a könyvben. Olyan esetben indokolt, ha fontos, hogy a nagyi nem igazán akarta átvenni a srácot, vagy az, hogy hová mentek. Mert mondjuk mire a főhős visszatér, a fia vagy mindketten eltűnnek.

Arra figyelj tehát, hogy a hőseid mindig olyan dolgokról beszélgessenek, amiről eddig még nem esett szó, és a jövőben fontos lesz, amit most mondanak!

Azt is ellenőrizd minden esetben, hogy utalt-e már rá a narrátor, hogy ez a beszélgetés meg fog történni, ez a mondat el fog hangozni. Ha igen, akkor vizsgáld meg, nem egyforma-e az információtartalom, és ha igen, az egyiket töröld: vagy a narrációt, vagy a párbeszédes mondatot.

Erre a hibára éppen most olvastam példát egy könyvben:

„Az apja fülébe súgta, hogy tévedett.

– Nem volt igazad, papa – mondta neki.”

(Chika Unigwe: Fekete pillangók)

Fogok még a párbeszédről írni, mert nagyon fontos téma, de olvasd el az erre vonatkozó fejezetet a Hogyan írjunk könyvet?-ben is!

*Köszönöm, ha megosztod a cikket!*
Share

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.