A mai blogposztban a Tavaszi drámázás egyik pályázatát elemzem. A pályázók lehetőséget kaptak rá, hogy jelentkezzenek publikus értékelésre, és közülük sorsoltam ki egy jelentkezőt, akinek véleményezem és szerkesztem a szösszenetét.

Íme a kisorsolt mű!

Bérces Zsombor: Egy jó anya

Hallottam, ahogy felfelé lopakodik a lépcsőn. Elmosolyodtam, de nem hagytam abba a mosogatást. Had örüljön, hogy ki tudott játszani. Felért, megtorpant, és miután meggyőzte magát, hogy fogalmam sincs az ott létéről gyorsan felrántotta a bejárati ajtót, és kirohant az udvarra. Az ablakon át figyeltem, ahogy megtorpan a természet sokszínűségét meglátva. Rövidke 5 éve alatt még sosem érte ekkora környezetváltozás, és tavasszal egyébként is olyan volt az udvar, mintha rámállott volna egy szivárvány. Szőke fejecskéjén viháncoltak a napsugarak, apró lábai a fűszálak közé vesztek. Csak egy trikó volt rajta. Megrázta arany fürtös kobakját és futásnak eredt. A kerítés felé rohant, feneke sápadt fehéren izzott a vadvirágok pettyezte gyep zöld folyama felett. Annyira aranyos volt, szerettem őt. Célját elérve hátra fordult, tudni akarta, hogy látom-e őt, s mikor észrevette nevető arcomat az ablak üvege mögött győztes pofival a dróthoz nyúlt, és mászni kezdett felfelé. A második lépés után természetesen lepottyant a magas fűbe és beleveszett. Lassan kisétáltam kába kisfiamig és aggodalmas arccal fölé hajoltam. Szemei könnybe lábadtak, de amúgy semmi baja nem volt, nem vezetnék halálos feszültséget a kerítésbe.

– Jó ég, dehogy. Nem vagyok én őrült. – Majd megragadtam a nyakánál – tökéletesen a markomba fért – és visszavonszoltam a pincébe.

Értékelés

A szösszenet dramaturgiai íve szépen rajzolódik ki: az író elhiteti velünk, hogy egy kellemes, normális környezetben egy kellemes, normális életképet szemlélünk éppen. Villámcsapásként hat, hogy az édesanya éppen hogy őrült, mindazonáltal hiteles marad a kép, a főszereplő koherens személyiség, mindvégig úgy viselkedik, ahogy ezt a karaktere diktálja.

Érdekes a történet, a lehető legjobb pontot találta el a szerző, hogy fordítson a hangulaton: amikor kíváncsiak leszünk rá, átjut-e a kisgyermek a kerítésen, és vajon egyáltalán miért akar átmászni?

A szóhasználat is jó, megfelel az írás céljának, hozzáad a hangulathoz. Sajnos a helyesírás nem az igazi, és a mondatok hosszával, a szavak pontos helyével is játszhatunk még.

Ha szerkesztésre kaptam volna a szöveget, így javítottam volna:

Egy jó anya

Hallottam, ahogy felfelé lopakodik a lépcsőn. Elmosolyodtam, de nem hagytam abba a mosogatást. Hadd örüljön, higgye csak azt, hogy kijátszott.

Hallottam, hogy felért, hallottam, hogy megtorpant. Gondolom, kellett neki egy kis idő, hogy meggyőzze magát, fogalmam sincs az ottlétéről. Egyszer csak felrántotta a bejárati ajtót és kirohant az udvarra.

Az ablakon át figyeltem, ahogy megáll, a természet sokszínűségét csodálja. Életének rövidke öt éve alatt még sosem érte ekkora környezetváltozás. Tavasszal egyébként is olyan volt az udvar, mintha rámállott volna egy szivárvány.

Szőke fejecskéjén viháncoltak a napsugarak. Apró lábai a fűszálak közé vesztek. Csak egy trikó volt rajta. Megrázta arany fürtös kobakját és futásnak eredt. A kerítés felé rohant, feneke sápadt fehéren izzott a vadvirágok pettyezte gyep zöld tengere felett.

Annyira aranyos volt.

Szerettem őt.

Célját elérve hátrafordult. Tudni akarta, hogy látom-e. Mikor észrevette nevető arcomat az ablak üvege mögött, győztes pofival a dróthoz nyúlt, hogy felmásszon. A második lépés után – ahogy vártam –, lepottyant a magas fűbe. Szinte beleveszett.

Lassan kisétáltam kába kisfiamig. Aggodalmas arccal hajoltam fölé. Szeme könnybe lábadt, de láthatólag semmi más baja nem esett.

Nem vezetnék halálos feszültséget a kerítésbe.

Jó ég, dehogy.

Nem vagyok én őrült.

Egy enyhe áramütés is megteszi.

Megragadtam a nyakánál – vékony kis torka tökéletesen illett a markomba –, és visszavonszoltam a pincébe.

Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!