Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!

Régi, angol és romantikus – Velencei Rita könyvét szerkesztettem

Gwendolyn – Manor House titka

Szereted Jane Austen világát? Ha igen, akkor ez a könyv is tetszene! Egy fiatal lányról szól, akit az anyja hazahozat a kolostorból. Gwendolyn egy ideig azt sem érti, miért kellett hazatérnie, aztán az üt szöget a fejébe, hogy anyja nem engedi le a faluba, és azt sem érti, hogy unokatestvére, Edward miért járkál át hozzá olyan sokat…

A romantikus rejtélyt naplóbejegyzések formájában olvashatjuk, amelyeket Gwendolyn az eseményeket követően olvas vissza, azt éreztetve, hogy valami nagyon nincs rendben… az olvasó tehát amiatt is izgulhat, mi történt ifjú hősnőnkkel, aminek ez lett a vége?

Ha te is szereted az efféle történeteket, rendeld meg itt!

A szerkesztésről

Velencei Rita legújabb regényét tavasszal szerkesztettem, azt hiszem, a munkát mindketten élveztük, mert Rita így nyilatkozott később:

Jó választás volt Kriszre bízni a kéziratom gondozását. Már lektorként is felbecsülhetetlen értékű tanácsokat adott. Hozzáértőn nyúlt a szöveghez, remek meglátásokkal segítette a történet alakítását, a mondatszerkesztést, a szóválasztást – a végeredménnyel annyira elégedett voltam, hogy szívem szerint a borítóra is kiírtam volna a nevét… A következő könyvem gondozására is őt kértem fel.

Ritának azt javasoltam például, hogy az egyes naplóbejegyzésekben ne féljen részletesebben megmutatni képeket, segítse, hogy az olvasó is maga előtt lássa például a kolostor kapuját, amikor Gwendolyn búcsút int neki. Nagyon figyeltünk az információadagolásra, tehát hogy mikor mi derüljön ki, szem előtt tartva, hogy az olvasó szeret bizonyos összefüggésekre maga is rájönni, de ne legyen okosabb a főszereplőnél. Szerintem sikerült, de kíváncsiak vagyunk a te véleményedre is; ha elolvasod a könyvet, várjuk értékelésedet a Molyon!

Ha te is szerkesztőt keresel a kéziratodhoz, itt olvashatsz többet a folyamatról!

Ha pedig a regény érdekel, hadd mutassak belőle egy részletet. Jó olvasást!


Augusztus 31.

Alig kanalaztam be zabpehelykásámat, amit egy kanálka friss szilvalekvárral édesítettem meg, máris fogtam a vázlatfüzetet és a ceruzákat, amelyeket Rosalyn hozott tegnap a vén Clarence bűbájos boltjából – ahol, állítása szerint, talán csak varázspálca nem kapható – és a hátsó kertbe telepedtem velük. Elő sem bukkantam egészen ebédig. Eldöntöttem ugyanis, hogy szobám megüresedett falait saját rajzaimmal díszítem fel. A különös kis kőtörpe lett első modellem, hosszan dolgozgattam rajta, míg minden árnyékolással és az arányokkal is elégedett nem voltam. Élethűen sikerült a rajz – túlságosan is. A komisz vigyor, amit most már a papírlapon is viszontláthattam, s bárhová magammal vihettem, valósággal bosszantott. Hirtelen ötlettel odaajándékoztam a bokrok tövében gyomlálgató Rosalynnek; úgy tűnt, örül neki, de valami olyasmit morgott, hogy ez a pofa emlékezteti őt valakire, akit soha többé nem szeretne látni az életben.

 

Szeptember 1.

– Gwendolyn, javításra vár néhány ágynemű – fordult hozzám anyám délelőtt, miután visszatértem a kertből, ahol parajt és burgonyát szedtünk Rosalynnel. – Ha van kedved, segíthetnél benne, nekem már görcsöt kapott a kezem a sok stoppolástól.

Habár szívesebben mentem volna vissza a levegőre, hogy rajzoljak egy csokorra való színes virágot a szobámba, mégis odatelepedtem a szalon ablaka elé, s amíg Rosalyn nem szólt, hogy feltálalta az ebédet – főtt húst parajmártással –, én kopott lepedőket és huzatokat foltozgattam, egyre a kinti napsütés után sóvárogva, s igyekezvén elnyomni magamban azokat a tiszteletlen gondolatokat, amelyekben a szigorú zárdafőnöknő és anyám között némi sajnálatos hasonlóság merült fel.

Délután azonban rögtön kisiettem a partra, és hosszú órákon át rajzolgattam.

Furcsa dolog történt ott velem, míg a sziklák övezte kis öblöt igyekeztem füzetemben megörökíteni. Egy különös emberke bukkant fel, zakója félregombolva, divatjamúlt kalapja a feje búbjára tolva. Vidáman, könnyed léptekkel kelt át a mezőn, és magában motyogott, miközben egy hervadt kis margarétát forgatott a kezében. Amikor a közelembe ért és meglátott, szája széles mosolyra húzódott, és megemelte idétlen kis kalapját. De ami ennél különösebb: Cameliának nevezett! Azután furcsán vihogva továbbhaladt. Bizonyára egy szegény bolond.

Vacsoránál megemlítettem az esetet anyámnak és Edwardnak, aki velünk töltötte az estét.

− Milyen különös, igazán − szólt anyám egyszerűen, és máris elkérte Edwardtól a roston sült krumplit. Edward a szeme sarkából vetett egy lopott pillantást anyám felé, aztán felém, de nem nyilvánított véleményt. Szeretném azt a következtetést levonni, hogy itt bizony valami titok lappang, de attól tartok, anyám és Edward pontosan tudja, ki lehet ez a furcsa kis emberke – és tudják, hogy bolond. Remélem, nem veszedelmes, mert ha eltiltanának a parti rajzolgatástól, azt nem bírnám ki… Most, hogy végre arra járhatok-kelhetek, amerre nekem tetszik!

 

Szeptember 2.

A délután egy részét sétával töltöttem a napsütötte parton, amely valósággal fehérlett a temérdek madártól: sirályoktól, jégmadaraktól, melyek az apály után a parton maradt tengeri hordalékban, a törött kagylóhéjak és tollak között válogattak, vagy csak a sziklákra szálltak le tollászkodni. Edward egy idő után csatlakozott hozzám, már szeretett volna beszélgetni velem, mondta. Sétánk során sokféle témáról ejtettünk szót, de úgy ítéltem meg, ezek egyike sem bírt olyan fontossággal, amely indokolná Edward részéről ezt a hirtelen támadt, sürgető közlésvágyat. Röviden szólva: úgy éreztem, valami másról van szó, amit meg akart osztani velem, de valami okból mégsem tette.

Hazafelé megint utamba akadt a tegnapi szerencsétlen bolond. Tőlünk távolabb, a mező felől szaladt át az úton, integetett nekem, és azt kiabálta:

− Camelia, Camelia!

− Hallotta ezt? − fordultam hirtelen Edwardhoz. Arca némi zavart árult el, és valamit dünnyögött, amit nem értettem.

Azóta is ezen töprengek. Érthetetlen! Miért nevezett engem Cameliának? Anyámat hívják így – ennyire hasonlítanék az ő fiatalkori alakjára?

 

Szeptember 3.

Reggeli közben elmeséltem anyámnak az előző este történteket. Csupán rám emelte a tekintetét, azután visszatért a szalonnás omlettjéhez, és egyetlen további szót sem szólt. Rosalyn is némán tett-vett körülöttünk, egy csokor friss virágot rendezgetett egy fehér porcelánvázában, hiába próbáltam elfogni a tekintetét.

Kezdem roppant furcsán érezni magam. A környezetemet, a tárgyakat és a tájat már megszoktam − nem ment egyhamar, hiszen tizenkét év után mind teljesen ismeretlennek tűnt fel előttem −, ám a körülöttem élő emberek mintha egyre kevésbé volnának érthetőek − beleértve Edwardot is, aki egyébként olyan számomra, mintha a testvérem volna.

Elkezdtem rendbe tenni a kertet. Úgy tűnik, senkit sem érdekel, hogy az összes ágyást ellepte a tyúkhúr meg a többi gyom és gyógynövény, amelyekről a kolostorban tanultunk, csak engem. De talán nem is baj. Most végre hasznosíthatok néhány fogást a való életben is. Mennyivel élvezetesebb a magam örömére dolgozni, mint a zord nővérek szikár utasításai szerint! Hmm, és a mai vacsorához már mentaszószt is készíthet Rosalyn, annyi borsmentát találtam…

 

Szeptember 5.

Tiszta volt a reggel, a nap lágyan aranyló sugarai merően vetődtek be az ablakomon, amit este elfeledtem befüggönyözni. Korán ébredtem, lementem a konyhába egy kis kávéért, s ott találtam anyámat, aki a napi bevásárlásra készítette fel Rosalynt. Ő maradt mára az egyetlen cselédünk, anyám a másik két szolgálónkat elbocsátotta. Itt is az lesz a sorom hát, mint a kolostorban: ágyneműhúzás, varrás, takarítás… ó, túl nagy ehhez a házunk!

Ahogy anyám a szekrények és polcok között járkált, és sorolta a beszereznivalókat, hirtelen kedvem támadt lemenni a faluba, szétnézni a piacon, a főtéren, hiszen hazaköltöztem már két hete, s még egyszer sem láttam Frasellyt, mióta leszálltunk a kocsiról. Ezt a vágyamat rögtön ki is nyilvánítottam, mondván, hogy szívesen segítenék Rosalynnek a zöldségek kiválasztásában, majd hazahozatalában. Anyám azonban meglepő hevességgel a szavamba vágott, és kereken kijelentette, hogy itt maradok, az árut majd egy kocsi hazaszállítja, velem egyébként is beszélnivalója van.

A nap további részében azonban gondolataiba zárkózott, és hagyta, hogy a kertben dolgozgassam. Ez megint egy különös ügy. Először a bolonddal való találkozásom kérdésében burkolózott konok némaságba, most pedig nem enged le a faluba, holott a nap nagy részében egyébként nem szokott keresni, és nemigen érdekli az sem, mit csinálok.

Estére azután az asztalomon találtam néhány könyvet, egyik-másik bizonyára apámé volt valaha. A halom tetején, anyám kézírásával egy cédulát találtam ezzel az üzenettel: „Az ifjú leányok leghasznosabb elfoglaltsága a kézimunka és a könyvek.” Gyorsan átfutottam a címeket: Ifjú hölgyek útmutatója a társas életben, egy-két háztartással foglalkozó kézikönyv és a Zsoltárok. Utóbbit félretettem, épp eleget lapozgattam kolostori rabságom évei alatt.


A könyvet itt rendelheted meg! Karácsonyi ajándéknak is kiváló!

Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!

Megjegyzés hozzáfűzése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .