Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!
Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!

A hollywoodi kulisszák mögött – romantikus regényt lektoráltam

T. Horváth Ildikó: Mert a pingvinek nem tudnak repülni

Fehér Krisztina tizenévesen menekül az álmok világába, amikor a hetvenéves nagymamája úgy dönt, elindul világot látni. Az álmodozó lány nem találja a szerelmet, ezért ír magának egyet. Egy filmrendező, filmet készítene Krisztina történetéből.
Fehér Krisztina immáron Kristeen White művésznéven érkezik Hollywoodba. A lány teljesen ledöbben, amikor először találkozik James Parkerrel. A színész megszólalásig hasonlít a Kristeen által megálmodott Jeremyre.
Ha képes voltál megálmodni, harcolj a végtelenségig, hogy meg is tudd valósítani!

Felkeltette az érdeklődésed? Itt tudod megrendelni az e-könyvet.

A közös munka

T. Horváth Ildikó kéziratát évekkel ezelőtt olvastam. Már akkor megkapónak találtam a hiteles helyszínt, a szimpatikus szereplőket, ugyanakkor különösen a főhős jellemével kapcsolatban tanácsoltam Ildikónak, hogy gondolkozzon még rajta, dolgozzon vele. Fontos volt ez különösen amiatt, hogy Kristeen inkább sodródott az eseményekkel, minthogy befolyásolta volna őket. Ez minden regényben fontos, hogy a főszereplőnek legyen küldetéstudata, hozza meg azt a döntést, amibe beleáll, aminek mentén aztán a későbbi tettei értelmet nyernek.

A cselekmény bonyolítását is javasoltam. A kulisszák mögé bepillantani érdekes, erre mindenki kíváncsi, hogyan lesz egy leírt történetből film. És persze a női olvasók szeretik a romantikát, ám jobban örülünk neki, ha van még valami plusz a sztoriban, amire nem számítunk. Lehetőleg olyasmi, ami a románcot is akadályozza.

A szöveg átírása remekül sikerült, Ildikó egy szépen fogalmazott kéziratot küldött vissza szerkesztésre. A regény 2021-ben a Holnap Magazin kiadásában jelent meg!

T. Horváth Ildikó

A szerző így élte meg a közös munkát

“A kézirat első változatát Krisznek küldtem át lektori véleményezésre. Egy nagyon átfogó elemzést kaptam, ami alapján gördülékenyen tudtam hozzáfogni a javításokhoz. Kivettem a Krisz által javasolt felesleges részeket és átdolgoztam a kérdéses jeleneteket. Újra gondoltam a regény kezdését, mely által sokkal jobb lett a könyv szerkezetileg. Amikor elkészültem a korrigálással újra elküldtem Krisznek, és felkértem a regény szerkesztésére is. Az elkészült könyv fényévekkel jobb lett, mint amilyennek megálmodtam.”

Ha téged is érdekel a mentori rendszer, vagy a lektori véleményezés, szerkesztés, itt olvashatsz róla többet! 

Olvass bele!

– Ne haragudj, nem akartalak fellökni, de esélyem sem volt kikerülni. Pedig megpróbáltam – magyarázkodik az illető, akibe beleszaladtam, és aki most felettem áll. Elbűvölő a hangja, puha és bársonyos, rá sem kell néznem, tudom, hogy édes és krémes, mint a Mars csoki. A hang irányába fordítom a fejem.
Ha eddig szánalmasnak éreztem magam, akkor most aztán még gyengeelméjűnek is. A tekintetem összeakad a csokoládébarna szempárral, ami rabul ejt, nem ereszt, úgyhogy egyre csak bámulom. Nem bírok mozdulni sem, talán még levegőt is elfelejtek venni. Mars csoki.
Határozottan. Könnyű és édes, egy vékony réteg karamella a tejcsokoládé bevonat alatt.
Teljesen meghibbantam.
Kutyafuttában felkapkodom a cuccaimat, nem szólok az ismeretlenhez, úgysem tudnék megszólalni. Felegyenesedem, és öles léptekkel kiviharzok az épületből.
Rekordgyorsasággal kiérek a friss levegőre. Óvatosan leereszkedem a felső lépcsőfokra.
Úgy tudtam, hogy nem kellett volna idejönnöm! Valaki szórakozik velem, az már biztos. Nem lehet. Ez nem lehetséges. Hogyan tudta bárki is kitalálni, hogy az én Jeremym pontosan hogy néz ki? Hogy találhattak egy ilyen srácot, aki a megszólalásig hasonlít az általam megálmodott, a könyvemben szereplő Jeremyhez? Teljes képtelenség, nem bírom felfogni.
Lehetetlen.

T. Horváth Ildikó: Mert a pingvinek nem tudnak repülni

Tudom, ki kell nekem. Melissa. Most azonnal felhívom. A telefonomat előhalászom a zsebemből és fürgén nyomkodom a gombokat. Kicseng ötször, majd hangposta. Dolgozik, hát persze, nem a személyi asszisztensem, aki minden órában készenlétben áll, hogy kihúzzon a slamasztikából. Leteszem, nem hagyok üzenetet, a kezemben forgatom a telefont. A bal agyféltekém az mondja: térj már észhez, ez csak egy srác. A jobb agyfélteke az mondja: na ugye, hogy nem a levegőbe beszélek. Bámulok a semmibe, és hallgatom, ahogy szócsatát vív egymással a két hang. Helló, csak nyugodtan, rajta, kergessetek az őrületbe.
– Minden rendben? Valami rosszat mondtam? – kérdezi a hátam mögül a hang, amit most már ezer közül is megismernék. Miért jött utánam? Nem hiszem el. Nem akarok megfordulni, még nem készültem fel, hogy újra a szemébe nézzek.

Ez itt tényleg Jeremy. Egy két lábon járó Mars csoki. Miért pont a kedvenc édességem jut róla eszembe? Soha többé nem nézhetek már úgy a Mars szeletemre, mint ezelőtt az átkozott nap előtt. Ez csak egy álom, lidérces álom, vagy a bolhából elefántot készülök csinálni.
A váratlan hangra összerezzenek, a telefon kicsúszik a kezemből, majd darabjaira hull a lépcsőn. Ahogy én is.
– Ahogy elnézem, ez nem a te napod, minden kiesik a kezedből – ugrik le a lépcsőn. Segít összeszedegetni az életem darabjait.
– Hát volt már jobb is – jegyzem meg, miközben úgy teszek, mintha össze tudnám szerelni ezt a vacakot. A kezem remeg, a torkom újra elszorul, de legalább megszólaltam, nem gondolja rólam, hogy néma vagyok.
– Megnézhetem? Talán nem lett nagy baja, megpróbálom összerakni. – Kiveszi az összes alkatrészt a kezemből. Visszaülünk a lépcsőre, én gondosan ügyelek, hogy az előttem elterülő járdát figyeljem. Mégis csábít valami erő, hogy ránézzek, csak óvatosan, kis dózisban, abból nem lehet bajom. Egy fél Mars csoki még senkinek sem ártott meg. Oldalra sandítok, tényleg csak mértékkel. Már nyújtja is felém a gondosan összeillesztett készüléket.
– Készen van. Kapcsold be, szerintem működik. – Ahogy nyújtom a kezem, minden igyekezetem ellenére találkozik a tekintetünk. Újra elmerülök benne, a szemében, az egész lényében, ami úgy vonz, mint a… Mars csoki. A mosolya, a sötét szempillái, az apró anyajegy az arca bal oldalán, éppen a szája szegletében, egy apró sebhely az álla jobb felén.
Ez itt Jeremy és kész. Talán pár évvel lehet csak idősebb nálam, mégis bölcsességet, erőt sugároz minden egyes porcikája, energiát kapok tőle. Talán ha túlteszem magam a megdöbbentő hasonlóságon, egészen elviselhető lesz a közelsége. Végül is csak egy ember, olyan, mint én, nem pedig álomkép.

– Nézd, találtam egy magazint – mutatom James felé a címlapot. Elkéri, nekilát lapozgatni.
– Nem is tudtam, hogy érdekel a lakberendezés.
– Nem érdekel, de ezt az egyet találtam, ami magyar nyelven íródott. – Türelmesen végzem tovább a kutatómunkát, hátha mégis rábukkanok egy másik magyar újságra. Közben a szemem sarkából látom, hogy egy férfi lép be a boltba, a fél arcát kitakarja a lehetetlenül nagy napszemüvege. Az autós magazinokhoz lép, forgatja az állványt, én meg képtelen vagyok elszakítani róla a tekintetem, mert valahogy ismerősnek tűnik. De én nem ismerek senkit itt Hollywoodban! Vagy mégis? A férfi nem különösebben jó pasas. Farmer van rajta és kék póló. Középbarna, hátrafésült rövid haj, borostás arc. Nem… mégsem tudom, kicsoda. James
bök meg az újsággal.
– Találtál valami vagy valaki érdekeset?
Ránézek, és a kaján vigyorból meg a fejbiccentésből, amit az általam kiszemelt férfi felé intéz, ráeszmélek, hogy mire célozgat.
– Nem, csak azt hittem, ismerem – mondom szégyenkezve, és ebben a pillanatban megvilágosodom. Már tisztában vagyok vele, hogy ki áll ott előttem pár méterre.

Belekapaszkodom James pólójába és lerántom a polcok takarásába.
– Kristeen, ki elől bujkálunk? – suttog a fülembe. Nem merem elereszteni; még mindig a mellkasánál fogva szorongatom a pólóját.
– Azt hiszem, az ott Leonardo DiCaprio az autós újságoknál – nyögöm ki. Nem is értem, miért, de hirtelen elfogott a pánik. James felegyenesedik, hogy megbizonyosodhasson a feltevésem helyességéről, de én egy mozdulattal visszahúzom magam mellé.
– Ha nem engeded, hogy megnézzem, nem tudom megállapítani a feltevésedet – mondja James őrjítően nyugodtan, majd mindkét kezét a vállamra teszi és újból feláll.
– Csak ne legyél feltűnő – suttogom, és visszahúzódom a polcok árnyékába.
– Ennél már úgysem lehetünk feltűnőbbek – vigyorog le rám. Elvesz egy újságot a polcról és kinyitja.
– Mire jutottál? – kérdezem. A görnyedt testtartás kezd fárasztó lenni. Nem is értem, miért bújtam el. Valami béna beidegződés lehet. Igen, emlékszem, a suliban volt, hogy ha tetszett egy fiú, nem mertem addig a folyosóra merészkedni, amíg ott volt. A mosdóban bujkáltam, csak akkor dugtam ki a fejem, ha már biztosra vettem, hogy tiszta a levegő.
– Tudod, nyugodtan felállhatnál – hajol le hozzám James, mire én nemes egyszerűséggel felpattanok, és teljesen természetellenesen böngészek tovább az újságok között. James nem bírja ki nevetés nélkül, de megpróbálja köhögésnek álcázni.
– Mi olyan vicces? – kérdezem.
– Nem láttalak még ilyennek, mindig olyan komoly vagy. Tetszik ez a mókás Kristeen.
Nagyon szórakoztató. – Ha nem James mondaná ezt, faképnél hagynám. Kirohannék az épületből és meg sem állnék a szállodáig.

Tetszett a részlet és még olvasnád tovább? Az e-könyvet itt tudod megrendelni.

Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!

Megjegyzés hozzáfűzése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .