Az Ella háborúja című regény három értelmiségi fiatal küzdelmét mutatja be a Harmadik Birodalom diktatórikus rendszere ellen a II. világháború okozta zűrzavar közepette. Ella, a restaurátor és orvos férje Lukas Dél-Németországban a svájci határ mellett fekvő kisvárosban élnek, ahol egyik nap különös fény villan a város melletti hegyen. Ella a fény nyomába ered, s a Hohentwiel vár romjai között különös idegennel találkozik, aki kiutat mutat számára a pusztulásra ítélt világból.
Ha szívesen olvasnád, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!
A közös munka
Az Ella háborúja egy hosszú novellából indult, majd kisregénnyé bővült a novellaíró kurzusomon, a Sztorilaboron (amelyre te is jelentkezhetsz, ha a támogatásommal szeretnél gyakorolni, novellát írni). Mindannyian biztattuk Tündét, van még több is ebben a sztoriban, írja bővebbre!
Tünde ezt meg is tette, majd amikor elég hosszúnak érezte, lektori véleményezésre küldte nekem, majd az átírás után Csepeli Veronikával még csiszoltunk a megfogalmazáson. Tünde gondolkodott magánkiadásban, de biztattam, keressen hagyományos kiadót, jusson el az üzenete minél több emberhez! A XXI. század kiadó azt hiszem, a harmadik volt, akit Tünde megkeresett. Szerintem nagyon jól járt, hogy az első két kiadónak nem illett a portfoliójába a regény – a XXI. századnál sikeres lett, Tünde már a második regényén dolgozik!
A szerző így élte meg a közös munkát
Három szót és sok biztatást kaptam Krisztől. Jól emlékszem az első találkozásomra Krisszel. Meleg októberi nap volt Budapesten. A KNW irodában, a Novel Schoolon ültem többedmagammal és életem első írói tanfolyamán vettem részt. Én ideges voltam, ő barátságos és mosolygós.
Azon a hétvégén olyan vizekre vitt el, amelyek nélkül ma nem lenne kiadott regényem a könyvesboltok polcain. Akkor írtam először közösen másokkal és akkor tanultam meg, melyek azok a szavak, amiket nem használunk regényben, mi a jó cselekményvezetés, hogyan építsem fel a karaktert, s mi az, amit ne alkalmazzak egy szövegben.
Ez négy évvel azelőtt történt, hogy megjelent volna első regényem, az Ella háborúja, s öt évvel azután, hogy megírtam asztalfiókomnak első novellámat. Nádasi Krisz biztatása és szakértői javaslatai nélkül aligha mertem volna irodalmi lapoknak elküldeni első írásaimat. A Sztorilabor, amelyen hétről hétre novellákat írok hozzám hasonló emberek társaságában, s ahol Krisz írástechnikai, cselekményvezetési és stilisztikai útmutatásai varázsolják még ütősebbé a szövegeimet, 2019 óta az életem része.
Az egyik ilyen Sztorilaboron indította el három szóval regényem megszületését Nádasi Krisz, majd fogta a kezem, amíg a szöveg olyan formába nem került, amelyet már mások elé is tárhattam. A regénylaborok, s a regényírós klubnapok miliőjében Krisznél nemcsak tanultam, hanem inspirációt is kaptam és kapok ma is. Élvezem a közös gondolkodást a mentorálások alatt és azt érzem, hogy Krisz nemcsak kellő felkészültséggel oktat, hanem hisz abban, amit csinálok, együtt örül velem és ami a legfontosabb, hogy mindig az írásra biztat.
Ha te is elküldenéd a kéziratodat véleményezésre, erről itt olvashatsz többet!
Olvass bele!
– Mi történt a Gestapónál, Lukas? – szegezte a kérdést Ella a férjének az ebédlő ajtajából.
– Semmi különös, drágám, csupán attól tartanak, hogy a héten ideszállított sebesültek között van egy angol kém. Azt kérték, figyeljek jobban és jelentsem, ha valaki gyanúsnak tűnik – hadarta a férfi, közben kioldotta piros-kék kockás nyakkendőjét, és az előszobában álló kisasztalra dobta.
– Ezért hurcoltak el magukkal? Ezt a kórházban is közölhették volna veled – háborodott fel Ella.
– Ugyan, drágám, ezek az alakok szeretnek félelmet ébreszteni, pszichológiai nyomást gyakorolni, te is tudod.
– Figyeltelek az este, Lukas, tudom, hogy ideges voltál, úgy ötvenszer igazítottad meg a nyakkendődet, miközben az atyával beszélgettél. Mi a baj?
– Semmi, csak fáradt vagyok – közölte a férfi közömbös hangon, majd futólag rápillantott a feleségére, és elindult az ebédlőn át a teraszra. – Rágyújtok – motyogta, s már nyúlt is a cigarettatárcája után, majd a terasz sötétjének oltalma alá rejtőzött. Ella utánament, mert ezernyi gondolat cikázott a fejében az estével kapcsolatban, és leült a férje mellé, a másik vesszőszékbe.
– Azt mondtad az atyának, hogy aki nem támogatja a Führert, az nem éri meg a háború végét. Mi, akik soha nem támogattuk a Führert, mire számíthatunk, Lukas? Mert… ugye mi soha nem támogattuk? – kérdezte bizonytalanul a nő, de a férfi csöndben maradt. – Ugye, nem? Lukas, válaszolj!
– Nyíltan nem.
– Ezt meg hogy érted?
– Ella, te is tudod, hogy értem. Együtt élünk már csaknem öt éve. Nem voltunk nagygyűléseken, nem jártunk nácikkal egy társaságba, nincsenek náci barátaink. Nem támogattuk nyíltan ezt a rendszert, de benne élünk, és nekik dolgozunk. Ez egy kétpólusú világ lett, nincs már olyan, hogy semlegesség, drágám.
– Miért ne lenne, Lukas?
– Azért, mert már nem az a kérdés, támogatjuk-e ezt a borzasztó ideológiát, hanem hogy segítünk-e a hazánknak túlélni ezt a háborút. Németország fennmaradása a tét, és mi németek vagyunk. Ez a hazánk. Ezt a hazát pedig most a Führer vezeti, ha tetszik, ha nem. Ha nem teszünk semmit és kívül maradunk, hazaárulónak kiáltanak ki bennünket. Azt pedig te is tudod, hogy mi jár érte. Ezért, ha kérdez tőlem valamit a Gestapo, válaszolnom kell. Neked is válaszolnod kell. Ha a legapróbb jelét is mutatod annak, hogy nem támogatod a háborút, azonnal börtönbe zárnak. Így értettem, amit az atyának mondtam. – A férfi erős mozdulattal belenyomta az apró teraszasztalon díszelgő kristály hamutartóba a csikket, majd folytatta. – De az a legszörnyűbb, Ella, hogy én már így is börtönben érzem magam. A saját lelkiismeretem börtönében, ahogy Stein atya. Emlékszel arra a csapat gyerekre Stuttgartban? Még a háború előtt láttuk őket, amikor a Villa Berg parkjában sétáltunk. A kölykök rávetették magukat az egyik társukra, és ököllel verték a fejét.
A nő bólintott.
– Odamentél, és leszedted a szerencsétlenről a támadókat – mondta. – Segítettünk neki feltápászkodni, aztán hazakísértük.
– És mit teszek most, Ella? Tudom, hogy ez az ország rossz irányba halad, én mégis inkább vele tartok. Tudom, hogy ártatlan emberek fejét ütik, úgy, ahogy azok a fiúk a szegény gyerekét a parkban, de én ezúttal nem segítek az áldozaton. Elfordítom a fejem, és továbbmegyek. Nem veszek tudomást a szörnyűségekről, azzal mentegetem magam, hogy a hazám miatt ki kell tartanom, de már egyre nehezebben bírom. Én mindenképpen bűnös leszek, számomra nincs jó befejezés.
– Ez nem igaz, Lukas, nagyon is van, hiszen több száz embert mentesz meg a kórházban, neked ez a feladatod, ezt is a hazádért teszed. – A nő magára húzta a szék támlájáról a pokrócot, de nem tudta eldönteni, hogy attól fázik, amit a férje mond, vagy az éjszaka hűvöse érkezett meg a teraszra.
– Iszonyúan nagy árat fizettem ezért, Ella. – Annyira remegett a férje hangja, hogy a nő odanézett, vajon a sírás fojtogatja-e a hajdan magabiztos férfit, vagy az idegességtől bizonytalanodott el.
– Milyen árat?
A férfi ismét a dohány után nyúlt, kihúzott egy Kurmarkot a tárcából, s amikor a szájához emelte, Ella látta, hogy a keze is remeg.
– Lukas, mit tettél?
– Beléptem a pártba.
A nő úgy érezte magát, mint amikor az apja gyermekkorában váratlanul bedobta a hideg Rajnába. Átvette az uralmat felette a víz, hosszú másodpercekig csak nyomta le a mélybe, nem érzett hideget, de a teste mégis rázkódott, mint amikor hóban fürdött, majd egy láthatatlan erő megütötte az arcát, kalimpálni kezdett, amíg meg nem találta a fényt, amely visszavezette a felszínre.
Ella szorította a vesszőszék karfáját, nyelt egy nagyot, és suttogva kérdezte a férjétől:
– Mikor?
– Tavaly, 1943 őszén.
– Kényszerítettek?
– Nem.
– Jézusom, Lukas, akkor miért? – fakadt ki kétségbeesetten Ella.
– Dr. Hars, a főnököm egyik nap azt az utasítást kapta, írja össze az orvosokat, és jelölje meg, ki az, akit nélkülözni tud. Ez már a sokadik összeírás volt, csupán öten maradtunk az osztályon a háború előtti tizenkettőből. Dr. Hars tudta, hogy legalább két embert meg kell neveznie, akiket szükség esetén a keleti frontra küldenek. Behívott, és azt mondta, meg tud menteni ettől, de be kell lépnem a pártba. Nem volt időm vívódni, néhány órán belül választ várt tőlem.
Ella maga elé meredt, majd felugrott, és kilépett a terasz szélére. Felnézett a Hohentwielre, mintha onnan remélne választ a miértekre. Hosszú percekig csöndben állt, hallgatta, ahogy Lukas beleszív a cigarettába, majd kifújja a füstöt.
– Emlékszel arra a csodás nyári napra, amikor az unokatestvéred diplomaosztóján voltunk? – kérdezte halkan a nő.
– Hogyne emlékeznék, ott ismertelek meg.
– Tudod, hogy mi volt az, amit akkor, az első közös beszélgetésünk alkalmával éreztem?
Lukas felállt, és odalépett a felesége mellé a terasz szélére. Ella folytatta.
– Az őszinteséged, Lukas. Minden fiú, akivel addig találkoztam, többnek akart látszani, és leplezték, ha valamihez nem értettek vagy valamit nem ismertek. Te rögtön bevallottad, hogy fogalmad sincs a művészetekről, de imádod a köveket. A borok a gyengéid, és a liberalizmus híve vagy, legyen szó politikáról vagy párkapcsolatról.
– És azt is mondtam, hogy soha nem fogsz engem náci egyenruhában látni. – Ella odafordult a férfi felé, mire Lukas meg akarta ölelni, de a nő mindkét tenyerét maga elé tartotta. – Úgy gondoltam, sokkal jobb egy olyan kis kompromisszum, amilyen a tétlen párttagság, mint ha magamra húznám az egyenruhát, és meghalnék a fronton azért, amit teljes lényemmel elítélek. Tisztában vagyok vele, hogy ez gyávaság, Ella, mardos is a lelkiismeret, de nem tudtam máshogy feloldani magamban ezt a feszültséget. A háború előtt, s azelőtt, hogy téged megismertelek, a barátaimmal igazi lebemann*-életet éltünk. Eleinte fel sem fogtuk, hogy ez a politikai rendszer nekünk is árthat. Nem értettünk vele egyet, de reméltük, hogy nem tart sokáig. Volt egy kollégám, Franz, Ausztriából. Meghívtuk pár teniszmeccsre, ahol többször kifejtette a véleményét Hitlerről. Néhány hét múlva eltűnt, nem jelentkezett a kórházban, a felettesei sem tudtak róla semmit. Majd egy nap holtan találták.
Agyonverték.
Mindnyájunkat óvatosságra intett ez az eset. Nem beszéltünk már politikáról, csak a négy fal között. Majd megfenyegette a Gestapo Petert, a másik barátomat. Willyt, aki évfolyamelső volt az egyetemen, szintén elvitték. Soha nem tért vissza. Mi, akik még Stuttgartban maradtunk, már sehol nem beszéltünk az ország politikai életéről. Talán kellett volna. Talán ezzel követtük el a legnagyobb hibát… de az is lehet, hogy velünk együtt pusztán néhánnyal több lett volna azok száma, akik Hitler diktatúrájának ellenségeként halnak meg.
Lukas rövid szünetet tartott, beleszívott a kezében izzó cigarettába, majd folytatta.
– Egyre mélyebbre zártam magamban az egyet nem értést, nehogy valaki rátaláljon. Végül már én sem akartam tudni a létezéséről, nehogy eláruljam magam, mert akkor én is Willy, Peter vagy Franz sorsára jutok. De a rendszer működött, és bizonyítékot akart.
Ella nem bírta tovább, sírással küzdve szólalt meg:
– Hazudtál nekem, Lukas, sőt ennél sokkal rosszabb történt. Elárultál. Elárultad azt, amit 1939-ben az apám halála után megfogadtunk: nem veszünk részt Adolf Hitler beteges ideológiai harcában, inkább elhagyjuk az országot.
– Nem veszek részt benne, én csak túl akarom élni. Tavaly már nem mehettünk volna el olyan könnyen az országból, Ella. Akkor csupán két választásom volt: a párt vagy a front. Tudod, hogy csak minden negyedik ember tér vissza a frontról? Ennyi esélyem lett volna a túlélésre. Ezt kellett volna inkább tennem? Lehet, de én ehelyett a pártot választottam, amelynek igyekszem csupán passzív tagja lenni, semmi több.
– Emlékszel az öreg Jakobra az utcánkból? Aligha ismertünk nála segítőkészebb embert – kérdezte váratlanul a nő. A férje bólintott. – Láttam, amikor elvitték, és azt hallottam, kivégezték egy koncentrációs táborban. Tudod, kik tették ezt, Lukas? – A férfi némán bámult a sötétben. – Azok, akik közé immár te is tartozol. Tudod, miért nincs ebben a városban évek óta egyetlen zsidó sem? Hova tűntek? Még egy ilyen egyszerű kérdést sem mer feltenni senki. Azt mondják, amit a berlini Birodalmi Rádió: elköltöztek. Kíváncsi vagyok, megtalálják-e a lakcímüket a háború után. És te ezt a politikai érát támogatod. Milyen érzés?
A férfi hosszú percekig nem jutott szóhoz, csak állt a terasz szélén, lábát időnként a sötétség felé lendítette, mint az öngyilkosjelölt a szikla szélén, aki még nem szánta el magát az ugrásra.
Ella visszaült a székbe, s nézte a széles vállakat, a mindig egyenes hátat, amely most meghajolva rándult össze, majd egyenesedett ki újra és újra.
– Soha nem felejtem el, mennyire dühös voltál az után a berlini orvosi konferencia után, amelyen csak a fajhigiéniáról és az eugenikáról esett szó. Napokig hajtogattad, hogy ez elfogadhatatlan, s te nem veszel részt benne – mondta elcsukló hangon Ella.
– És nem is vettem részt benne – védekezett Lukas.
– De igen, akkor, amikor aláírtad a belépő nyilatkozatot. – A nő felemelte a hangját. – Ez egy párt és a beteges ideológiája, nem a hazánk. Egy diktatórikus rendszer, amely uralja az életünket…
Ella folytatta volna, de Lukas közbevágott.
– Éppen ez az. Uralja az életünket. Mit gondolsz, mi lett volna, ha nem írom alá ezt a nyilatkozatot? Vagy ha nyíltan tiltakozom? Jusson eszedbe Kurt, aki egyetlen részeg mondatáért halt meg. Vagy a többiek, akikről az előbb meséltem neked. És a helyzet azóta csak rosszabb lett. Nincs ellenzék, csak ellenség, Ella.
– És mi lesz velünk a háború után, Lukas? Akkor majd azt mondjuk, mi csak magunkat védtük, nem Hitlert szolgáltuk?
– Nem tudom. Félek attól, amit Stein atya igyekezett a mondatai közé rejteni. Ma már sokkal nagyobb esély van a háború elvesztésére, mint a győzelemre. Bár a propaganda mást hangoztat, kimerülőben vannak az ország készletei és katonai ereje. A nyugati frontról idehozott katonák mesélték nekem, hogy volt olyan nap, amikor lőszer nélkül kellett az állásaikat tartani, miközben egy kipihent, jól felszerelt, csokoládét majszoló katonákból álló hadsereg ellen küzdöttek. Ha Németország elveszíti a háborút, akkor csak az a kérdés, az ellenség megelégszik-e azzal, ha a német nép lemondatja Hitlert, visszaadja az elvett területeket, és néhány évig fizeti a jóvátételeket. Attól tartok, nem. Abban az esetben, ha az ellenfeleink átlépik a határt, hogy ők felügyeljék mindezt, bizony könnyen bűnösöknek bélyegeznek mindannyiunkat.
– Úgy érted, azokat is, akik párttagok voltak?
– Úgy értem, bennünket, németeket.
– Nem ítélnének el pusztán azért, mert itt éltünk és dolgoztunk a háború alatt. Akkor az egész német népet bíróságra lehetne cipelni. De a párttagság, az más, Lukas, szerintem az már bűnrészesség.
A férfi megfordult, és odament Ellához, leguggolt a széke mellé, két tenyere közé fogta a nő egyik kezét.
– Volt még egy okom, hogy megtegyem. – A nő kérdő pillantást küldött felé, de nem szólalt meg. – A szerelem, amit irántad érzek, Ella. Nem volt elég erőm ahhoz, hogy itt hagyjalak és elmenjek a frontra hosszú hónapokra, talán évekre.
Ella nagyokat nyelt, a sírással küzdött, de néhány másodperc múlva, miután kihúzta a kezét Lukas ujjainak szorításából, mégis határozottan szólalt meg.
– Ó, ha annyira szeretsz, miért nem mondtad meg? Miért nem együtt döntöttünk erről? Soha nem mentem volna hozzá egy olyan férfihoz, aki nélkülem hoz olyan döntéseket, amelyek engem is érintenek. Az irántad érzett szerelmem egyik legfontosabb tartóoszlopa a partnerség volt, Lukas, amit te semmibe vettél.
Ella felállt, elment a terasz ajtajáig, s amikor visszanézett, látta, hogy a férje még mindig a szék mellett guggol, egyik kezét a homlokára helyezve eltakarja a szemét.
Az ebédlőben még ott álltak a tányérok, rajtuk a tűzben égő főnixmadárral. Ella felpakolta a tálcára az étkészletet, és bizonytalan léptekkel egyensúlyozott velük a konyhába. Lehuppant a mosogató melletti kispadra, és elsírta magát.
* Der Lebemann – világfi, élveteg férfi, vivőr. (Szerző)
Tetszett a részlet? Ha szívesen folytatnád az olvasást, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!
Utóirat: a három szó, amiből a regény sarjadt: fizika, romtemplom, helikopter. Érdekességként elárulom, hogy egy másik kisregény is született belőlük, itt találod!
