Egyik kedves ügyfelem, Iványi Levente januárban kapott tőlem lektori véleményt a kéziratára. Ősszel felkerestem, remélve, hogy azóta került ki valami a billentyűzetéből. A válaszában megfogalmazta, hogy a figyelemzavara és a szorongása az elmúlt időszakban megnehezítette az írást. Megkértem, hogy írjon vendégcikket a tapasztalatairól, hiszen számos írót, köztük hírességet is érint a probléma.
Iványi Levente története az írásról és a figyelemzavarral folytatott küzdelemről
2016 elején határoztam el, hogy könyvet szeretnék írni. Valamiféle motivációs szöveget olvastam az interneten, ami megadta a szikrát. Valahogy így szólt: „Sok ember fantáziál arról, hogy egyszer ír egy könyvet, vagy akár csak megírja a történetét, de nagyon kevesen fognak hozzá, és még kevesebben fejezik is be.” Ez a mondat mozgatta meg bennem az első fogaskereket. Valóban én is álmodoztam arról, hogy létrehozok egy saját fantáziavilágot.
Ekkor ötlött fel bennem, hogy mennyire nekem való lenne az írás, tekintve, hogy gyermekkorom óta szociális szorongással küzdök, ezáltal verbálisan nehezen tudom kifejezni magam, viszont írásban lenne időm összeszedni a gondolataimat, kifejeznem a valódi énemet, és megmutathatnám az embereknek, hogy több van a felszín alatt.
Az első dolgom az volt, hogy kitaláljak egy jó történetet.
A könyvalkotás azon része hoz lázba a leginkább, amikor porból kell létrehozni egy kézzelfogható, eleven világot. Az alapok lassan elkezdtek kirajzolódni, és a történet, amelyen sokat gondolkodtam, hamarosan a szívemhez is nőtt. Remek lehetőségeket láttam benne, mint többek között az elődjét is felülmúló folytatást is.
Több újdonsült írótól hallottam, illetve olvastam, hogy bármennyire is próbálkozik, az első alkotás nem lehet igazán jó, ezért úgy döntöttem, hogy nem szeretném feláldozni a megkedvelt történetem, hanem kitalálok egy másikat, ami jó tanulópénznek és munkafüzetnek szolgál majd. Rövidesen el is kezdtem dolgozni az új történeten, és ezzel párhuzamosan tanultam is, mivel nem vagyok magasan képzett ember, nem végeztem egyetemet, de még gimnáziumba sem jártam, csak egyszerű szakiskolába. Szegény környezetből, nem értelmiségi családból származom, ezért mondhatni a nulláról indultam. A figyelemzavar miatt – ami ekkor még nem volt diagnosztizálva – mindig is nehezen ment a tanulás, ezért sem fűztem nagy reményeket a továbbtanuláshoz.
Kezdetben igyekeztem minél változatosabb könyveket olvasni, a legkülönbözőbb íróktól, mert korábban nagyon keveset olvastam, mivel értelemszerűen nem kötött le az olvasás. Viszont ezen a ponton rá kellett jöjjek, hogy ez a felnőtté válás során sem változott. Így bármennyire is igyekeztem minél több tudást magamba szippantani, újra ás újra leragadtam, mert nem tudtam haladni az olvasással.
Nem bonyolult a koncepció, minden ember tapasztalja időnként azokat a tüneteket, amelyekkel a figyelemzavaros emberek küzdenek. A különbség csak az, hogy mi intenzívebben és tartósabban éljük át ezeket. Egy figyelemzavaros embernek az olvasás olyan, mintha csak a felszínt kapirgálva próbálnánk magvakat elültetni. Képesek vagyunk oldalakat végigolvasni úgy, hogy egy szóra sem emlékszünk az egészből. Csak kúszik a szemünk a szövegen, de közben 5-6 másik gondolatszál fut a fejünkben párhuzamosan, és csak kis mértékben, vagy egyáltalán nem tudunk odafigyelni arra, ami előttünk van. Bár a belső vívódásunk adja fel a nehezebb leckét, a külső zavaró tényezőket sem mondhatnánk csupán a jéghegy csúcsának. Ezeken a kellemetlen hatásokon viszont könnyen lehet segíteni. Nekem két dolog, a természet és a diktafonom segít ebben a leginkább. Az utóbbi egyszerű kis eszköz, és egy okostelefonnal, laptoppal ellentétben nem vonja el a figyelmet, és csukott szemmel is könnyen kezelhető. Ami azért fontos, mert így lehetőségem nyílik arra, hogy akár a természet nyugalmában kikapcsolódva elmerüljek a fantáziavilágomban. Mert ugye azt mondanom sem kell, hogy a természetben, a friss levegőn sokkal hatékonyabban tud az ember gondolkodni a figyelemzavartól függetlenül is. Visszatérve az olvasáshoz…
Felmerült bennem a kérdés, ha nem tudok elég hatékonyan olvasni, akkor hogyan akarnék könyvet írni?
Ez volt az első nagy akadály, amit le kellett küzdjek, mielőtt belekezdhettem volna az írásba, azon túl, hogy csak egy történetet találtam ki. Első körben ezen úgy próbáltam segíteni, hogy orvoshoz fordultam, aki a figyelemzavaromat ekkor még nem diagnosztizálta, hanem a stresszre és depresszióra fogta a tüneteket, amelyekről beszámoltam neki. Ezért antidepresszánst írt fel, ami egy idő után segített, noha nem azért, mert ez önmagában javítana a figyelemzavaron, hanem mindössze azért, mert jobb közérzetet kölcsönzött, ami kiegyensúlyozottabbá tett. Így egy kicsit jobban tudtam figyelni az olvasásra, és elég motivációt adott az írás elkezdéséhez is, amiről akkor úgy éreztem, jól ment, de valójában nem így volt.
A második mankóm a kezdetben Nádasi Krisz könyve, a „Hogyan írjunk könyvet?” gyakorlati kalauz volt, amely megalapozta az igen hiányos tudásomat az írásról, és megerősítette a tényt, hogy ezt igenis meg lehet tanulni. Belekezdtem hát a második történetem megírásába – amire kicsit azóta is úgy tekintek, mint egy munkafüzet, egy örök tanulópénz – és mégis csak a tavalyi évben, 2023-ban jutottam el odáig, hogy rávegyem magam, és elküldjem Krisznek az írásom, ami valójában még most sem nevezhető könyvnek, terjedelmét tekintve még csak kisregénynek sem, de legkevésbé befejezettnek.
De mégis miért nem haladtam vele ennyi év alatt?
Elmesélem. Erről szól a figyelemzavarral és szorongással való küzdelmem az írásban.
Az első könyvem írása olyan volt, mint egy véget nem érő körforgás. Ami azt illeti, a mai napig olyan, már amikor rá bírom venni magam, hogy foglalkozzak vele. Egyrészt például azért, mert nagy mértékben függ a pillanatnyi hangulatomtól, hogy mit és milyen módon vetek papírra, ezért gyakran előfordul, hogy nem értek egyet, nem vagyok elégedett egy korábbi írásrészlettel, mondattal, szóval, megfogalmazásmóddal stb. Ezt képzeljük úgy el, hogy például leírok egy bekezdést, amivel aznap elégedett vagyok, de amikor másnap újra elolvasom, vagy átfogalmazom az egészet, vagy esetleg egyáltalán nem látom helyét a történetben, ezért kitörlöm. Noha nincs többszörös személyiségzavarom, mégsem tudom, hogy valójában milyen hangulatomban vagyok a leghitelesebb és mikor vetem papírra azon mondatokat, amelyeken már nem lenne érdemes változtatni, különösen figyelembe véve azt a tényt, hogy sok esetben ugyanoda kerültem vissza, ahonnan indultam.
Természetesen szeretnék a legjobbra törekedni, de éppen ez lehet az egyik oka annak, hogy állandóan változtatok, és ezáltal nem haladok előre, mert sosem vagyok teljesen elégedett azzal, amit papírra vetek. Így tud kialakulni egy olyan végtelen körforgás, amely hosszú évekig húzódhat eredménytelenül, és ami nemcsak a szerkesztést, hanem az eredeti történetet is többször újra értelmezheti és átalakíthatja.
Egy másik nehézség, amivel szembe kell nézzek az írás alatt, hogy ne veszítsem el a fonalat a saját történetemben. A figyelemzavarban szenvedők gyakran küzdenek rövid és hosszú távú memóriazavarral is, kutatások (és a saját tapasztalataim) szerint viszont az utóbbinál a legtöbb esetben valójában nem memóriazavarról beszélünk, hanem az információ el nem tárolásáról, ami pedig az alapokhoz repít vissza. Ami azt illeti, ha nem lennének jegyzeteim, akkor valószínűleg már nem is emlékeznék az eredeti történetre.
Csak akkor tudok hatékonyan írni, történetet alkotni, ha minden nap elegendő időt töltök vele.
Különben újra és újra fel kell frissítsem a saját soraimat önmagamban. A fantáziám és a vágyam arra, hogy bonyolult és nehezen követhető szálakat fonjak a történeteimben, erősen feladják nekem a leckét, mert ha egy kis időre is félreteszem az írást, akkor utána minden alkalommal alaposan át kell olvasnom az egészet, amikor újra előveszem, hogy ne maradjon ki semmilyen apró részlet, amely esetleg ellentmondást generálhat a későbbiekben. Még ha szüntelenül is írok, szükséges gyakran átolvasnom minden részt, hogy biztos legyek abban, hogy nem keresztezek semmit. Egy nagy terjedelmű írásnál ez igen problémás és időigényes procedúra lenne, tekintve, hogy ezt csak a szabadidőmben végzem. Így mondhatom, hogy számomra sajnos a gyakorlat nem minden. A legtöbb könyvet, amit eddig olvastam, szinte egyáltalán nem tudnám felidézni – ez egyben azt jelenti, hogy amit tanultam belőlük, szintén elveszett. Az erre való megoldás egy részletesen vezetett olvasónapló lehet, amelybe jómagam is csak most fogok belekezdeni, ezért még tapasztalatom nincs vele.
Ahogy korábban írtam, az olvasásnál is az idővel folyik a másik harc, mivel szintén hiába a gyakorlat, nem érzem úgy, hogy a figyelem nehéz fenntartása miatt bármikor olyan gyorsasággal, folyamatossággal tudnék olvasni, mint más ember, akinek nincs ilyen problémája. Hogy egy példát mondjak, a feleségem körülbelül egy nap alatt olvas el egy olyan regényt, amihez nekem akár egy hét is kellhet. Az én esetemben sajnos a szorongás és depresszió is súlyosbítja a figyelemzavar tüneteit, ezért jelenleg elsősorban ezeket próbálom leküzdeni, mert ha kiegyensúlyozottabb az ember, akkor gyógyszeres kezelés nélkül is meg lehet tanulni figyelemzavarral élni. Ezek persze gyakran járhatnak kéz a kézben, amennyiben nincsenek időben felfedezve, de sosem késő elkezdeni dolgozni rajtuk.
Zárásként érdemesnek találom megemlíteni, hogy számomra a szabadírás volt az egyik legeredményesebb gyakorlat, amellyel időnként remek sztorikat hoztam létre, bármilyen megalapozás és túlgondolás nélkül, és nem zárom ki, hogy nekünk, figyelemzavaros embereknek talán ez lehet a sikeres írás egyik kulcsa.
Iványi Levente
Ha neked is probléma a figyelemzavar, kérünk, kommentben írd meg a cikk alatt, mi mindent próbáltál, mi vált be és mi nem! A blog sokezer olvasója nevében köszönjük!
Gyere regényíró tanfolyamra! A KNW Novel Schoolon három nap alatt rengeteg írástechnikai és dramaturgiai ötletet, ihletet és motivációt kapsz, kattints ide!
Ha a kéziratodra szeretnél véleményt vagy szerkesztést kérni, ezen az oldalon találsz több infót.
Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!
—
Nádasi Krisz blogját olvasod az írás örömeiről és technikáiról. Krisz – és csapatának minden tagja – szerkesztőként pontosan olyan írókat támogat az álmuk megvalósításában, mint te.
