Írtam már róla, hogyan rendezd a jeleneteket, fejezeteket úgy, hogy lebilincselő történetet kapj, de ennél mélyebbre szeretnék ásni.
Pontosan mi adja azokat az újabb lökéseket, amitől érdekessé válik a cselekmény? Elsősorban a történet tervezésével, alakításával tudod beépíteni az izgalmas momentumokat a könyvedbe, másrészt ezek konkrét megjelenési formájával: ezek megjelenhetnek leírásban és párbeszéd formájában is.
A lényeg tulajdonképpen két tényezőben foglalható össze:
1) A főhős céljának keresztezése.
Izgalmat ad, ha a főhőst bárki vagy bármi gátolja abban, hogy elérje a célját. Tegyél hát elé változatos akadályokat, akár úgy, hogy más szereplő akadályozza őt, akár úgy, hogy bizonyos történések vagy természeti törvények állnak az útjába (például késik a vonat, valaki leesik egy erkélyről, vagy óriási vihar támad).
2) A főhős segítése.
A főhősöd legyen bátor, akkor is, ha nyámnyila: azaz segítsd is őt, hogy meg tudja oldani a feladatát, elérje a célját. Ha egy bátortalan, bizonytalan főszereplővel indítasz, adagolj neki önbizalmat, ahogy (eleinte véletlenül) összejön neki ez-az.
Támadás-ellentámadás?
Az 1) és 2) tényező rímel az Egri Lajos által megfogalmazott „attack” és „counterattack” fogalmakra. Ő azt mondja, az vezet a konfliktus útján, ha a szereplőid támadásba és ellentámadásba lendülnek. Az ő elve az, hogyha a főhősödet veszély fenyegeti, akkor ő vágjon vissza, kezelje ezt a helyzetet, és ne húzódjon vissza a csigaházba, mert ha feladja, abból nem lesz csata, vita, stagnál a konfliktus, érdektelenségbe süllyed a cselekmény.
Ehhez én azért hozzáteszem, hogy izgalmas helyzetet ad, amikor a hősünk pillanatnyilag alulmarad, nem tud úrrá lenni a helyzeten, és úgy tűnik, nem éri el a célját – ehhez azonban fontos, hogy az olvasó ezen a ponton már szeresse a főhőst és neki szurkoljon. Tehát szükséges, hogy a főhősünk ellentámadásba lendüljön (azaz én mint író neki segítsek, ld. 2. pont), de az is fontos, hogy amikor támadás éri (ld. 1. pont), az olvasó aggódjon érte, márpedig aggódni csak akkor tud, ha valósnak látja a lehetőséget, hogy a hős esetleg alulmarad – merthogy van, amikor valóban nem győz.
Összességében véve tehát az lendíti előre a cselekményt, ha a hősöd hol jobban, hol kevésbé jól reagál azokra a helyzetekre, amelyekbe beleveted, és az olvasó nem tudja, a következő csatából vajon győztesen kerül ki, vagy menekülnie kell.
Arra figyelj, hogy a hősöd jelleméből fakadjon, hogyan reagál a támadásra, a céljának keresztezésére. A tinédzser főhős például ritkán annyira okos és tapasztalt, hogy azonnal visszavágjon a szóbeli sértésekre, jellemzően akkor jut eszébe az ideális visszavágás, amikor már otthon ül, a szobájában.
Ha megfelelő érzelmi hullámzást adsz a történetnek: a főszereplő hol közelebb kerül a céljához, hol pedig távolabb, mert egyszer segíted, máskor gátolod, akkor izgalmas lesz a dramaturgia. (Erről a hullámzásról szól a Vonnegut-modell, amiről hosszasan írtam a Hogyan írjunk könyvet?-ben.)
Tehát figyelj rá, hogy ne maradjon statikus a cselekmény, mindig konfliktusról konfliktusra ugorjunk, miközben nő a feszültség és közeledünk a klimaxhoz, a fő összecsapáshoz, melynek nyomán megoldódik a probléma, lezárhatjuk a történetet!
Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!
