Hadd ajánljak figyelmedbe egy magyarországi ifjúsági regényt!
A Mobil nélkül a Gerecse-hegységben játszódó történet, váratlan fordulatokkal, izgalmakkal. Barátság, összetartás, taktika, egyéni meglátások – azaz négy kamasz srácot elvisz az árvíz, és eltévednek az erdőben. Hogyan oldják meg okostelefon nélkül?
Mobil nélkül
Hegyi Tamás úgy ír, mint Fekete István – ezt már akkor megmondtam neki, amikor még csak a véleményemet kérte a kéziratáról. Mire ő bevallotta, hogy valóban Fekete az egyik kedvenc írója. Ha tehát te is szereted a természetben játszódó, kalandos, és igazi veszélyeket leíró műveket, tetszeni fog Tamás könyve akkor is, ha elmúltál már 18! És ha szemfülesen észreveszed a borítón az indiántollakat, akkor elárulom, hogy igen, még ennek is köze van a négy mai fiú nem mindennapi kalandjához!
A könyvet itt tudod megrendelni!
Tamás a szerkesztés után több kiadót is felkeresett, például az egyik legnagyobb magyarországi kiadótól is pozitív visszajelzést kapott, de több átírást kértek volna, mint amennyit ő szeretett volna megtenni, emiatt döntött Tamás a Garbo kiadó mellett, ahol elfogadták, hogy az író nem szeretné ennél jobban átírni a kéziratot.
A szerkesztésről
Bő egy éve lektoráltam Tamás regényét, azt javasolva, figyeljen oda a négy fiú különbözőségére és a célközönség igényeire: lineáris történetvezetés, kevesebb szakmai részlet, több érdekesség a hajóépítésről, az indiánok megfelelő magyarázata, a gondolatok és párbeszédek feszesítése.
Tamás át is írta a szöveget és kérte a szerkesztést, és azt is megbeszéltük, mely kiadókat célszerű felkeresnie majd a kézirattal – igen, ebben is segítek az ügyfeleimnek, ha kérik.
A szerző így élte meg a közös munkát:
„Parádés volt Krisszel együtt dolgozni, rengeteget segített meglátásaival, javaslataival. A szerkesztés alatt mindig megkérdezte a véleményem az esetleges változtatásokról. Egy-egy mellékszál mellőzésével – ami kezdetben megrémített – átláthatóbbá tette a történetet a célkorosztály számára. „
Ha téged is érdekel a lektori véleményezés, szerkesztés, itt olvashatsz róla többet!
Olvass bele!
Átugrottam az út túloldalára és egy magas, öles fa mögül kinéztem a fenyves felé. A kiserdő nem mutatta meg magát, viszont a nap belesütött a szemembe, és egy darabig semmit se láttam. Pihentem egy kicsit, majd a fényviszonyokhoz igazodva ismét felderítésre indultam. Sehol senki. Eszembe jutott, hogy talán már régóta rám szegeződik néhány szempár, és valamelyik kő mögött várják, míg kegyeskedek feljutni. Nem volt kellemes gondolat. Az is megfordult a fejemben, hogy elkapták Sebit és már csak rám várnak, hogy újra együtt tudják foglyaikat… Abba kellene hagynod a gondolkodást – feddtem meg magam.
Kiértem a sziklatornyok közül, már csak egy meredek szakasz választott el a lapos résztől. Hasra feküdtem, fejem behúztam vállam mögé és kikukkantottam: még sikerült megpillantanom az utolsó indiánokat, ahogy elindulnak felfelé.
Nem hagytak hátvédet. Talán biztosra veszik, hogy nem szökhettünk meg? Mi jár vajon a fejükben? Szét kellett volna szóródniuk, ha elhiszik a szökést. Látszólag nem hiszik el, de talán Sánta Őz emlegetése miatt ki akarják deríteni az igazságot. Jócskán lemaradva indultam utánuk, az utolsó szakaszon többnyire négykézláb, sokszor lehasalva, meg-megállva. Felértem a lapos pihenőhöz és egy hatalmas csertölgy mögött leguggoltam. Innen figyeltem az indiánok mozgását, és az a kényszerképzetem támadt, mintha én irányítanám őket. Átvitt értelemben így is volt persze, hiszen én találtam ki, hogyan fognak a szökésre reagálni, de bámulatos volt mindezt élőben végignézni. Az igazság pillanata egyre közelebb került. Higgadtan gondoltam át a verziókat, nagyjából két lehetőséget vizionáltam az óhatatlanul bekövetkező eseményeket illetően. Vagy közelharc alakul ki a felek között és rohamoznom kell, vagy indiánjaink megteszik a várt szívességet és szimplán helyet cserélnek barátaimmal. Utóbbi esetben elég felsétálnom és fogadnom a gratulációkat. Kiosontam a fa nyújtotta biztonságból és lassan elkezdtem az utamat a barlanghoz. Felegyenesedni továbbra sem mertem, de dinamikusan, módszeresen haladtam előre, közben egy menekülési forgatókönyvet tervezgettem. A történelem nagy csatái is sokszor nüanszokon múlnak – eszembe jutott Buda török kézre kerülése; ahogy a szultánt meghívták a királynéhoz és közben elfoglalták az erődöt, míg az őrök nagy része a vendégség miatt elhagyta a várat. A janicsárok minden ellenállás nélkül besétálhattak a kapun, a maradék őrség elhitte, hogy csak a bástyákat akarják megnézni. Jobban átgondolva a példát, nem is igazán a nüansz, inkább a sötétség lehetett a meghatározó – de esetemben még világos volt. És gondolkodás közben fel is jutottam a függőleges sziklafalhoz; tudtam, hogy innen egy rövid sprint, és már ott is vagyok a barlang előtt, harcra készen. Bevillant, hogy a barlang előtti szakaszon láttam a falban egy zsombolyt, talán addig kellene eljutnom és ott kivárni a történéseket. Egyrészt közelebb lennék, másrészt nem lennék észrevehető, harmadrészt nem lennék útban, ha másképp alakulnak a dolgok. Van értelme még egy utolsót kockáztatni? – vívódtam magamban. Ezen a pár méteren nem múlhat a győzelem – tartottam vissza magam.
Továbbolvasnád? A könyvet itt tudod megrendelni!
Hogy egy cikkemről se maradj le, iratkozz fel a hírlevelemre!