Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!
Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!

Néhány kósza ötlet könyvíráshoz / Hámori Gábor cikke

A mai bejegyzés szerzője Hámori Gábor, aki abszurd regényén dolgozik. Gábor írásába már volt alkalmam belepillantani, és amikor mesélt róla, hogy saját módszertana van az írásra, megkértem, írja meg nektek is. Íme!

Néhány kósza ötlet könyvíráshoz

A helyzet az, hogy írni kezdem. Azt még nem tudom, hogy ez szórakozás, vagy kínszenvedés, egyelőre esélyes mindkettő.  Nem tudom, hogyan kell jó könyvet írni. Szerintem azt senki sem tudja, csak valamit ír, az olvasó pedig eldönti, vagy tetszik, vagy nem, ami egyáltalán nem biztos, hogy találkozni fog a kritikusok ízlésével.  Arra a következtetésre jutottam, hogy elsősorban magamnak fogok megfelelni, és ez több szempontból is igen praktikusnak bizonyult.  Először is, magammal jóban vagyok, nyilván, vagyis, ha azt mondom magamnak, hogy: “ez borzalom”, akkor nem ugrok a Dunába. Az íráshoz nem sok támpont van, leszámítva, azt az egyetlen és talán legfontosabb szempontot, hogy legyen érdekes. Mert jó a történet, vagy a stílus, vagy van benne valami rejtély, mit tudom én, csak azt, hogy emiatt nehéz. Bármikor tudok rosszul írni.

1) Stílus

Első próbálkozásom olyan “irodalmi” volt. Nem vicc, mert tényleg odaraktam magam, sokat is írtam, úgyhogy nem kis munkámba került, amíg az utolsó nyomokat is eltüntettem a gépemről. Erről ennyit. Eszembe jutott valami. Ha mondjuk valaki nyaralni volt és tartott egy élménybeszámolót a haveroknak, akkor ők szépen végighallgatták, néha persze: “hűha”, meg olyasmi, hogy: “ezt most nem mondod komolyan”, pedig igen, szóval ilyeneket leszámítva csak füleltek. Merthogy érdekesnek találták a beszámolót. Senki nem fog olyanokat mondani, hogy: “az út szélén a kankalin már hervadozni látszott…”, lenne is meglepetés belőle rendesen, gondolom,  mert ezek az információk szerintem nem fontosak.  Úgy írok, mintha csak valakinek egy nyaralás emlékét mesélném. A saját szavaimmal, a rám jellemző stílusban. Óriási megkönnyebbülés volt ez a felismerés. Az persze más kérdés, hogy ez kinek fog tetszeni, de legalább nem szenvedek.

2) Cselekmény

Na, ez már egy komoly gond. Van egy történetünk, de hogyan lesz ebből egy könyv? A helyzet az, hogy szerintem egy történet nem elég. Az első fejezetemmel egész gyorsan megvoltam. Utána jött a: “most írjak, vagy főzzek egy kávét?”-féle kérdés, egyéb totyogás, vagyis elakadtam, de rendesen, nem csak úgy, mint aki nincs bajban.  Olyan mérges voltam, hogy leírtam egy általam is hihetetlennek tűnő mondatot és láss csodát működött. Megy a cselekmény, egyszer csak a legváratlanabb pillanatban, helyen, összedől egy ház. Csak úgy magától, merthogy volt neki valami baja, vagy mit tudom én, valamiért, a lényeg, hogy ripityára törik.  Utána elég terjedelmesen próbáltam megmagyarázni, hogy az ami volt, az miért volt. Ezen még én is sokszor elszórakoztam, vagyis röhögtem az egészen, ilyesmik történtek, merthogy tetszett.  Ezt úgy tudnám szemléltetni, hogy idekanyarítom, amiről beszéltem.

Élveztük az életet, vásárolgattunk, néha: “nézd, Jenő!”, tényleg normálisak voltunk, meg loptunk egy rendőrautót. Nem vicc, egy igazit. Vagyis Cheng, mert ő lopta, de mi mondtuk neki, ezért mondtam, hogy: “loptunk”. De a rendőrruhát azt nem mi mondtuk, pedig azt is lopott, fel is vette, szóval arról nem tudok nyilatkozni.

Mondjuk nem kis munkámba került, mire kiegyenesítettem a történetet, de (remélem) sikerült. Ennek az ötletnek a nyomán az elbeszélésnek lett egy érdekes dramaturgiája. Néha-néha előreszaladok az időben. De csak egy keveset. Valami történik, bármi, lehet abszurd, sőt(!),  utána pedig kifejtem. Kicsit előre, kicsit hátra, a lényeg, hogy tök vicces, vagy meglepő, vagy mit tudom én, valamilyen, viszont érdekes.

3) Szereplők

A szereplők száma úgy növekszik, mint az a disznó, amit még tavaly vágtak le. Az is állandóan hízik, vagy mit csinál, amikor a gazdája mesél róla, hogy mekkora volt. Mivel a könyvben jönnek-mennek a szereplők, persze, hogy ebben a nagy mászkálásban mindig belebotlanak valakibe. Szóval attól nem kell félni, hogy nem lesznek elegen, mert lesznek, nagyobb gond, hogy el fogjuk felejteni, kinek mi volt a dolga. Azt találtam ki, hogy csináltam egy táblázatot. A szereplőknek. Név, foglalkozás, stb., aztán nyilakkal összehúzogattam, hogy ki, kinek a párja, vagy ellensége, vagy valakije, meg a nyilakra odaírogattam a helyszíneket is, a lényeg, hogy úgy működik, mint vizsgán a puska. Egyetlen lap az egész. Minden rajta van. Hogy melyik szereplő hogyan néz ki, na az engemet nem érdekel. Majd az olvasó odaképzeli, felőlem lehet szőke, barna, fekete, sőt azt se mondom meg, hány éves. Megint csak az a bizonyos élménybeszámoló jutott az eszembe. Nem fogom elmesélni, hogy egy étteremben a pincérnő hány éves lehetett, mit evett reggelire, vagy hogy kilógott a ceruzája a farmernadrágjának a hátsó zsebéből. Szerintem ez nem fontos. Hozott egy kávét. Az fontos. De lehet, hogy az sem. Az én szereplőimnek tulajdonságai vannak. Ezt vagy azt szeretnek, így vagy úgy látják a világot, vagy a párkapcsolatot, mindegy, valamit. Tele vannak élettel, talán szerethetőek is, mert esetlenek, viccesek, bátrak, vagy félnek. El lehet őket képzelni. Szerintem minden olvasónak legyen meg a saját szereplője. Ez nem film.

4)  Színezés

Tételezzük fel, hogy kész a könyv. (Ezzel a gondolattal már én is eljátszottam). Van füle, farka, minden szál el van varrva, a lényeg, hogy kész van. Szerintem nem kell hogy hosszú legyen, mert jöhet a színezés, ami azért még jó néhány oldalt oda fog verni. Azt nem tudom, hogy ez a legjobb szó rá, mármint a “színezés”, de ez is olyasmi, mint a kifestő könyvek, hogy minden benne van, csak még fekete-fehéren. Ha újra végigolvassuk a történetünket, akkor egészen biztosan lesznek benne olyan részek, amik: vagy vontatottak, de lerövidíteni sem lehet, mert valamit meg kell magyarázni, vagy csak nagyon statikus a történet, mert értem én, hogy nem találják mondjuk a gyújtózsinórt, meg azt is értem, hogy mindenki már nagyon izzad, de valami végre történjen már, mert az olvasó fel fogja vágni az ereit. Ilyen helyekre beszúrok valamit. Ami mondjuk nekem vagy valamelyik szereplőnek az eszébe jutott. Arról, amit éppen csinált.  Szintén egy példa, készülő könyvemből:

Volt néhány ötletünk, mert több is volt, hogy mi lehet Fegyvernekivel. Az egyik, hogy  Fegyverneki este táncolni fog. Nem vicc, muszáj neki táncolnia, mivel a legtöbb csaj akarja. A csajok esküvő előtt akarják, vagyis, hogy táncoljanak a párjukkal, ezért gondoltuk. Viszont vannak csajok, akik nem szeretnek táncolni, ők egyből megházasodnak. Akkor viszont Fegyvernekit a templomban kell keresni, ha még nem mondta ki, hogy: “igen”. És olyan is van, amikor a csaj sehova sem viszi a krapekot, se táncolni, se templomba, hanem csak egyszerűen megbilincseli, de ez ritka.

És akkor jön a beszúrás, aminek az ötletét az előzmény adta.

Amúgy olyat már láttam. Egy haveromhoz mentünk Katikával, pár éve, vagy több, a lényeg, hogy az ő házukban olyan lift van, amiben van kapaszkodó. Azt nem tudom, minek van benne, de létezik, ahhoz volt egy krapek pucéron odabilincselve. Le-fel utazott, csak úgy, mert sok értelme nem volt, gondolom, mi meg Katikával meglepődtünk, mert ott is egy csaj volt az elkövető. Állítólag zabos volt, mármint a csaj a krapekra, azért csinálta, de nem tudom, miért, lehet a nászút miatt, vagy másért.

Nem vagyunk egyformák és nem ugyanazt gondoljuk, vagy várjuk el egy könyvtől.  Persze, ha valaki talál a javaslataim között olyat, amit használni tud, akkor az jó, használja. Talán segít. Viszont egy kialakult, egyéni munkamódszer, pláne ha működik, megváltoztatását nem javasolnám. Végül is, az a “hazai” pálya. A könyveknek sem kell egyformának lennie, szóval minden úgy jó, ahogyan van.

Hámori Gábor

 

 

*Köszönöm, ha megosztod a cikket!*
Share

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share