Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!

Te szeretnél örökké élni? – disztópikus regényt lektoráltam

Bakos Péter: Tudattestek

„Foglalkoztat az öröklét, és a benne rejlő lehetőségek, tudatunk kimentése, és halhatatlanná tétele, ezért szerettem volna egy olyan történetet alkotni, ami egy olyan világban játszódik, ahol ez alanyi jogon megjár mindenkinek. Tudat kiemeléssel az elmúlt tíz évben rengeteg film, és könyv foglalkozott, amikben a történet mind nagyon hasonló. Én egy teljesen új szemszögből próbálom megközelíteni ezt a témát, ami remélem elnyeri az olvasók a tetszését.”

Ha szívesen olvasnád, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!

A közös munka

Péter lektorálással keresett meg.

A szerző így élte meg a közös munkát

„Nagyon sokáig tartott, mire rávettem magam arra, hogy megbízzam Kriszt a lektorálással. Régóta nyomon követtem, és követem most is a blogját. Miután megnéztem a lehetőségeimet, hamar rájöttem, hogy ő lehet a legjobb választás. Elküldtem neki a kézíratom, ő pedig alapos munkát végezve küldte vissza. Kaptam egy elég részletes, több oldalas véleményezést, javaslatokat arra, hogy min kellene változtatni. Korrekt, és tökéletes lektori munkát végzett, ami után rám várt a feladat, hogy a javaslatait megfogadva átdolgozzam a regényem egyes részeit. Mindig azt hittem, hogy egy regényt megírni nehezebb, mint utómunkázni. Ám a komoly munka akkor kezdődik mikor eldöntjük, hogy meg is jelentetjük. Szerencsére ehhez vannak profi szakemberek, akik segítenek. Krisznél jobb pedig nem létezik. Sokat segített abban, hogy szintet lépjek, és jobb íróvá váljak. Messze vagyok még attól, ahova el akarok érni, de nélküle ez sosem valósulhatna meg. Az ő lektori munkájának köszönhetően indulhattam el ezen az úton, ezért csakis ajánlani tudom őt.”

Ha te is elküldenéd a kéziratodat véleményezésre, erről itt olvashatsz többet!

Olvass bele!

Most minden teljesen más. Még sosem jártam éjjel az erdőben, nem láttam így ezt a tájat. Anyu sosem engedte, hogy sötétedés után egyedül járkáljak idekint, és ha most tudná, hogy itt vagyok, akkor nagyon mérges lenne. Alszik, otthon pihenteti a tudatát. A tudatát…

Mélyet sóhajtok, és elmosolyodom. Fura ez az egész. A tudattest. Egy robot test, melybe be van zárva a tudatunk. Ugyanúgy szükségünk van a pihenésre, mint az emberi testben. Ez pedig elég vicces. Hiszen maguk mögött hagyták a gyenge, emberi testüket egy olyan testért, ami mindig száz százalékon üzemel, ám maga a tudat erre mégsem képes. Kell a pihenés számára. Naponta kell pár órát regenerálódjon, hogy feldolgozza a napközben szerzett információkat. Fura, hogy a tudósok mindig is úgy vélték, csak azért alszunk, hogy a testünk, és az agyunk kipihent lehessen. Ám most, hogy erre már nincs szükség, kiderült, hogy magának a tudatnak is szüksége van a pihenésre, regenerálódásra. Ez pedig talán az utolsó dolog, ami megmaradt számukra az emberi létből.

Miközben a gondolataim ismét elkalandoznak, a testem tovább kapaszkodik felfelé a dombon, hogy elérje a célt. Már csak két óra van vissza a napfelkeltéig. Még sosem láttam innen. Sőt, legtöbbször otthonról sem, mert szeretek sokáig aludni. Most viszont idekint vagyok, és talán megnézhetem…

Úgy érzem, talán hiba volt ide feljönni. Meg kellett volna állnom a házunk előtt, és bemenni. A szobámban nincs hideg, ellenben ott az ágyam, ledőlhettem volna, de már nem fogok visszafordulni. Tovább megyek. Már nem vagyok messze. A táj ismerős körvonalai tudatják velem, közel járok.

Ismeretlen és mégis megnyugtató ez a sötétség, ami körülvesz. Lassan elfeledem mit vágott Matt a fejemhez. Itt állok a nagy gesztenyefa mellett, utána már csak a bokrok mögé rejtett sziklaszírt van. Az én titkos helyem. Mélyet sóhajtok. Felnézek az égig érő fára, amelynek sűrű lombkoronája elrejti a tekintetem elől az eget. Az egyik ágán megpillantok egy kis madarat. Nem tudom kivenni, hogy milyen fajta lehet. A feje mozgásából látom, hogy a szemével engem követ.

Már nem érzem magam annyira elveszettnek, nem vagyok egyedül. Ő itt van velem, és együtt bújunk el itt, az erdő titkos szegletében.

Óvatosan tűrőm félre a bokor sűrű ágait, hogy átverekedjem magam rajtuk. Aztán megtorpanok és bámulom az előttem álló férfit, akinek a körvonalai halványan rajzolódnak ki az éjszaka sötétjében.

– Hát te ki vagy? – mosolyogva mér végig.

Alig tudom kivenni az arcvonásait. Ez megrémít, ijedten bámulok rá. Még sosem találkoztam vele, és soha nem gondoltam volna, hogy bárki más ismerheti ezt a helyet. Azt pedig végképp nem gondoltam volna, hogy az éjszaka közepén fogok itt találkozni valakivel. – Tudsz beszélni? – mosolyog még mindig. A hangja idegesítően kedves és megnyugtató. Egyáltalán nem tűnik veszélyesnek.

– Mit keresel itt? – szegezem neki mogorván a kérdést. Ez az én helyem. Semmi keresnivalója nincs itt. Főleg nem most, amikor magányra vágyom. Azért jöttem ide, hogy egyedül lehessek, és kifújjam magamból a Matt okozta dühöt.

– Mit keresek itt? – Még mindig mosolyog, és ezzel kezd feldühíteni. – Ezt én is kérdezhetném tőled. Nem tűnsz ismerősnek. Biztos, hogy nem a faluban laksz. Inkább városi lánynak tűnsz. Előkelő lánynak, aki valószínűleg elbújni jött ide.

– Gratulálok, Sherlock! Megfejtetted a titkom, mehetsz is haza! – fintorgok rá idegesen.

– Én voltam itt előbb, ez az én helyem! – vág vissza. – Akinek mennie kellene, az te vagy!

– Már megbocsáss, de ez az én helyem, és neked kell távoznod, még mielőtt kidoblak innen!

– Na, azt megnézem! – Még mindig vigyorog, kezd idegesíteni ezzel.

– Meg is nézheted! – Odalépek hozzá, megragadom a karját és húzni próbálom, de meg sem moccan. Két kézzel húzom, miközben ő nevetve figyeli a hiábavaló erőfeszítésemet.

– Ez nem fog menni! – gúnyolódik.

– Akkor lelöklek – nézek határozottan a szemébe, és a sziklaszirt pereme felé kezdem tolni. Meg sem inog, ismét felesleges minden erőfeszítésem.

– Te aztán kitartó vagy! – nevet fel. Nem tűnik idegesnek. Sőt, inkább jót mulat rajtam, és ezzel csak még jobban felidegesít. – Szólj, ha már meguntad.

– Te pedig idegesítő vagy! – fújtatok, aztán feladom. Hátat fordítok neki, és leülök a nagy kőre. Az alattunk elterülő holdfényben fürdő völgyet bámulom, és igyekszem nem zavarba jönni attól, hogy ez az idegen srác engem méreget.

A könyv szereplői éjjel találkoznak. (Bakos Péter: Tudattestek)

– Ugye, nem akarsz leugrani?

– Semmi közöd hozzá! – vakkantom hátra.

– Kár lenne egy ilyen csinos lányért.

– Érted nem lenne kár! – szúrok ismét oda.

– Nem csak szép vagy, de kedves is! – Ismét nevet, majd közelebb lép.

– Most meg mit akarsz? – mordulok rá, ezzel leplezve az ijedtségem.

– Leülök, és megvárom a napfelkeltét, ha megengeded.

– Nem, nem engedem meg! – nézek mélyen a szemébe.

– Én azért megnézem – ül mellém, és a mélybe bámul. Ki tudja meddig nem szólunk egymáshoz. Mindketten figyeljük és várjuk az első napsugarakat, hogy erőtlenül bevilágítsák a tájat. – Szeretek ide kijönni, és nézni, ahogy a természet ismét életre kel. Érezni a friss levegőt, a szelíd szellőt, és a testemet végigcsiklandozó napsugarakat.

– Te ember vagy? – nézek rá meglepetten. Idősebb, mint én. Át kellett volna esnie a felnőtté avatási szertartáson, de ő mégsem az öröklétet választotta. Egy húsvér ember ül mellettem, aki nem vált érzéketlen tudattesté.

– Igen, ember – mosolyog rám lágyan. A hangja megnyugtató, és a tudat, hogy ő egy ember, lázba hoz. Előtör belőlem a kíváncsi kislány, máris milliónyi kérdésem van. – Ez miért olyan meglepő?

– Mert még sosem találkoztam olyannal, aki nemet mondott volna az öröklétre.

– Hát, ha hiszed, ha nem, nem én vagyok az egyetlen.

– Tudom – bólogatok izgatottam –, de sosem hittem, hogy részem lehet egy ilyen találkozásban. Annyira távol éltek a várostól, és a tudattesteket választóktól. Eltiltottak tőletek. A szüleink félnek attól, hogy elkapunk valamit, és belehalunk az öröklét előtt valami vírusba.

– Ez a legnagyobb ostobaság, amit eddig hallottam, nem vagyunk veszélyesek senkire.

– Apa szerint, igen – jegyzem meg halkan.

– Te mégsem futottál el – mosolyog szelíden. – Ezek szerint te nem félsz attól, hogy veszélyes lehetnék rád.

– Én máshogy vélekedem, mint apa. Nem osztom a nézeteit, és nem hiszem, hogy jó az, ahogy az öröklétet tervezik leélni.

– Ezek szerint, te nem szeretnél örökké élni?

– Nem tudom – csuklik el bizonytalanul a hangom.

Alig pár perce találkoztam vele, mégis azonnal megnyíltam neki. Úgy érzem, bízhatok benne. Nem tudom az okát. Talán mert ember, mert más, mint a városban élők. Elmondhatom, amit gondolok, nem bélyegezne meg, mint azok, akik az öröklétet választották. A városiak apához rohannának, és ő teljesen kiakadna, aztán a szertartásig szobafogságra ítélne. Ezért inkább mindezt magamban tartom, és nem beszélek róla senkinek sem.

Ő viszont más. Nem az öröklétet választotta. Ember maradt. Ember, aki bármikor meghalhat. Elképesztően bátornak tartom ezért a döntésért. Hiszen a haláltól, elmúlástól mindenki fél, ezért élnek tudattestben az emberek, hagyják hátra az emberi testüket, az esetlenségüket, és a halandóságukat.

– Gyere! – fogja meg a kezem, én pedig hezitálás nélkül követem. Csak két lépést teszünk előre a szikla széléig. Megállunk, maga felé fordít, és rám néz. A hajnali sápadt fényben halványkéknek tűnő szeme melegséget áraszt. Úgy érzem, nincs mitől félnem.

Tetszett a részlet? Ha szívesen folytatnád az olvasást, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!

Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről! Ha tanfolyam érdekel, kattints ide, ha pedig a kéziratodra szeretnél véleményt vagy szerkesztést kérni, ezen az oldalon találsz több infót.

Megjegyzés hozzáfűzése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .