Szépirodalmi regényt lektoráltam

Az elhallgatott, ki nem mondott szavak felszínre kerülésével az életünk a másodperc törtrésze alatt változhat meg. 
Palencsár Ibolya debütkötete az útkeresésről szól, érzékeny témákat boncolgat meglepő őszinteséggel, de megfelelő mennyiségű humorral hígítva, így mindenki által fogyasztható.  
Leginkább azokat az embereket szólítja meg, akik napról napra, fogcsikorgatva próbálnak megfelelni a társadalmi elvárásoknak, akik nem merik úgy élni az életüket, ahogy szeretnék, vagy félnek az újrakezdéstől, ezért beleragadnak egy rossz élethelyzetbe.

Palencsár Ibolya: Dac

A legtöbb kapcsolat mélyén úgy lapulnak meg a ki nem mondott szavak, mint az üres kagylóhéjak a folyómederben. Némaságuk a legnagyobb erejük, mert a hétköznapok sodrásában nagyon könnyű megfeledkezni róluk. Csakhogy az élet gondos keze előbb-utóbb lesimogatja a rájuk rakódott vastag iszapot, és ha egyszer felszínre kerülnek, mély sebeket képesek ejteni.
Vajon mit tesz egy önérzetes nő, akinek a férje tizenöt évnyi közös élet után döbben rá, hogy nem teljes az élete, amiért nem született közös gyermekük?
Dacból cselekszik, aztán felemelt fejjel, büszkén néz szembe döntésének következményeivel. A baj azonban sosem egyedül sétál be az ember életébe – ám mielőtt Natasa összeomlana, egy titokzatos, idős hölgy új célt ad az életének.

Ha a könyv felkeltette az érdeklődésed, itt tudod megrendelni!

A lektorálásról

Ibolyát régóta ismerem, a mesekönyvét lektoráltam, szerkesztettem, és megörültem, amikor jelezte, hogy regényhez kér véleményezést. A prózája épp olyan volt, mint amilyenre számítottam: gördülékeny, élményt adó, érzelmeket keltő. A lektori vélemény nagy része a szereplőkről szólt: sokszor nem viselkedtek úgy, ahogy a jellemükből adódóan vártuk volna tőlük, illetve többet várunk belőlük, tőlük. Kiegyenesítettük a szereplők reakcióit, hogy amikor kiszámíthatatlanok, akkor is logikusan és hitelesen viselkedjenek. A megfogalmazással kapcsolatban a költői képek ritmusára adtam javaslatot, a párbeszédek mélyítésére.

Ibolya szerkesztést kért néhány fejezetre, majd átdolgozta a művet, és a kötet végül a Holnap kiadónál jelent meg 2020 májusában.

A szerző így élte meg a közös munkát:

Palencsár Ibolya

“Ez már a második közös munkánk Krisszel, és egy pillanatig sem volt kérdés, hogy ennek a regénynek a szöveggondozására is őt fogom felkérni. Az észrevételeivel most is nagyon sokat segített, mindaz, amire felhívta a figyelmem, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tökéletesen kerekké váljon a történet. Nagyra becsülöm őt azért, mert képes úgy szembesíteni a hibáimmal, hogy közben nem tördeli le a szárnyaimat, hanem egyre magasabbra emel. “

Ha téged is érdekel a lektori véleményezés, szerkesztés, itt olvashatsz róla többet! 

Olvass bele!

Nem tudom pontosan, mikor vesztettem el a kapcsolatot a külvilággal, de ez az állandó szürke idő és a hideg csak segített a befelé fordulásban. Eleinte kellemetlen volt folyton nemet mondani a meghívásokra, de ha elég kitartó az ember, egyszer csak nem lesz több telefon, nem lesz több Hogy vagy? üzenet, és akkor nagyon kényelmesen bele lehet süppedni a magány puha ölébe. Onnan nézve minden kapcsolatfelvétel fárasztónak és fölöslegesnek tűnik, ezért inkább nem is mozdulok. A napjaim ugyanúgy telnek, a munkám továbbra is a szükséges rossz az életemben, de már annyira nem érdekel az egész, hogy meg sem fordul a fejemben, hogy akár változtathatnék is.
Lett egy új arcom, magamban csak bohócarcnak hívom, mert állandóan mosolyog. Reggel felveszem mielőtt útra kelek, mint egy szép ruhát. Hagyom, hogy az emberek gyönyörködjenek benne, elhiggyenek neki mindent, amit mond, de a nap végén alig várom, hogy levehessem. Amikor esténként belenézek a tükörbe, mindig megdöbbenek a látványtól, mert nem én vagyok az, aki visszanéz, hanem egy másik nő, aki hasonlít rám.
Csak ő sokkal szomorúbb, és már rég feladta.

Palencsár Ibolya: Dac – Natasa útja a házasságból a függetlenségen át a boldogsághoz vezet

Lassan lerakom a fogkefém a mosdókagyló szélére, és közelebb hajolok, homlokomat a tükörnek támasztom. Tudom, hogy ez még nem az alja, de már nagyon közel van. Tudom azt is, hogy talán ez az utolsó pillanat, amikor még tehetnék valamit saját magamért.
Nem gondolkozom, kinyitom a szekrény ajtaját, magamra rángatom a melegítőm, futócipőbe bújok, és nekivágok a hideg éjszakának. Hamar leérek a Duna-partra, a novemberi fagy fájdalmasan harapja az arcom, a hideg levegő minden lélegzetvételnél végighasítja a torkomat, elhanyagolt izmaim égnek az erőlködéstől, de nem állok meg, mert végre érzem, hogy élek. Gyorsítok a tempón, a vér száguld az ereimben, az oxigén megrészegít, a rajtam uralkodó furcsa kábulat béklyói tehetetlenül lehullnak, és én sírva-nevetve kapkodom a levegőt a megkönnyebbüléstől. Mintha kiszabadultam volna egy burokból, hirtelen mindent látni, érezni és hallani kezdek magam körül. A sötéten hömpölygő folyó felől érkező hideg levegőt, a fákra fagyott pára jeges csillogását, a harangszót, amit a távolból hoz a víz.
A szívem vadul dörömböl a mellkasomban: élek-élek-élek.

Nem készültem ekkora katarzisra, zsebkendő hiányában, felsőm ujjába törlöm a szemem, és hangosan szipogok. Lerogyok egy padra, örülök, hogy sötét van, és hogy egyedül vagyok, mert pontosan úgy nézek ki, mint aki megbolondult. Hol sírok, hol nevetek, kitör belőlem a sok visszafojtott érzés, és hullámvasútra ültet. Mire végre megkönnyebbülök, vacogni kezd a fogam a hidegtől, tudom, indulnom kell vissza, különben nagy esélyem van egy tüdőgyulladásra.
A sötétből egy férfi alakja bukkan elő, kapucnija az arcába húzva, hosszú lépteinek puffanását, és egyenletes légzését messziről meghallom a csendes éjszakában. Ő nem liheg, olyan fegyelmezetten fut, mint egy atléta, igyekszem gyorsan rendbe szedni magam, és csak remélni merem, hogy nem látta mit műveltem itt néhány perce.
Amikor a padhoz ér, lehajtom a fejem, hogy ne lássa kisírt szemeimet, próbálok nem lélegezni, hogy ne hallja meg a szipogásomat, de a férfi ahelyett, hogy elfutna mellettem, megáll.
Továbbra is lehajtott fejjel ülök, és magamban rimánkodom: Menj tovább!
De nem megy.

– Minden oké? – kérdezi.
Muszáj elszakítanom a cipőjéről a pillantásomat, rá kell néznem, nem úszhatom meg.
Hidegkék szempár fúródik az enyémbe. Az orra nagy, a szája sarka gúnyosan húzódik föl, az arcán háromnapos borosta. Ha látja is, hogy milyen állapotban vagyok, nem vesz róla tudomást, a gőgös arcon részvétnek nyoma sincs.
– Igen – válaszolok szipogva, és nagyon remélem, hogy nem egy ilyen beképzelt majom előtt fog elcseppenni az orrom.
A zsebébe nyúl, kivesz néhány papírzsebkendőt, és lerakja mellém a padra.
– Akkor otthon ücsörögjön a fűtött szobában, sokkal kellemesebb, mint a hidegben bohóckodni!
A düh egy pillanat alatt elönti az agyamat. Ki ez az öntelt majom? Hogy mer így beszélni velem?
Felmarkolom a zsebkendőket és utánadobom, de ő már nem látja, mert miután kioktatott, lazán tovább futott.
Felpattanok a padról, mérgesen felszedegetem az eldobált zsepiket, egyrészt mert már vészhelyzet van, muszáj kifújni az orrom, másrészt mert utálok szemetelni. Miután rendbe tettem magam, kellemes tempóban elindulok visszafelé, és megpróbálom kiverni a fejemből a pasit.
Fel-felpillantok a mosolygós teleholdra, belesek a házak kivilágított ablakain, odaköszönök az ugató kutyáknak, mígnem hazaérek. Forró zuhany alá állok, hosszú ideig folyatom fáradt testemre a vizet. Mire végzek, pára borítja az apró fürdőszobát. Félénken nyúlok a tükör felé, lassan letörlöm az üveget, belenézek, és megkönnyebbülten sóhajtok fel.
Én vagyok, újra én.
Belezuhanok az ágyba, és a jóleső fáradtságtól a következő pillanatban már alszom is.

Ha tetszett a részlet, itt tudod megrendelni a könyvet!

*Köszönöm, ha megosztod a cikket!*
Share

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share