Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!
Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!

Karácsonyi szerelmes regényt szerkesztettem

Velencei Rita neve már ismerősen csenghet nektek, hiszen több regényét is szerkesztettem, például a Gwendolyn című romantikus történetét. Most hadd ajánljam figyelmetekbe karácsonyi, romantikus kisregényét!

Velencei Rita: Édes meglepetés

Egy rejtélyes ajándékozó, egy vakrandi a karácsonyi vásárban, egy áskálódó szopránszólista, titkos szerelmesek meg egy kukacoskodó főnök… Hogy ebből mi sül ki? Néhány édes meglepetés!
Fenyvesi Nelli, a fiatal magyar-német szakos gimnáziumi tanárnő, aki szólószerepet kapott a karácsonyi hangversenyen, nem gondolta volna, hogy ez lesz az eddigi legizgalmasabb adventje!

Ha érdekel e könnyed, karácsonyi történet, itt tudod megvenni.

A kéziratról

Rita egy szerethető, melegszívű tanárnőről írt szerethető, melegszívű történetet. A lektori véleményben főképp dramaturgiai tanácsokat adtam, például hogy változtassa meg az első néhány fejezet sorrendjét, vagy hogy a lezárásnál valóban zárja össze hőseit egy olyan szitutációba, amelyből nem tudnak kikecmeregni anélkül, hogy megbeszélnék a lezáratlan ügyeiket.

Ami érdekes, hogy a lektoriban javasoltam, csattanjon el két szereplő között egy véletlen csók – de aztán a kéziratban mégsem működött, így a szerkesztés során végül ezt inkább kivettük a végleges kéziratból.

A szerző így élte meg a közös munkát

Velencei Rita

“A már elkészült kisregényemet küldtem el Krisznek lektorálásra. Hamarosan kézhez is kaptam a véleményezést, számos hasznos javaslattal, amelyek alapján könnyen át tudtam írni a szükséges pontokon a történetet, hogy fordulatosabb, izgalmasabb legyen. Ezek után a szöveg szerkesztését is Kriszre bíztam. Nem ez az első közös munkánk, de nem is utolsó, az biztos.”

Ha téged is érdekel a lektori véleményezés, szerkesztés, itt olvashatsz róla többet!

Olvass bele a történetbe!

Azon elmélkedem, hogy almás rétest válasszak-e vagy juhtúrós lepényt – téblábolt Vanda két fabódé között. – Olyan régen nem ettem egyikből sem!
– Tudom, mit csinálunk – oldotta meg a kérdést Nelli. – Mindegyikből veszünk egyet-egyet, és megfelezzük.
– Na, erre könnyen rábeszéltél.
Beszerezték maguknak a harapnivalót, és a könyöklőasztalok egyikénél falatozni kezdtek.
Lélegzetük közben hideg párát varázsolt köréjük, míg a fákon elhelyezett hangszórókból a Jingle Bells dallama csendült fel.
– Ez tök jó! – bökött Vanda a szeletnyi almás rétesére, miközben a zene pergő ritmusára ringatózott.
– Az – bólintott Nelli. – De jólesne mellé még egy pohár forró tea is. Kezdek átfagyni.
– Hát, nincs éppen nászéjszakai forróság… Figyeld már, ezt a zeneművet mi is énekeljük – emelte fel Vanda kesztyűs mutatóujját a tér hangszóróiból előhullámzó zenére fülelve.
– Igen – bólintott Nelli. – De a felvételen magyarul adják elő, mi pedig németül.
– És a miénk szebben is hangzik – szögezte le Vanda, aztán témát váltott. – El nem hinnéd, ki csípett el ma a kórház folyosóján, hogy randevúra hívjon!
– Hát, tényleg nem találom ki. Vajon ki a szerencsés?
– Még hogy szerencsés? Az a marokkói mentőorvos, akinek három felesége volt már.
– Talán egy negyedikre hajt…
– Nem tudom. De pont engem nézett ki?
– Miért, annyira rémes a fickó?
– Nem, inkább az a sármos fajta. A tekintete szakasztott olyan, mint az én tékozló Xavéromé. Nem esem még egyszer ilyen csapdába. A vállai pedig túl feszesek, nézni is rossz. Kedvem lenne megtornáztatni, de azt, hogy együtt táncoljunk valahol, nem bírnám elképzelni.
– Oké, megértelek. Viszont most tényleg igyunk valami meleget, mert idefagyok, és a mentőorvosod sem fog tudni megmenteni!
Gőzölgő poharaikkal félrehúzódtak a tömeg elől. Két kis házikó közé álltak be, és a díszkivilágításban fürdő barokk homlokzatokban gyönyörködtek. A kecses füzérek szeszélyesen kanyarogtak a főtér kis fáinak meztelen ágai között, az aprócska égők pedig úgy pislákoltak, mint a lassan leszálló szürkületben a tiszta égbolton felbukkanó csillagok.

Nelli hamar felhajtotta az italát, és álmodozó arccal forgatta kezében az üres poharat.
– Nézd csak, láttad, hogy van ott a karácsonyfa mögött egy nagy Diótörő-figura? Akkora, mint
egy jól megtermett ember.
– Hát ezt meg kell néznünk! – lelkesedett Vanda is. – És csinálunk vele egy szelfit!
Átvágtak a téren, és beálltak az őrbódé méretű, pirosra, barnára és feketére festett szobor elé.
Vanda előrántotta a mobilját, és összehajoltak egy mosolygós fotóra.
– Nahát, az meg ott nem Ábel és Tamara? – meresztette Vanda a szemét a vásári forgatag közepére.
Nellinek olyan nagyot dobbant a szíve, hogy belefájdult a mellkasa.
– Hol? – kérdezte a fejét tekergetve.
– Ott, a forralt boros bódé mellett, a kürtőskalácsosnál. Világoskék a sálja, a csajnak meg fehér csipkés kendő van a hátán.
– Aha, látom őket.
– Nem szimpi nekem ez a Tamara – húzta el Vanda a száját. – Olyan… nem is tudom… Olyan kotnyeles. Nagypofájú.
– Egyetértek.
– Nézd, hogy magyaráz Ábelnek! Az meg olyan képet vág a dologhoz, mintha Tamara, tudom is én, arra akarná éppen rábeszélni őt, hogy most vegyen tőle jutányos áron karácsonyi mintás használt alsóneműt…
Nelli elvigyorodott.
– Igazad lehet. Tényleg olyan arcot vág. Nem mintha Tamarát ez zavarná…
– Ne mentsük meg tőle a karvezető bácsit? – csillant meg Vanda tekintete összeesküvőn. – Egy kis karácsony előtti jócselekedet.
– Pompás ötlet! – bólintott rá Nelli.
Megindultak, hogy keresztülvágjanak a téren, ahol lustán hömpölygött a bámészkodó nép az áruk és a csinos faházikók között.
– Ábel, ne haragudj, van egy perced számunkra? – szólította meg Vanda a fiút, és finoman meg is ragadta a karját, hogy arrébb húzza.

– Persze – válaszolta Ábel meglepett arcot vágva, és gyorsan elköszönt társalgópartnerétől. – Találkozunk a próbán, Tamara.
– De akkor most – kezdte a cserben hagyott, Ábel azonban már elfordult tőle. Tekintetét kérdőn vetette Nellire, Vanda azonban határozottan megfogta a karját és magával rántotta. Úgy három házikóval távolabb vezette – Nellinek igencsak szednie kellett a lábát, hogy lépést tartson velük –, mintha a mézeskalácsárus portékáit kívánná megvitatni a fiúval.
– Nézd csak, mi a véleményed erről? – mutatott Vanda egy karácsonyfa alakú süteményre.
Ábel értetlenül nézett a két lányra.
– Nyugi, nem akarunk sütikről diskurálni – kezdett bele Vanda a magyarázatba –, csak úgy láttuk, nem élvezed túlzottan a csevegést Tamarával, és örömmel vennéd, ha valami sürgős esemény elszólítana mellőle.
A fiú szája megkönnyebbült mosolyra húzódott.
– Köszi, lányok! Tényleg köszönettel tartozom nektek. Tamara már kezd az idegeimre menni, olyan, mint egy felhúzott verkli.
– Inkább te tűntél az előbb felhúzottnak – jegyezte meg Nelli.
– Meglehet – ismerte el Ábel. Felnézett az utca közepén emelkedő templomtorony órájára. – Azt hiszem, már kinyitották nekünk a sekrestyét. Tíz perc múlva kezdünk. Ti nézelődtök még?
Vanda a barátnőjére pillantott, mire Ábel is.
Nelli szíve kihagyott egy ütemet, ahogy a fiú tekintete az övébe fúródott.
– Mindjárt – bökte ki nagy nehezen Nelli. – Talán… egy forró teát veszünk még.
A fiú zavartan elmosolyodott, megdörzsölte az állát, majd kissé meghajtotta magát és otthagyta őket.
– Hű, ez azért kicsit furcsa volt, nem? – kérdezte Vanda, aztán Nellire nézve hümmögött egy sort. – Ami azt illeti, veled sincs minden teljesen rendben!

Szeretnéd megtudni, mi történik ezután? Kattints a linkre, vedd meg az e-könyvet és már olvashatsz is tovább!

Hogy egyik cikkemről se maradj le, iratkozz fel a hírlevelemre!

*Köszönöm, ha megosztod a cikket!*
Share

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share