A Mindenki hazudik fordulatos pszichológiai thriller, ahol mindenkinek van rejtegetnivalója. Egy árulással, cselszövéssel és bosszúvággyal teli világ tárul az olvasók elé. A történetben fontos szerepet kapnak a titkok, a lelki vívódások, a szív és az ész harca.
Niki Tailor: Mindenki hazudik
Sarah Davis irigylésre méltó élete darabjaira hullik a harmincadik születésnapján. Az ünneplés tragédiába torkollik: a baráti társaság egyik tagját másnap holtan találják egy sikátorban. A gyógyszer- és alkoholproblémákkal küzdő Sarah alig emlékszik valamire az estéből, ám hamarosan rá kell döbbennie, hogy senkiben sem bízhat és az élete veszélyben forog.
Ha a könyv felkeltette az érdeklődésed, itt tudod megrendelni!
A lektorálásról
Niki bonyolult rejtélyt eszelt ki, melynek az információadagolás a kulcsa, így sok apróságot javasoltam máskor és máshogy kommunikálni az olvasók felé.
Magát a könyvcímet is javasoltam újragondolni – a kötet munkacíme Valaki hazudik volt, ám annyi szál fut keresztbe-kasul, hogy szerintem a Mindenki hazudik jobban illett a történethez (de javasoltam más alternatív címeket is).
A szereplők karakterfejlődésével kapcsolatban is tettem javaslatokat Nikinek, például hogy gondolja át a főszereplő barátnőjének, Katherine-nek múltját, gyerekkorát, tetteit, igazítva ezt a felnőtt nő jelleméhez. Minden történetnél releváns ez: a szereplőink valamilyenek, és a gyerekkorukból nőnek kamasszá, majd felnőtté, tudnunk kell, hogyan alakul ki a személyiségük és miért épp olyanok, mint ahogy felnőtt korukban elképzeljük őket.
Niki a lektori vélemény alapján átírt kézirattal a New Line kiadónál kopogott, és 2020 júniusában meg is jelent a könyve.
A szerző így élte meg a közös munkát
“Mielőtt hozzáfogtam első regényem megírásához, elolvastam Nádasi Krisz Hogyan írjunk könyvet? című művét, amelyben nagyon sok hasznos tanácsot, információt találtam a tervezésről, írástechnikáról és a szereplők megalkotásáról. Miután elkészültem a kézirattal, ajánlatot kértem Krisztől lektori véleményezésre. Világos és részletes véleményt kaptam, Krisz rámutatott a kéziratom gyengeségeire és erősségeire, hogy hová érdemes plusz jelenetet betennem, mit érdemes törölnöm és mit kellene átírnom. Nagyon sokat segített a tanácsaival, melyek alapján hosszú heteket töltöttem a regény átdolgozásával és javításával. Köszönöm szépen a segítséget!”
Ha téged is érdekel a lektori véleményezés, szerkesztés, itt olvashatsz róla többet!
Olvass bele!
A minap Adam kiöntötte a bárszekrényen lévő összes italt a lefolyóba, még szerencse, hogy a hűtőben lapuló üvegről megfeledkezett. A célnak – kiütni magam a lehető legrövidebb időn belül – megfelel a whisky is. Perceken belül ellazulok, végigfekszem a kanapén és magamra húzom a plédet. Érzem, ahogy az álom rátelepedik a szemhéjamra.
Egy tompa puffanásra riadok fel, a zaj az emeletről hallatszik.
– Szívem, te vagy az? – kiáltom el magam.
Hallgatózom, de a falióra ketyegésén kívül ijesztően nagy a csend. Annak tudatában, hogy egyedül vagyok a házban, az első gondolatom az, hogy kirohanok az utcára és segítségért kiáltok. Végül meggondolom magam, összeszedem a bátorságom, és elindulok szép lassan a lépcső irányába. Lélegzet-visszafojtva osonok felfelé. A lépcsőfordulóban lévő méretes antik vázából halkan kiemelem a száraz virágokat, és magamhoz szorítom a vázát, akár egy páncélt.
Ismét zajt hallok, egyenesen a lányom szobája felől.
Kopogás zaja szűrődik ki. Megállok az ajtó előtt, minden porcikám reszket.
A rettegés a szívem mélyéig hatol.
Kinyitom Emma szobájának ajtaját és megkönnyebbülten látom, hogy csak a huzat
csapkodja az ablak egyik szárnyát. A tekintetem megakad a lányom Jégvarázsos kifestőjén, ami az ablak alatt hever – biztosan lefújta a szél az íróasztalról. A huzat megpörgeti az asztali vázában álló színes szélforgót, amelyet saját magam készítettem.
Odalépek az ablakhoz, hogy becsukjam, és ekkor megpillantok egy fekete ruhás férfit a kertünkben. Az arcát nem látom rendesen, kapucnit visel. Kitör a frász a gondolattól, hogy valaki behatolt az udvarunkra. Már épp rá akarok kiabálni, amikor az idegen szempár rám szegeződik, és többé már nem idegen. Egy másodperc töredékére találkozik a tekintetünk.
Ezer közül is felismerném ezt az ádáz, könyörtelen tekintetet.
Egy hatalmas csörrenés hallatszik, ekkor jövök rá, hogy az antik vázát, amit a kezemben tartottam, az imént törtem darabjaira. Ijedtemben elejtettem, de most nincs időm arra, hogy a feltakarításával foglalkozzak. Azonnal lerohanok a földszintre és bezárom az ajtót. A konyhaasztalon lévő mobilomért rohanok, reszkető ujjakkal tárcsázom Adam számát, szerencsére azonnal felveszi.
– Drágám, most nem alkalmas, mindjárt megbeszélésem lesz – hallom a férjem határozott, magabiztosságot sugárzó hangját.
– Itt van… Itt, a kertünkben – hebegem.
– Nem értem egy szavadat sem.
– Fogalmam sincs, hogy került ide, csak kinéztem az ablakon, és megláttam a kertben.
Engem figyelt. Adam, nagyon félek – felelem remegő ajkakkal, a telefonomat szorongatva.
Úgy állok a konyha közepén, mint akinek odaszögelték a márványpadlóhoz a lábát.
– Mégis ki van ott? Beszélj már érthetően! – vált indulatosabb hangnemre.
– Most fel kell hívnom a rendőrséget – hasít belém egy érzés.
– Ne. A rendőrséget ne. Máris megyek – hadarja.
Fel-alá járkálok a házban, mint egy félőrült, a kezeimet tördelem, miközben folyamatosan a bejárati ajtót figyelem. Rám tör a klausztrofóbia, úgy érzem magam, mint egy csapdába esett, űzött vad. Levegőhöz kell jutnom, nem érzem magam biztonságban a saját otthonunkban. Kinyitom a bejárati ajtót, kimerészkedem az utcára, és az udvarunkra betolakodó alakot keresem, de nem látom sehol. Megpillantom a szomszédunkat, az öreg Mr. Higginst, aki a lehullott, színes falevélkavalkádot gereblyézi egy kupacba, majd elindul felém, amint észrevesz.
– Jó napot, kedveském. Hogy tetszik lenni? – Úgy teszek, mint aki meg sem hallotta a
kérdést, és elindulok befelé, de ekkor eszembe jut, hátha Mr. Higgins látott valakit, így visszafordulok.
– Nem látott véletlen egy férfit kijönni a kertünkből?
– Egy férfit? Nem láttam, aranyom, pedig már egy órája itt gereblyézek. Viszont örülök, hogy összefutottunk, mert számtalanszor próbáltam már beszélni önökkel, de sem a csengőre nem nyitnak ajtót, sem a telefont nem veszik fel.
– Nagyon elfoglaltak voltunk az utóbbi időben. Miért keresett?
– A héten már többször láttam az utca túloldalán parkolni egy teherautót, nekem úgy tűnt, mintha a maguk házát tartaná szemmel valaki. – Földbe gyökerezik a lábam attól, amit az öregúr mond.
– A fehér furgonosról beszél? – rémülök meg.
– Igen, arról. Hamarosan kamerákat szereltetünk be a feleségemmel, magának is azt tanácsolom, addig is legyen óvatos.
– Az leszek, ígérem.
Ha tetszett a részlet, itt is megtudod rendelni a könyvet!
Hogy egy cikkemről se maradj le, iratkozz fel a hírlevelemre!
