Fróna Zsófi 2018 tavaszán küldte el nekem a kéziratát. Fantasztikus sztorit alkotott – hiába voltak hibái, éreztem a sorok mögött húzódó szenvedélyt és akaratot, és megvallom őszintén, igazán féltem, hogy Zsófi esetleg nem írja át a kéziratot. Nem lett volna meglepő, hiszen egy több mint 200 ezer szavas regényről beszélünk.
Zsófi azonban szerette a történetét, és azt kérte, támogassam őt az átírásban. Zsófi könyvötlete ma már ott jár, hogy két kötet is elkészült (négykötetesre tervezi a sorozatot), illetve egy kiegészítő novella, és két (hagyományos) kiadó is érdeklődik a kézirat iránt. Arra gondoltam, vele beszélgetve mutatom meg neked, milyen is a mentori rendszer, hogyan működik, amikor velem együtt írod meg a könyved.
Mesélj a blogolvasóknak a sztoriról!
Zsófi: A főszereplője egy fiatal lány, Megaira, aki épphogy befejezte a gimnáziumot, és abba a problémába ütközik, hogy nem tudja, hogyan tovább. Szerintem ezzel sok, kora beli fiatal azonosulni tud. Nevelőanyjával megbeszélték, hogy milyen egyetemekre jelentkezzen, de mégsem tett semmit. A szíve mélyén érzi, hogy valami másra hivatott, csak nem tudja, mi az. Kicsi kora óta egy rejtélyes farkas segíti őt, minden alkalommal, amikor bajba kerül. Az első fejezetben, amikor megismerkedünk vele, akkor is egy ilyen eseménybe csöppenünk épp. Már szerintem ez sem mindennapi, de még ezen felül is vannak a történetben csavarok. Egy nap a helyi múzeumban – ahova a legjobb barátjával, Tonyval megy el – talál egy tőrt. A fegyver fura érzéseket ébreszt benne, annyira, hogy pár nappal később húga segítségével ellopja, és itt kezdődnek a bonyodalmak. Megaira olyan világba csöppen, ami álmaiban sem fordult volna meg benne, hogy létezik. És természetesen veszélyes kalandok veszik kezdetüket ezzel.
Műfaját tekintve a regény urban fantasy. A mi valóságunkban játszódik, de mégis olyan pluszt csempésztem bele, amitől nyilvánvalóvá válik, hogy ilyen maximum a filmekben történhet csak meg. Főleg fiataloknak szól, de szerintem bárkinek tetszeni fog, aki szereti ezt a műfajt.
Hogyan is volt, amikor elküldted nekem a kéziratot?
Zsófi: Már gimis koromban kacérkodtam a gondolattal, hogy egyszer majd író leszek. Írtam is pár rövidebb történetet. Aztán az élet úgy hozta, hogy ez az álmom eltemetődött. Amikor ezt a történetemet elkezdtem írni, akkor inkább terápiás céllal tettem. Ezt most nem részletezném. A lényeg, hogy amikor elkészültem vele, akkor ráeszméltem, hogy én ezt komolyan akarom, hogy szeretném, ha más is olvasná. Persze a józan paraszti eszem azt diktálta, hogy a kéziratom nem az igazi. Akkor kezdtem el a neten böngészni, hogy egyáltalán van-e olyan személy, aki privátban segít a szárnyaikat bontogató írópalántáknak. Így találtam rád és azonnal tudtam, hogy te vagy az, akit kerestem. Azóta is áldom az eget, hogy rád találtam. Elmondani sem tudom mennyi segítséget kaptam tőled. Mindent, amit az írásról tudok, azt tőled tanultam.
Köszönöm, bár érdemes több forrásból is tanulni az írást. Mesélj, milyen érzés volt, amikor megkaptad a lektori véleményt? Rekord hosszúságút írtam neked, 25 oldal lett…
Zsófi: Hát igen, amikor elküldtem a kéziratot neked, akkor borzasztó izgatottá váltam. Azt hozzá kell tenni, hogy előtte hétpecsétes titokként kezeltem, hogy írok. Nem mondtam senkinek, mert féltem, hogy kinevetnek. Ebből következik, hogy te voltál az első személy, aki olvasta az írásom. (Szegény, jól lezsibbasztottam vele az agyad!) Talán emiatt lehetett, hogy első olvasatra gyakorlatilag sokkolt a lektori. Mivel előtte sosem kaptam semmilyen kritikát vagy véleményt, így ez merőben új dolog volt számomra. Nem is igazán voltam vele tisztában, hogy mit kell várjak. Emlékszem, épp a munkahelyemen voltam, amikor megkaptam a lektorit. Elolvastam, aztán műszak végéig azon agyaltam, hogy akkor ez most jó vagy nem. Utána otthon, kipihenten ismét elolvastam, és borzasztó izgatottá váltam, hogy alapvetően tetszett neked a történet, és látsz benne fantáziát a hibái ellenére is. Persze bitang sok változtatást javasoltál, mind a felosztásban, mind a cselekményben. Például hogy ne egy nagy könyv legyen, hanem inkább sorozat, és pár névváltoztatás is előfordult, meg a cselekményben olyan részek módosítása, amik túlságosan klisések. Akkor volt pár javaslatod, ami érzékenyen érintett, de már nem emlékszem, mik voltak azok, mert amikor most újraolvastam a lektorit, már egészen más szemmel néztem rá. Na de vissza az elejére! Miután leülepedett bennem minden, amit a lektoriban írtál, elhatároztam, hogy mindent úgy fogok tenni, ahogy javasoltad. Tanulni, fejlődni szeretettem volna, és ennél jobb lehetőséget erre keresve sem találhattam volna.
Hogyan zajlott a mentori konzultáció?
Zsófi: Azt javasoltad, haladjunk lépésről lépésre. Kérted, hogy döntsem el, hány kötetes legyen a történet, majd nagyjából tervezzem meg, hogy melyik kötetben mi fog majd történni. Persze fejezetekre lebontva. Ezután pedig te majd fejezetről fejezetre átnézed és szerkesztve visszaküldöd nekem. Ennek a lépésnek örültem a legjobban, hogy őszinte legyek, mert így azonnal láttam a hibáimat, rögtön tudtam korrigálni, és annak megfelelően ülhettem neki a következő fejezetnek. Szerintem ebből tanultam a legtöbbet.
Végül teljesen új szöveget írtál, nem az eredeti kéziratot módosítottad. Azért szerepelnek részek belőle az új szövegben is?
Zsófi: Igen, hát azt hiszem, így működik az agyam… Nem tudtam, de igazából nem is akartam a régi szöveggel bíbelődni. Amikor azt megírtam, és elküldtem neked, akkor én lezártam magamban az egészet. Ez lehetett az oka, hogy nem tértem rá vissza. Amikor megbeszéltük, hogy átírom az egészet a javaslataid alapján, akkor bekapcsolt bennem a GPS, és mást sem hallottam csak a hangot a fejemben, hogy újratervezés. A történet lényegi elemeit megtartottam ugyan, de az egészet újra csomagoltam. És tegyük hozzá, hogy szerintem jól döntöttem. A mostani verzió fényévekkel jobb, mint az eredeti.
Melyik volt a folyamat legnehezebb része?
Zsófi: Azt hiszem, az, hogy újra foglalkozzak a történettel. Ahogy azt említettem, én lezártam magamban, amikor megírtam, és nehéz volt újra megnyitni. Sokáig nem is sikerült. Miután veled megbeszéltük a következő lépéseket, mint például, hogy tervezzem meg a köteteket, akkor egyszerűen csak ültem a gép előtt és bámultam ki a fejemből. Semmi nem jutott eszembe. Azaz ez így nem igaz, mert eszembe jutott egy másik regényötlet, aminek neki is ültem. Majd azt is meg fogom neked mutatni… Amíg ahhoz jött az ihlet, addig azzal foglalkoztam, hogy ne görcsöljek túlságosan rá erre. Aztán egyszer csak megvilágosodtam, és végre eszembe jutottak dolgok. Akkor írtam meg a terveket és küldtem el neked. Ez szerintem nagyjából egy hónapot vett igénybe.
És melyik volt a legélvezetesebb munkafolyamat?
Zsófi: Fogós kérdés. Imádok írni, és a veled való közös munka úgy ahogy van élvezetes. Tök jól meg lehet veled találni a közös hangot. Érződik rajtad, hogy szereted ezt csinálni, tiszteled az írókat is és az írásaikat is. Például sosem éreztem azt, hogy mondjuk a te stílusodat akarnád rám erőltetni. A szerkesztés során is láttam, hogy ügyelsz rá, hogy a stílusom megmaradjon, csak írástechnikailag korrigáltad a dolgokat. És ez szerintem nagyon fontos, és biztos vagyok benne, hogy egyébként nehéz feladat is. De az biztos, hogy akárhányszor elküldtem neked egy fejezetet, utána bitang izgatottan vártam, hogy mit fogsz hozzá szólni. Volt olyan e-mailed, amit többször is elolvastam, mert annyira jólesett, amiket írtál.
A sorozat címe A fegyverforgató, az első kötet a Fegyverek Háza címet viseli. Honnan jöttek ezek?
Zsófi: A fegyverforgató adta magát, hisz fegyverekkel harcoló fiatalokról szól. Szerintem nem is gondolkoztam rajta, csak úgy kipattant a fejemből. Az alcímen picit gondolkoztam, de valami egyszerűt szerettem volna, ami picit előrevetíti, hogy mi történik majd az adott kötetben. A Fegyverek Háza az én ötletem volt, és emlékszem neked is volt egy ötleted, de azt én hosszúnak találtam, bár igazából lényegében ugyanez volt. Aztán úgy döntöttem, hogy a követőimre bízom a választást, és megszavaztattam velük. Ők erre tették a voksukat, így ez lett az alcím. A második kötetnek még mindig nincs… Az nehezebb diónak bizonyul.
Az új kézirat tehát lényegében fejezetről fejezetre készült el. Miután leírtad a „vége” szót, mi történt?
Zsófi: Miután befejeztem, elküldtem neked és te átolvastad az egészet az elejétől, hogy átlásd, hol vannak még a történetben hiányosságok. Ezután több extra jelenet megírását is javasoltad, amik tényleg kellettek bele. Így sokkal jobb lett. Van pár ekkor született jelenet, ami nagy kedvencem lett. A második kötetnél is pont ez történt, és például egészen átírtam a végét a javaslataid alapján. Nem úgy végződik most, mint ahogy eredetileg terveztem, de nem is bánom. Ez fontos, ugyanis az, ahogyan befejezem az adott kötetet, komolyan meghatározza, hogy hogyan kezdem a következőt. A második kötetet sem úgy kezdtem, ahogyan terveztem. Ezt az első kötet vége határozta meg. Amikor javasoltál ezt-azt a második kötet végéhez, akkor egészen ihletet kaptam tőle, és ráeszméltem, hogy három kötet nem lesz elég ennek a történetnek az elmesélésére, így alakult, hogy az eredetileg trilógiának szánt sorozat kvadrológiává nőtte ki magát.
Most akkor hol is tartasz a könyveddel?
Zsófi: Jelenleg úgy áll a dolog, hogy az első kötettel kiadót keresek éppen. Van pár ígéretes, de természetesen én is belefutottam abba, amibe mindenki: visszautasítottak. Sőt, nem is válaszoltak. Az szerintem még a visszautasításnál is rosszabb, de hát ez van. Ilyen ez a popszakma. A Gabo volt az első, akinek elküldtem. Nagyon örültem volna neki, ha igent mondanak, de aztán kiharcoltam egy nemet. Ezt azért mondom így, mert ők sem akartak válaszolni, de náluk még nem hagytam magam. Az is jó a veled való közös munkában, hogy még a kiadókeresésben is rengeteget segítesz. Nekem legalábbis nagyon sokat segítettél. Több kiadót is javasoltál, sőt, olyat is, amit bizonyos okokból nem ajánlasz, ami nagyon nagy segítség volt. Sőt, igazából azóta is bátran megkereshetlek, ha találok egy új potenciális kiadót, vagy ha valamelyik válaszol. Kikérem a véleményed, és mindig nagyok hasznos tanácsokat adsz. Megnyugtató érzés, hogy még az ilyen jellegű dolgokkal is bátran fordulhatok hozzád. Szóval a mentorprogram azért nem csak arról szól, hogy megszerkeszted az ember könyvét, aztán jó estét. Ezt azért jó, ha tudják azok, akik esetleg ezen gondolkoznak.
Hogy állsz a marketinggel?
Zsófi: Hát én nem az a típusú ember vagyok, aki a sivatagban is eladja a homokot! Paráztam és még mindig picit félek ettől a marketingdologtól. De azért elhatároztam magam. Amikor befejeztem az első kötetet, akkor úgy döntöttem, hogy itt az idő lépni ez ügyben. Létrehoztam az írói oldalamat Facebookon, sőt, még Instagramon is csak emiatt regisztráltam. Egészen hihetetlen számomra, de Facebookon máris 343 követőm van, pedig még meg sem jelent a könyvem… Nagyon jólesik, hogy ennyi embert érdekel a munkásságom. Eleinte volt egy fegyverekről, majd harcművészetekről szóló posztsorozatom, amit nagyon szerettek az emberek. Ezeket szerintem megosztom ismét, ha megjelenik a könyvem. Ezek mellett érdekes, hogy a személyesebb jellegű posztjaimat nagyon szeretik az emberek. Szerintem jó látni nekik, hogy mi írók is csak emberek vagyunk.
Biztos vagyok benne, hogy hamarosan a könyv megjelenésével kapcsolatos hírről számolunk majd be itt a blogon. Ha addig is követni szeretnéd Zsófit, keresd a Facebookon!
Ha pedig a mentorprogram érdekel, írj nekem nyugodtan!
Hogy egy cikkemről se maradj le, iratkozz fel a hírlevelemre!
