Hogyan írjunk mesét?

Egyre több mesét kapok véleményezésre, szerkesztésre, sokat beszélgetek meseírókkal, és ennek kapcsán jutott eszembe, hogy írok egy összefoglaló cikket arról, milyen egy jó mesekönyv. A Hogyan írjunk könyvet?-ben említettem a legfontosabb jellemzőket, azt a fejezetet is ajánlom hozzáolvasni e cikkhez!

Először is leszögezem, hogy mesén olyan történetet értek, amely kisgyerekeknek szól, eleje és vége van, közbülső fejezetek nélkül. Egy mese olyan hosszú, hogy egy esti fektetés alkalmával a szülő az egészet fel tudja olvasni a gyermekének, nem kell részekre bontva, több este felolvasni (ha igen, azt már gyerekregénynek nevezhetjük és a cikkben leírtak nem vonatkoznak rá). A célcsoport a 0-7 éves gyerekek, bár nyilvánvalóan más mesét mondok egy féléves csecsemőnek, mint egy iskolába már járó kis elsősnek. (Itt találod egy másik cikkemet, ami a korcsoportokról és a nekik szánt könyvek különbözőségéről szól. Ezt a mesekönyvet pedig példaként ajánlom, én szerkesztettem és nagyon jó!)

Milyen legyen tehát egy mese?

Először is legyen benne egy főszereplő, aki az olvasónkhoz hasonlít

Legyen ez a főszereplő valamely formában kicsi: nem véletlenül szól olyan sok mese a legkisebb testvérről, a legkisebb királyfiról, orvostól félő kisóvodástól, karácsonyt váró nyúlkölyökről. A főhősünkről az olvasó már az első pillanatban tudja, hogy sebezhető. A másik, pontosan ugyanilyen fontos jellemvonás a bátorság: akármilyen problémával kerül is szembe a királylány, a hattyú, az elveszett kis hátizsák, ez a hős (megfelelő habozás után) összeszedi a bátorságát és elindul a kalandra.

A mese főszereplője saját maga oldja meg a problémáját!

A gyerekek (többek közt) azért szeretik a meséket, mert azt látják, hogy a kicsi, gyengének látszó, önbizalomhiányos főhősök igenis boldogulnak az életben, megoldják a problémáikat: legyőzik a sárkányt, megszerzik a királykisasszonyt, legyőzik a félelmüket a doktor bácsi ellen és így tovább. Ez a győzelem pedig akkor igazi, ha maguknak köszönhetik – nagyon figyelj rá tehát, hogy ha hősödet segíti is valaki (például egy tündér vagy egy szülő, a szomszéd bácsi vagy az óvó néni), akkor ez a valaki maradjon a háttérben, ne megmondja a hősnek, mit tegyen, hanem legfeljebb tanácsot adjon, amit a hős nem egy az egyben valósít meg, hanem továbbgondolja, vagy akár éppen az ellenkezőjét teszi meg.

Akkor is figyeljünk erre, ha a valódi élet problémáit dolgozzuk fel: kistestvér érkezése, bolti bevásárlás, nagymama halála. Maga a kisgyerek jöjjön rá a nagy igazságokra, ne az anyukája adja a szájába a szavakat!

Fiúk és lányok, nemi szerepek

A klasszikus mesékben a fiúk győzik le a sárkányt és a lányok szőnek otthon. Ezek a történetek segítettek a gyerekeknek a nemi szerepül megtalálásában. De ma már az apukák nem vadásznak és nem aratnak, hanem irodába vagy iskolába járnak, az anyukák pedig nem főznek, hanem kórházban vagy repülőtéren dolgoznak. A nagyszülők is sok esetben dolgoznak még, amikor a kisunoka megszületik, tehát furcsa is lenne olyan meséket írni a gyerekeknek, amelyek még a régi értékrendet tükrözik. Jobban segítesz a mai gyereknek egy olyan történettel, amiben azonosítják a szereplőket, a környezetet, el tudják helyezni a családtagjaikat és magukat – még akkor is, ha a mese szereplői állatok vagy megszemélyesített tárgyak, nem emberek.

Arra is figyelj oda, hogy ne a kisfiú legyen a csintalan, a rossz, a semmirekellő, a kislány főhős pedig a szende és szófogadó. Lehet a lány szereplőnél a kard, a kisfiú is elvállalhatja, hogy babázik a kishúgával. Ne erőltesd rá a meséid szereplőire a konvencionális szerepeket, beidegződéseket, légy kreatív!

A mese szereplői ne moralizáljanak!

Jó mese az, amely a cselekménye által tanít, nem pedig azért, mert a szereplő (vagy egyenesen az író) kimondja a nagy igazságokat. Dr. Seuss rímes meséit például imádom, mert nem tolja az arcunkba az igazságot – ott van például a Sneetches című története, melyben a csillagos hasú állatok és csillagtalanok fújnak egymásra (amit te szülőként összeköthetsz a II. világháború Dávid-csillagával is, de a gyerkőcnek ne kösd az orrára), és őrülten kepesztenek, hogy a másik csapathoz tartozzanak – illetve mindig ahhoz, amelyik menő. A sztori végére azonban összekavarodik, ki kicsoda, és így jönnek rá, hogy nem számít, van-e csillaguk vagy sem. Dr. Seuss nem mondja ki, hogy a rasszizmus rossz, hogy nem a különbségek keresése a cél az emberi kapcsolatainkban, mégis erről szól a történet, mókásan, könnyedén. (Dr. Seuss ki is mondja, hogy ő nem tanítani, hanem csak szórakoztatni akar, és véletlenül alakult úgy, hogy a meséinek mindig komoly, fontos mondanivalója van.)

Írj olyan történetet, amely a közeledben élő gyerekeket szórakoztatja, és hidd el, akkor már jó úton vagy! Ha pedig ezek után tőlem is szeretnél véleményt kérni róla, nagyon szívesen elolvasom és írok róla lektori véleményt, erről itt olvashatsz!

Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!