Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!

Újabb könyv jelent meg szerkesztésemben!

tothagi1Tóth Ági a 2015-ös karácsonyi kisregényírói pályázat egyik toplistás szerzője. Műve első fejezetét majdnem 5000 Facebook-felhasználó olvasta, több mint százan megosztották és még többen lájkolták.

A sikeren felbuzdulva Ági megkért, hogy segítsek a beadott kisregény szövegének gondozásában, és támogattam őt a nyomdakeresésben, a tördelésben és a borítótervezésben is. Nagyon szép kis könyvet alkottunk, melyet közvetlenül Ágitól meg is vásárolhatsz az agnessa54@gmail.com emailcímen. (A könyv ára 1.500 Ft.)

Egy kis ízelítő a történetből:

Másnaposan ülök a nappaliban. Szeptember van és már hűvösek a reggelek. A fákon még a zöld szín jellemző, de a Nap ereje már gyengül. Az esti három stampedli pálinkától ruhástól dőltem el az ágyon, s aludtam át az éjszakát. A hajnali fény első sugarára ébredtem fel.

Túl vagyok a temetésen.

A tegnapi napomat talán úgy írhatnám le, hogy az egyik szemem sír, a másik nevet. Összességében inkább tragikomikus volt. Tekintetem az asztalon lévő terítő mintájára téved. Belefeledkezem gondolataimba. Nem tudok a jelenben lenni. A múlt és a közel múlt történései akaratlanul is könnyeket csalnak szemembe. Ráborulok az asztalra, s hagyom, hogy az emlékek körbeölelve elcsitítsák szívfájdalmam.

Anna arcát látom.

Két éve ismerjük egymást, de csak egy hónapja költözött hozzám. Barna, rövid haja mindig kócosan állt. Nagy, barna szemeiből a nyugalom áradt. Mindig mosolygott, pedig nevelőszülőknél nőtt fel, akik elég korán hagyták magára halálukkal.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor megláttuk egymást az iskolában, ahol tanítok. Akkor már egy ideje egyedül éltem. Anna tartózkodó volt, eltelt pár hónap, mire meg mertem hívni magamhoz. Anna lassan felengedett, megnyílt előttem. Sok közös volt bennünk. Például mindketten szerettük a természetet. Én falun lakom, erdész vagyok és onnan járok be dolgozni: földrajzot és biológiát tanítok. Az én szüleim is korán meghaltak, én is megégettem már magam a szerelemmel, így nem volt nehéz Anna tartózkodó természetét elfogadni.

Bár igyekeztem otthonossá tenni a házamat, Anna lehelt életet belé. Tujákat, fenyőket és örökzöldeket ültetett a ház köré, a lakást is hangulatosabbá tette. Tele volt életerővel. Eljegyzésre készülődtünk. Végre úgy éreztem, hogy sínen vagyok.

Három hete még volt értelme mindennek. Dolgoztunk, szerettük egymást, terveztük a közös jövőnket. Nemrég még nagy bulit rendeztem Anna harmincadik születésnapjára. Előtte három héttel költözött hozzám az albérletéből. Annának egyben talán lakásavató is lehetett…

Az a nap is úgy indult, mint a többi. Reggel kávét főztem, Anna reggelit készített, majd beült a kocsiba és elment dolgozni. Nem volt minden nap órám az iskolában. Ilyenkor kijártam az erdőbe a terepjáróval, amit az erdészet biztosított számomra. Csodálatos volt az idő, még jó volt a fák árnyékában sétálni. Élet volt az erdő minden egyes négyzetméterén. Két óra magasságában hazajöttem, Anna minden nap hagyott nekem itthon ebédet. Jól főzött. Még azt is megettem, amit nem igazán szerettem. Ahogy ő csinálta, az egészen más volt. A délutáni kávét a teraszon ittam meg,  elolvastam az aznapi híreket.

Az órámra néztem. Mát itthon kellene lennie! Kezembe vettem a telefont, de mielőtt hívtam volna, megcsörrent. A rendőrségről hívtak. Otthon mindent az asztalra dobtam, amit a rendőrök átadtak. A táskából egy jelöletlen boríték csúszott ki. Orvosi jelentés volt benne. Amikor elolvastam, nem tudtam, mit higgyek. Álltam és nem tudtam, hol is vagyok.

Egy milliónyi „miért” jött ki a számon. Választ vártam. Ott és akkor minden összeomlott bennem.

Egy másik temetés jutott eszembe: a szüleimé. Huszonnégy éves voltam… és aznap ismerkedtem meg Katival. Ő volt életem szerelme. Hat évig voltunk együtt. Máig sem tudom, miért,  egyik pillanatról a másikra szó nélkül eltűnt az életemből.

Soha nem fogom elfelejteni azt az estét. Kati egyszerűen dührohamot kapott azon, hogy kevés időt töltünk együtt, mert két munkahelyem van. Csak mondta és mondta a magáét. Én meg csak álltam. A szó is elakadt bennem. Nem tudtam sem a viselkedésével, sem a problémájával mit kezdeni. Mert nem volt igaz.

Kérdően és értetlenül néztem rá. Kati dühösen berohant a szobába és magára zárta az ajtót. Reggel be akartam menni hozzá, de nem engedte. Nem erőltettem. Bár már nekem is paprikás hangulatom lett, mégis úgy gondoltam, mire hazaérek az iskolából, megnyugszik. De csak az üres lakást találtam. Se levél, se üzenet. Angolosan lelépett. A telefonját is lecserélte.

Nem hittem soha, hogy valóban az volt mindennek az oka annak, amit aznap este mondott. Igazából sosem tudtam lezárni magamban a kapcsolatunkat. Júliusban volt négy éve, hogy elhagyott. A harmincadik születésnapom előtt.

Tegnap pedig újra megjelent. A temetésen. Zavartan álltam a ravatal előtt. A kapuban Kati egy borítékot nyomott a kezembe, majd egy szó nélkül sarkon fordult.

És most itt ülök a kanapén, fájó, lüktető fejjel. Jó lesz, ha összeszedem magam. Felállok, hogy valami reggelit készítsek magamnak. Akkor veszem észre a borítékot. Kinyitom. Csak egy fénykép van benne, a hátulján két név és Kati telefonszáma.

Nem értem ezt az egészet. Összeszorul a szívem. Kavarognak a gondolataim. Úgy döntök, távol tartom magam a további lelki problémáktól, és a fényképet a sublótba süllyesztem.

Egészen novemberig bírom.

Fázom. És nemcsak amiatt, hogy idén korán jött a hideg. Belül is remegek. Eszembe jut  a fénykép. Napok óta készülök, hogy feltárcsázzam azt a számot. Düh és büszkeség van még mindig bennem. De ők nem tehetnek semmiről.

Hosszan csöng ki a telefon, mire Kati felveszi. Bátortalanul szólok bele.

– Szia. Máté vagyok.

– Örülök, hogy felhívtál. – Kati hangján érződik az öröm.

– Karácsony előtt szeretnélek meglátogatni. De csak téged. Megbeszéljük, hogy hogyan tovább. Rendben? December elején, egyik délelőtt.

– Máté, én… – Hallom Kati hangján, hogy sír.

– Semmi baj – mondom Katinak. – Inkább diktáld le a pontos címedet. – Toll, papír már az asztalon és írom. – Kati, majd jelentkezem időben, mikor tudok menni. Rendben?

– Rendben. Ne haragudj!

Van még két hetem. Előveszem az órabeosztásomat, megnézem, melyik délelőttöm üres. December negyedike. Kezemben a fénykép. Ez a hosszú barna haj, a kék szem…

tothagi2

Még több infót találsz itt Ágiról és könyvéről.

Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!

Megjegyzés hozzáfűzése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .