Plátói szerelemről szóló könyvet lektoráltam

Völgyi Anna: Vigyázhatnál a szádra, Laurám!

A bristoli tányérmosogatásból hazatért fiatal analitikus lány szívében lassan lobban fel az érzelem, majd a vágy egy munkatársnője iránt, aki a szakmai tökéletesség mintaképeként, egyszersmind vonzó nőiességével kelti fel Sára érdeklődését. Völgyi Anna lélektani alapossággal mutatja be és hiteti el az olvasóval, hogy egy nő másik nő iránti vonzalma miként keletkezik és válik fokozatosan uralkodóvá.

A végig parázsló humorral, plusz rokonszenves öniróniával előadott történet egy leszbikus szerelemről szól. Romantikus regény, melyben az erotika csak néhány álomkép formájában tör fel, de azért a szerző leírásai és hasonlatai mindig meggyőzőek, legyen szó erotikus álomról, az angliai emigránsélet kilátástalanságáról, egy lepusztult budapesti lakótelepről, vagy a kórházi állapotokról.

A Sára szerelmének tárgyát képező Laura karakán jelleme kontrasztot alkot a korábbi élettárs, András kiábrándító igénytelenségével szemben. És jóllehet, legalábbis ebben a regényben, Sára szerelme viszonzatlan marad, az olvasó egy számára eddig valószínűleg ismeretlen érzelemvilágban találja magát. És alighanem be kell majd látnia, hogy a közbeszédben sokszor és többnyire durva egyszerűsítésekkel tárgyalt “másság” minden, csak nem természetellenes, ahogy a berozsdásodott nyárspolgári morál tartja. A könyvet itt tudod megvásárolni.

A kéziratról

Anna 2017-ben keresett meg a kézirat ötletével és első néhány oldalával. S.O.S. Kéziratdoktor szolgáltatást kért rá, azaz a szinopszis és az első fejezet alapján írtam neki véleményt és megszerkesztettem egy oldalt. Anna belevetette magát a munkába és közel két évig nemigen hallottam róla, amikor egyszer csak bejelentkezett, hogy készen van és a teljes kéziratra lektori véleményt kér.

Anna teljesen új fejezettel nyitotta az új kéziratot, stílusa letisztult és egyedivé vált. Azt javasoltam neki, a dramaturgiával foglalkozzon még, tartsa szem előtt, melyek a fontos jelenetek, fordulatok, és erre fókuszáljon, mutassa meg a lelki konfliktusokat. Részletesen összeírtam, hol ül le a történet, hol hiányzik a feszültség.

Anna több kiadót is felkeresett a kéziratával – és az Atlantic Press kiadó rá is bólintott, így a könyvet már meg is találod a boltokban!

A szerző így élte meg a közös munkát

Völgyi Anna

“Mindenkinek csak ajánlani tudom a lektorálási lehetőséget, mert olyan átfogó képet/véleményt kaptam általa a regényemről, amit figyelembe véve sokkal jobbá tudtam tenni utána. Nagyon hasznosak voltak Krisz tanácsai – többségüket megfogadtam, átírtam a kéziratot, és úgy érzem, sokat javult ezáltal a szöveg és a cselekményvezetés is.

Ha téged is érdekel a lektori véleményezés, szerkesztés, itt olvashatsz róla többet!

Olvass bele!

Biztos, hogy ezt szeretnéd, Sári? – kérdezte András, miután az ujja köré csavart egy, a hajfonatomból kibomlott tincset.
A londoni busz megállójában álltunk. András elkámpicsorodott arcát látva még a levegővétel sem esett jól. Úgy éreztem, hogy lényem egy részét készülök magamból kitépni.
– Nem tudok itt maradni, sajnálom – mondtam ezredszer, de máris újra elkapott, mardosott a lelkiismeret-furdalás. – Gyere velem haza.
Nem először kérleltem Andrást.
– Meglátjuk – mondta ő, de tudtam, hogy csak az időt húzza.
Nem szeretne hazajönni. Beletörődött a gyári munkába, ami hozott annyi pénzt, hogy kifizettük az albérletet, nem mindig grízes tésztát ettünk, és három mozijegynyi fontunk is maradt hó végére. Mindig is sokat veszekedtünk amiatt, hogy András beéri ennyivel.
Amikor Angliába költöztünk, tele voltunk tervekkel. András középvezetői munkakörre pályázott az autógyárban, én a szakmámban, analitikusként igyekeztem elhelyezkedni. A szabadidőm szinte minden percében állásinterjúról állásinterjúra vándoroltam. Hiába. Mintha a magyar diploma itt alig érne valamit. Egyre csalódottabbá váltam, amiért mindig valami angol kapta meg a munkát. De nem csak az éttermi munka zavart, hanem a dohos falak, a nyirkos, rothadó kerítések, a
shepherd’s pie íze, és az afféle túlszabályozottság is, hogy ha konyakot ittál egy apró település még apróbb parkjában, akár ötszáz fontra büntethettek. Talán az sem hatott volna meg senkit, ha csak Baileyst nyaldosol éppen konyak helyett.


Az angolokat sem sikerült megkedvelnem. Mindig is érzékeltem valamiféle gőgöt a viselkedésükben, ami nyilván abból fakad, hogy Kelet- Európa határáról érkeztem az országukba. Tudtam, hogy lenéznek, és én sértődötten fújtam rájuk ezért.
Arról álmodoztam, hogy egyszer egy laborban kutatok majd. Szerettem volna felfedezni valami újat, motivációt, nemes célt találni a hétköznapokban. Rá kellett jönnöm, hogy Angliában ez még évekbe telhet, nekem meg már fél év után elfogyott a türelmem.
Hazaköltözést emlegettem Andrásnak, de ő hónapokig csak legyintett a menekülési szándékomra. Akkor látta be, hogy nem csak a levegőbe beszélek, amikor egy nap kartondobozzal tértem haza az étteremből. Jó naggyal. Lengyel munkatársaim rosszalló pillantásai ellenére hajigáltam ki belőle a brokkolit, a hálós kelbimbót, a csomóba kötött sárgarépát, hogy megkaparintsam. András a nappaliban zokogott, míg én a hálószobában telepakoltam a dobozt a holmimmal.
Amikor begördült elénk az emeletes busz, András magához húzott. Megsimogattam a hátát, megcsókoltam a szemhéját – először az egyiket, aztán a másikat. Ez a mi sajátos elköszönési formánk. Ő a számat csókolta meg.
Felszálltam a buszra, aztán erőtlen mozdulatokkal integettem Andrásnak az ablakból. Talán most látom utoljára bőrdzsekije alatt izmosan gömbölyödő vállát és égnek meredező, sötét tincseit. Addig figyeltem zsebre dugott kézzel álldogáló alakját, míg el nem tűnt a kanyarban.
Miután elhagytuk Bristolt, hátradőltem és hagytam, hogy elringasson a busz döcögése. Akkor riadtam fel, amikor az élénkzöld dombokkal púpozott tájat piros buszok, fekete taxik, meg lökdösődő, életért tolakodó emberek váltották fel. Végre London! Teljesen bepánikoltam, amikor az órámra pillantottam és tudatosult bennem, hogy már rég a Heathrow-n kellene lennünk. Még a végén itt ragadok! Benedvesedett a tarkóm az idegességtől.
Becsekkoltam, és úgy futottam a budapesti gép kapuja felé, mintha a konyhafőnök üldözött volna egy égett fenekű fazékkal. A nagy rohanásban egy ázsiai nő nyitott bőröndjét is felborítottam, így a terminál köveire szóródtak a melltartói, a hajkeféje, a rúzsai pedig több méterre elgurultak. Azt sem tudtam, hogyan kérjek bocsánatot.
Csupán néhány percen múlt, hogy ne maradjak le a gépről, de végül nem ragadtam Londonban. Megkönnyebbülve, elégedett mosollyal figyeltem, ahogyan felemelkedünk, és Anglia alattunk a felhőkbe vész.

Olvasnál tovább? A könyvet itt tudod megvásárolni!

Hogy egyik cikkemről se maradj le, iratkozz fel a hírlevelemre!

*Köszönöm, ha megosztod a cikket!*
Share

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share