Izgalmas történet, amely a 17. századi Franciaország ragyogó és intrikákkal teli világába kalauzolja az olvasót. A félárva Pierre és egy vajákos asszony lánya, Juliette veszélyes útra indulnak, hogy felfedjék a rejtélyes összeesküvést – útjuk egyenesen a királyi udvar legmagasabb köreihez vezet. Hűség, szeretet és igazságkeresés fonódik össze ebben a regényben, ahol a múlt és a jelen titkai életre kelnek.
Ha szívesen olvasnád, ide kattintva rendelheted meg a könyvet!
(A borítóterv, melyet aranyfóliával nyomtatott minták díszítik, Somogyvári Szonja munkája)
A közös munka
Krisztián 2024 tavaszán keresett fel minket a történetével. Kimondottan érdekesnek találtam az alapötletet, amikor először belenéztem a kéziratba, ezért nagyon vártam, hogy a lektori véleményhez elolvassam a teljes szöveget. Már első olvasáskor feltűnt, a szerző mennyire jól teremt atmoszférát, és írói hangjával képes rögtön bevonni az olvasót. Azt javasoltam, hozzon több részletet a helyszínekről, hogy még inkább bőrünkön érezzük a cselekményt. Gyakran felhívjuk a szerzők figyelmét a nevek hasonlóságának elkerülésére is, és ezt a tanácsot Krisztiánnak is mondtam, pláne, mivel az ő története Franciaországban játszódik, és franciául nem értő olvasóknak nehézséget okozhat a kiejtésen túl a nevek hasonlósága. Örültem, hogy a végleges verzióban könnyebb megjegyezni a szereplőket.
A megfelelő információadagolás módszere mellett arról is szó esett, hogy érdemesebb megmutatni a helyszíneket, használni az ott lévő tárgyakat, növényeket, hogy ezzel is élőbb legyen a szöveg – vagyis ne a szereplők mondják ki, hogy ott egy szürke ajtó, hanem mutassa meg a szerző, hogy a folyosó végén szürke ajtóra bukkantak.
Krisztián remek rejtélyt talált ki, amit a lektori vélemény elolvasása után még jobban továbbcsavart. A szerkesztést Becz Dóri végezte, egyes pontokon én is átfutottam, hogy azok a fordulatok, amiket változtatásra javasoltam, mennyire változtak meg. Nem csalódtam; sokkal kacifántosabb, izgalmasabb lett a végeredmény!
Csepeli Veronika és Nádasi Krisz végezték a korrektúrát, Somogyi Klári a tördelést, a borítót Somogyvári Szonja tervezte. Mint minden ügyfelünknek, akinek a szerkesztést végezzük, Krisztiánnak is segítettünk a nyomdakeresésben és a könyv boltba kerülésében.
A szerző így élte meg a közös munkát
Amikor regényírásra adtam a fejem és felmerült a gondolat, hogy talán ki is adhatnám, kutakodni kezdtem az interneten,milyen lehetőségek vannak. Rövid keresgélés után bukkantam a KNW csapatára, akik már az első levélváltásunkkor szimpatikusak és nagyon segítőkészek voltak. Az egész folyamat teljesen gördülékenyen zajlott, Krisz és csapata mindenben biztatott. Sokat tanultam tőlük az írásról és persze a könyvkiadás folyamatáról is.
Örökké hálás leszek Krisznek, Petrának, Dórinak, Verának, Klárinak a szöveggondozásáért, és persze Szonjának a csodálatos borítóért. Köszönöm nekik az odaadó segítséget ahhoz, hogy egy álomból valóság vállhatott!
Ha te is elküldenéd a kéziratodat véleményezésre, erről itt olvashatsz többet!
Olvass bele!
A nap tűzvörösre festette a felhőkkel tarkított eget, mire Pierre és Breton elérte Fontainebleau határát. Hosszú út állt mögöttük. Több órán át jöttek Párizstól idáig egy idős ló hátán a végtelennek tűnő földúton. Szegény ló már nagyon komótosan szedte a patáit, pedig többször is megálltak egy-egy rövid pihenőre. Ilyenkor mindenki könnyített magán, kivéve a lovat, aki legtöbbször menet közben tette ugyanezt. Ez mindig megmosolyogtatta Pierre-t. Már messziről látszottak a kisváros házaiból kiszűrődő fények. Földre hullott csillagoknak tűntek. A kis Pierre nagyon elfáradt, még soha nem ült ilyen hosszú ideig lóháton. Sőt, még Párizst sem hagyta el soha az elmúlt tíz év alatt. A fenekét feltörte a kemény nyereg a sok üléstől, sajgott minden porcikája. A gyomra korgott már az éhségtől, hisz egész úton csak egy száraz kenyérdarabot evett, amit még a rendőrségen kapott az útra azzal a kikötéssel, hogy be kell osztania. De hát azon a kis kenyérdarabon mit lehet beosztani? Már félúton elfogyott. Még szerencse, hogy Breton elterelte a figyelmét az éhségről a folyamatos fecsegésével.
– Sok rejtély övezi ám a te keresztanyádat, tudod-e, kölyök?
– Miféle rejtélyre gondol?
– Ő egy vajákos asszony. Tudod, hogy mi az, kölyök?
– Fogalmam sincs – válaszolt Pierre, kíváncsian fészkelődve a lovon.
– Olyan ember, aki mindenféle növényekből varázsfőzetet készít, és azzal gyógyítja a hozzá forduló beteg embereket, vagy éppen állatokat.
– Tud varázsolni? – kérdezte döbbenten Pierre. Breton hátrafordult.
– Azt nem mondtam, de a fene se tudja. Sok babonás ember van, aki hisz az ilyesmiben. Te hiszel a varázslatban?
– Még nem láttam varázslatot. Nem tudom.
– Egyébként nem mindenki szereti ám a te keresztanyádat – folytatta Breton. – Sőt, sokan tartanak is tőle, a gyerekek pedig egyenesen boszorkánynak tartják. Az emberek csak úgy nevezik a háta mögött, hogy a Fontainebleau-i boszorkány. A városba vezető poros úton lovagoltak még egy darabig, míg el nem érték az erdő szélénél lévő kereszteződést. Az út mellett fából készült tábla mutatta az irányt. Egyenesen Fontainebleau városa, balra a Fontainebleau-i erdő. Breton ekkor határozottan balra húzta a kantár szárát, az erdő irányába. Letértek a széles útról és poroszkálva haladtak egy szűk kis ösvényen az erdő mélye felé. Az erdő lombkoronája olyan sűrű volt, hogy az a kevéske esti fény alig jutott át rajta, így szinte koromsötétben vonultak, amíg a szemük hozzá nem szokott. Egy kisebb városnyi területen feküdt az erdő, tele tölggyel, bükkel, akác- és fenyőfával. Rengeteg állat élt itt: medvék, farkasok, őzek, melyek egy-egy szikla nyílásban vagy nagyobb barlangokban, esetleg a sűrű aljnövényzetben húzódtak meg.
– Az emberek nem szívesen járnak ide – kezdte újra Breton. – Egyrészt félnek a sok veszélyes vadállattól, másrészt pedig a rejtélyes mendemondák miatt, amik az erdőben élő keresztanyádról szólnak.
– Mint például?
– Mesélik Pascal Renoir-ról, hogy megmarta egy kígyó fagyűjtés közben az erdőben. A boszorkány talált rá, már eszméletlen volt, és egyszerűen a szájával kiszívta a kígyómérget Pascal testéből, közben valamiféle varázsigét mormogott magában. És láss csodát, Pascal magához tért. Az emberek szerint a nénéd a sátánhoz imádkozhatott, mert ezek után a férfi teljesen megváltozott. Az addig jóravaló ember iszákos lett, és a feleségét is rendszeresen verte. Azt rebesgették az emberek, hogy a jóságot is kiszívta belőle… Sok ilyen történetet tudnék még mesélni a keresztanyádról. Bretonnak elakadt a szava, amikor megpillantotta a távolban a felszálló füstfelhőt.
– Nemsokára ott vagyunk.
Pierre izgatottan várta, hogy végre megismerje a keresztanyját. Vajon hasonlít édesanyámra? Minden bizonnyal, hisz testvérek. – Ez a gondolat megnyugtatta, de közben le sem vette a szemét a távoli kéményből feltörő füstről. Úgy cikázott és hullámzott, mintha táncolt volna. Furcsa, meleg érzés fogta el Pierre-t, mintha hívogatná az a füst, akár egy kecses hölgy, lágy női hangon, hogy jöjjön közelebb és közelebb, mert ott van az otthona. Míg ezen mélázott, oda is értek a takaros kunyhóhoz, egy óriási cseresznyefa tövében állt az erdő közepén. A fa olyan hatalmas volt, hogy lombkoronája a ház fölé nyúlt. Nyáron bizonyára hűvös árnyékot nyújtott, télen védelmet a nagy havazáskor. A ház körül rengeteg növény, bokor nőtt, szépen rendben tartották őket és mindennek megvolt a maga helye. A bejárati ajtó előtt egy kis terasz díszelgett, tetőgerendáiról szárított növények, virágok lógtak, szép kis csomókba összekötözve. Volt köztük fokhagyma, paprika, levendulavirág. Kellemes illat lengte körül a házat, mintha csak egy virágos rét közepén lennének. Az aprócska ablakból, amin marhabél volt kifeszítve üveg gyanánt, kevéske fény szűrődött ki, ebből sejtették, hogy van valaki a házban.
– Ugorj le, kölyök, megérkeztünk. Aztán – folytatta halkan –, ne engem szidj, amiért idehoztalak. Pierre nem értette, mit akart ezzel mondani, de már nem is nagyon foglalkozott vele. Lepattant a ló hátáról a puha avarral borított talajra – Breton is –, aztán kikötötték a lovat a cseresznyefa törzséhez. A lépcsőn felérve megálltak. A koromsötétben csak a szentjánosbogarak világítottak az ajtó körül, mintha testőrök lennének, a kunyhócska védelmezői.
Tetszett a részlet? Ha szívesen folytatnád az olvasást, ide kattintva rendelheted meg a könyvet!
