Kacajfalvi kutyakalandok
Jártál már Kacajfalván? Én sem. De Fanni, a kölyökkutya és idős barátja, Fickó itt laknak, és meg kell modjam, zajlik körülöttük az élet… legalábbis Palencsár Ibolya meséjéből úgy érzem, ezek a kutyák egy pillanatig sem unatkoznak, és életük minden percét élvezik.
A Franyó Barbara illusztrációival megjelent könyv egyelőre csak e-könyv formátumban érhető el (itt megvásárolhatod), amitől a mai szülők talán még ódzkodnak, de ha belegondolsz: te is olvasol e-könyveket, akkor a gyereknek miért nem jár? Nagyon hasznos, ha nálad van az e-olvasó, és éppen várni kell az orvosnál, unatkoztok a buszon, azt hiszed, nincsen nálad semmi, amivel lekötheted az óvodásodat, és akkor egyszer csak eszedbe jut: dehogynem! Itt van a Kacajfalvi kutyakalandok!
Szóval ha kipróbálnád az e-mesekönyvet, kezdd ezzel! (Egy karácsonyi történet is található benne!)
A szerkesztésről
Ibolya bizonytalan volt, amikor elküldte nekem a kéziratot: előttem még soha senki kívülállónak nem mutatta meg a meséket, így érthető az aggodalma: lehet, hogy nem is jó, csak a család biztat? De én is biztattam, ennek a kéziratnak nem volt szabad a fiókban maradnia, annyira szerethető, kedves főhősöket teremtett.
A lektori véleményben azt javasoltam például Ibolyának, hogy a lánykutyának adjon több önbizalmat, Fanni menjen és oldja meg az eléje kerülő problémákat, és ha csak véletlenül is, de legyen sikeres. A gyerekek ugyanis azokat a meséket szeretik, ahol azt látják, a kicsi és tapasztalatlan főhős igenis lehet okos és ügyes, nem kell folyton a szülőkre támaszkodni. Volt olyan mese, ahol az események sorrendjén is változtattunk, sőt, Fanni neve eredetileg Fruska volt, ami nem gyakori szó, ez a korosztály még nem ismeri, így javasoltam egy női nevet, ami kapaszkodó lesz a gyerekeknek a szövegben.
Ibolya a lektori vélemény alapján átírta a szöveget, majd szerkesztettem, végül Ibolya a Publishdrive-nál jelentette meg a mesét.
A közös munkáról így nyilatkozott:
Nem ismertem Kriszt, nem ajánlás útján jutottam el hozzá, még csak nem is hallottam róla a közös munka előtt. Mégis amikor eljött az ideje rátaláltam, és egyértelmű volt, Ő lesz az első idegen, akinek megmutatom a kéziratomat.
Nagyon izgultam, mikor elküldtem a mesét, hiszen addig a család és a barátok jóleső csodálatában lubickoltam, de tudtam, hogy az irántam érzett szeretetük elfogulttá teszi őket.
Krisztől azt a visszacsatolást kaptam, amit vártam: őszinte kritikát, sok jó ötletet, hasznos tanácsokat, és rengeteg biztatást. Jó érzés volt, hogy miután elvégezte a lektorálást, nem hagyott magamra a kérdéseimmel, a közös munka során mindvégig számíthattam rá. Ez volt az első próbálkozásom, ilyenkor mindenki bizonytalan, de neki sikerült eloszlatni a kétségeimet.
Ha téged is érdekel a szerkesztés, megmutatnád nekem a kéziratodat, itt találsz több információt.
Most hadd mutassak a könyvből egy részletet!
Karácsonyi csoda
Gyönyörű téli nap volt, vakító szikrákat szórt a déli nap fénye a frissen esett hóra. Az ablakokról lassan leolvadtak a jégvirágok, és úgy tündökölt az ég kékje, mint egy különleges drágakő. Fanni kutyus hunyorogva leste a cinkéket, ahogy az almafa ágára lógatott szalonnát csipegetik.
– Zavarjuk el a madarakat, és együk meg mi! – szólalt meg irigykedve.
– Már próbáltam, túl magasan van, nem érjük el – válaszolt lemondóan öreg barátja Fickó, és ásított egy hatalmasat.
– Milyen kár, úgy megkergetném őket! – morgolódott tovább Fanni.
– Ne légy irigy kutya! – mordult rá az öreg vizsla. – Téged minden nap megetetnek, de a madaraknak télen nehéz élelemhez jutni. Hadd csipegessenek nyugodtan! – tette hozzá, majd lehunyta a szemét és tovább fürdette az arcát a téli napfény melegében.
– Hogy vagy képes ebben a ricsajban aludni?! – mérgelődött kitartóan Fanni, a vidáman csivitelő sárga mellényű cinkéket méregetve. Ám hirtelen megcsapta az orrát valami ismeretlen, édes illat, amitől még a nyál is kicsordult a szája sarkán. Megfeledkezett a hancúrozó madarakról, izgatottan égnek emelte az orrát, úgy szimatolt körül.
– Tudod, mi ez, Fickó? – kérdezte vágyakozva.
– Ez, Fanni, a karácsony illata – válaszolt amaz mosolyogva, amikor megérezte a fűszeres mézeskalács aromáját a szélben.
– Nem tudom, mi az a karácsony, de olyan jó szaga van, hogy legszívesebben beleharapnék! – sóhajtott fel Fanni lehunyt szemmel, és egyre csak szívta magába a süteményillatú levegőt. Hirtelen felpattant a szeme és kíváncsian kérdezte: – Mi az a karácsony?
– A karácsony a szeretet ünnepe – válaszolt Fickó. – Ilyenkor az emberek finomakat sütnek-főznek, gyönyörű karácsonyfát állítanak, este gyertyát gyújtanak és csordultig telik a szívük szeretettel.
– Csak ma? Máskor nem is szeretik egymást? – kíváncsiskodott tovább Fanni.
– Dehogynem, csak az emberek általában túl elfoglaltak ahhoz, hogy az év minden napján tiszta szívből szeressenek. Ezért van szükségük ünnepekre, hogy emlékeztesse őket a valóban fontos dolgokra – magyarázta türelmesen az öreg kutya.
Fanni sokáig gondolkozott a hallottakon, komolyan ráncolta a homlokát, majd így szólt: – Megígérem, hogy mától kezdve minden nap egyformán foglak szeretni Fickó, és téged is, Incike – mosolygott kis barátnőjére, aki épp ekkor bújt elő az egérlyukból.
– Miről beszélgettek? – pirult el a kisegér, de közben vidáman dobogott apró szíve az örömtől.
– A karácsonyról – mondta Fanni. – Te tudtad, hogy ma van a szeretet ünnepe? – kérdezte tőle.
– Igen, a szüleim meséltek róla. Állítólag ilyenkor telis-tele van a kamra finom falatokkal, úgyhogy már nagyon várom, hogy végre mindent megkóstolhassak! – sóhajtott vágyakozva a kisegér.
– Mit tudsz még a karácsonyról, Fickó? – kíváncsiskodott tovább Fanni.
– Karácsony éjszaka, amikor már mindenki mélyen alszik, minden házba ellátogat a Jézuska, és a feldíszített fa alá berakja az ajándékait – suttogott titokzatosan, mire Fanni és Incike izgatottan összenéztek, majd kétségbeesetten kiáltottak fel:
– De nekünk nincs karácsonyfánk!
– Odanézzetek! – mutatott Fickó az udvaron álló hatalmas fenyőre. Az ágait finoman belepte a hó, a tűlevelek végén, mint a frissen vert csipke, zúzmara ragyogott. Olyan szép látvány volt, hogy Fanni és Incike szinte beleszédült.
– Látjátok, gyerekek, nekünk van a legszebb karácsonyfánk a faluban – mosolygott rájuk Fickó, – úgyhogy ne izguljatok, ha nektek is szán ajándékot a Jézuska, lesz hová leraknia – azzal magában jót mulatva a két csodálkozó arcon, otthagyta őket.
Fanni és Incike sokáig gondolkozott a hallottakon, végül a kutya szólalt meg először:
– Incike, mit szólnál, ha ma éjszaka nem aludnánk, és meglesnénk a Jézuskát? – kérdezte.
– Én is nagyon kíváncsi vagyok rá – bólogatott a kisegér. – Tudod, mit? Ha besötétedik, visszajövök, és reggelig itt maradok veled. De most muszáj hazamennem, mert anyukám nagyon mérges lesz, ha lekésem az ebédet – mondta, és sietve elbúcsúzott.
Fanni egy ideig még süttette magát a napon, majd elindult, hogy megkeresse Fickót. A cinkék ijedten szétrebbentek, amikor elsétált mellettük, de már nem foglalkozott sem velük, sem a szalonnával, csak az esti kaland ígérete járt az eszében.
Mire Fickót a kert végében megtalálta és elvégezték a szokásos őrjáratukat, besötétedett. Együtt sétáltak vissza a házukhoz, és amíg odaértek, Fanni lelkendezve mesélte, mit terveznek este Incikével.
Fickó nem tartotta jó ötletnek a leskelődést, rosszállóan csóválta a fejét: – Az a te legnagyobb bajod, hogy túlságosan türelmetlen és kíváncsi vagy – korholta Fannit.
A kutyaólban kényelmesen, egymást melegítve összegömbölyödtek. Amikor Incike megérkezett, bebújt melléjük és egy ideig csendesen füleltek, hallgatták az éjszaka neszeit.
– Olyan unalmas a várakozás, mindjárt elalszom – ásított egy nagyot Fanni, majd Fickóhoz fordult: – Légy szíves mesélj nekünk valamit, hogy jobban teljen az idő! – kérlelte.
– Van egy mese, ami eszembe jutott rólatok – nézett rájuk az öreg kutya –, kölyökkoromban hallottam nagyapámtól.
– Meséld el! – kérlelték.
Fickó mély hangján belekezdett:
Sok-sok évvel ezelőtt történt. Akkoriban még petróleumlámpa fénye világított a házakban, az emberek szépen festett szánon jártak, amit erős lovak húztak sebesen a puha hóban. Karácsonyeste volt, a kisfiú és a családja a templomba készültek. Felvették az ünneplő ruhájukat, magukra kanyarintották hímzett báránybőr kabátjukat és sorban felültek a ház előtt várakozó szánra. Hangtalanul siklottak végig a falun, a hó elnyelte a lovak patájának kopogását, csak a nyakukba akasztott kis csengettyű hangja szállt vidáman a téli éjszakában. Útközben sok ismerőssel találkoztak, mindenki a domb tetején álló kis templomba igyekezett, hogy meghallgassa a karácsonyi misét. Ott gyűlt össze az egész falu, vidáman mosolygó emberek ültek a padokban, a templom hűvös levegőjét megtöltötte a szeretet.
Szinte tapintani lehetett a varázslatot, ami azon a karácsony estén megdobogtatta az emberek szívét, de a kisfiú nem vett észre semmit az egészből. Nem érezte a varázst, ami körülvette, nem hallotta a szavakat, amitől csillogott az emberek szeme, még az sem tűnt fel neki, amikor a legjobb barátja mosolyogva ráköszönt. Alig várta, hogy hazaérjen, és végre megkapja az ajándékát. Türelmetlen volt és nagyon kíváncsi. Amint véget ért a mise, szinte futott kifelé a templomból, felpattant a szánra, de mikor visszanézett, bosszúsan vette észre, hogy a szülei megálltak beszélgetni a rokonokkal.
– Sose érünk haza! – morgott magában, és mérgesen dobbantott egyet a lábával.
Mikor végre elindultak, majd kiugrott a bőréből, olyan izgatott volt. Egész úton azt találgatta, vajon mit hozott a Jézuska. Igazából egy fából faragott katonát szeretett volna, aminek kackiás bajusza egészen a szeméig pöndörödik, tűzpiros egyenruháját aranyszínű gombok díszítik, és a derekára csatolt fekete szíjon díszes markolatú kard lóg.
A részletnek itt vége, ám ha tovább olvasnád, csak pár kattintásba kerül!
Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!
