A történet egy család életén keresztül mutatja be a társadalmakban végbemenő és végzetesnek tűnő változásokat.
Az emberiség a történelem során sokszor került döntési helyzetbe, de mindig rosszul döntött – így van ez most is. Nem az ökoszisztémák, a globális környezeti katasztrófák jelenthetik az emberiség végét, hanem saját maga, a közösségi életre képtelen létezése. A történetben szereplő család hűen tükrözi a legkisebb közösségben zajló konfliktusok megoldatlannak tűnő veszélyeit, ugyanakkor megmutatja a megoldás emberi esélyeit.
Ha szívesen olvasnád, ide kattintva rendelheted meg a könyvet!
A közös munka
Gulyás Gábor régóta ügyfelünk, több kéziratról is beszélgettünk már vele, járt Sztorilabor novellaíró kurzusra is. Egyik nap váratlanul egy disztópikus regénnyel jelentkezett. A történet érdekessége, hogy egyszerre megmutatja a Föld több helyszínét is, milyen ott a jövő – mégis van központi szereplője. Pontosabban szereplői: egy család, ahol a két ikerfiú két különböző nevelést kap. Egyikük az oltalmazó otthoni közegben marad tudós szülei mellett, másikuk katonai iskolába megy és szigort tanul. Javasoltam Gábornak ezt az izgalmas kettősséget jobban domborítani, azaz hogy hangsúlyosabban mutassa a család és a fiúk életén kívüli jeleneteket is.
Problémásnak éreztem az időkezelést. A kézirat egészen kisgyermekkoruktól mutatja a két fiút és szüleiket, azonban a kézirat első fele sietősen foglalja össze életük főbb eseményeit, lényegében háttért fest. A kézirat második fele az egyik felnőtt fiút mutatja – a tudós fiút, akit közben száműztek a katonai diktatúrából -, milyen helyre kerül, itt milyen a társadalom, az élet, hogyan szervezkednek a száműzöttek a világ megszabadítására. Az adekvát megoldás egy ilyen dramaturgiára, hogy eleve a száműzésben kezdjük a történetmesélést, és a korábbi eseményeket információadagolással mutatjuk meg. Ez persze meglehetősen sok átírással jár, de az olvasó jobban szereti – ilyenkor a teljes olvasás közben az események sűrűjében érzi magát, erősebb a megélés.
Azt javasoltam Gábornak, ha nem szeretné ennyire átírni a regényt – mert a lektori véleményben mindig adok alternatívákat is -, akkor különítse el jól láthatóan ezt a két részt. A száműzetés leírásának átfogalmazása E/1. személybe pedig még erősebben üzeni, hogy másféle szöveget olvasunk. Ezzel együtt az első kéziratrészben is javasoltam a jelenetesítést: több részletet mutatni a történésekből, cselekvésekből, párbeszédeket írni, és kevesebb gondolatfolyamot, információt.
Gábor a lektori vélemény alapján átírta a kéziratot és a könyve a Publio kiadónál jelent meg, a könyvesboltokban is kapható.
A szerző így élte meg a közös munkát
Évek óta dolgozom Krisszel, ami úgy kezdődött, hogy két könyvet megvettem tőle, amelyeket azóta is gyakran előveszek. Aztán megírtam életem első (és úgy néz ki utolsó) egyfelvonásosát, amit elküldtem neki lektorálásra.
Ahogy a könyveiben, úgy a közös munkánkban sem csalódtam. Sokat tanultam, még ha igaz az is, hogy egy szerzőnek nehéz elfogadni a kritikákat. De, legalábbis a részemről elmondhatom, hogy ez nem teljesen igaz. Krisz nemcsak pontosan, előremutatóan lektorál, hanem mindezt úgy teszi, hogy lehetetlen akárcsak cseppnyit is haragudni érte. Visszatérőként küldtem el a Tékozló emberiség c. regényemet, amelyen ő is és azt követően én is sokat dolgoztam. Megérte.
Azóta egyébként egy következő regényemnek is a lektora volt, amelynek a legnagyobb ajándéka számomra, hogy – ismerve engem – őszintén kijelentette, mi is a nekem való téma. Hálás vagyok mindenért.
Ha te is elküldenéd a kéziratodat véleményezésre, erről itt olvashatsz többet!
Olvass bele!
Tsamgon, Tibet, falu a három folyó találkozásánál
A bölcsesség és a tudás nem életkor kérdése, és tapasztalat nélkül nem sokat ér.
A lélek mindig megtalálja méltó helyét.
Detzo leterítette a földre a jakbőrt, rátelepedett és boldog nyugalommal letekintett a sokszor látott, mégis megunhatatlan völgyre. Mint mindig, most is a narancssárga sanghati volt rajta, amelynek színe gyakran forrt egybe a lemenő nap sugaraival. Ilyenkor még erősebben érezte kapcsolatát a természettel. A háromezer méteres magasságban más nyarak és más fények segítették egyesülni a támogató elemekkel, amelyeket sosem érzett nehéznek. Tíz fokos nyárban ki is merné az erejét éppen a természeten kipróbálni. Viszonyát a természettel és a tudattal sosem a félelem, hanem öröm jellemezte.
Imádta nézni, ahogy a három folyó egyesülve folytatja az útját, amit Detzo már jól ismert, hiszen rengetegszer bandukolt mellette, amikor a szomszéd faluba kellett mennie, ami alig húsz km-re volt.
Úgy érezte, boldogsága határtalan, mert mindent, amit látott, a sajátjaként fogadott be, végülis az ő szemével és az ő gondolataival, senki más nem tudja pont így ezt a sok mindent felfogni, csak ő.
Visszaemlékezett, talán négyéves lehetett, amikor először találkozott Jetsun mesterrel, akit már akkor is nagyon öregnek látott. Arca telis-tele volt ráncokkal, egyedül a kopasz feje volt teljesen sima. Szeméből folyamatosan barátságos mosoly áramlott. Ha rád nézett, úgy érezted, ma is minden rendben lesz. Ütött-kopott, fából épített kis házban élt, ami ránézésre egyidős lehetett Jetsun mesterrel, és az idő ugyanúgy megtépte, mint az öreget, de mégis olyan volt, hogy az ember szeretett volna bemenni, és megérezni a belsejéből áradó nyugalmat.
A mester minden gyereknek mesélt, de Detzo volt az egyetlen, akit tanított is, aki érett, élénk, okos fiú volt, mindent elsőre, szó szerint megjegyzett, és meg is értett. Egy idő után feltűnt neki, hogy amikor vele beszélget a mester, akkor más gyerek nincs ott.
Detzo nem értette, miért mondta neki, hogy ő a kiválasztott. Ezt még elég sokáig nem értette, de nem foglalkozott vele, hiszen sokkal izgalmasabb volt, hallgatni az öreget. Rendszeresen találkozott az idős tanítójával, aki mindig sokat mesélt, mert Detzo azt a sok történetet, amit hallott, mind-mind mesének tekintette.
Pár évvel később, amikor élesebben rajzolódott ki előtte a rá váró út, már pontosan értette a „mesék” üzenetét. Eleinte naponta találkozott az öreggel, majd ahogy egyre nagyobb lett, értelme kinyílt, a találkozások ritkultak. Érdeklődése, azonban továbbra is lankadatlan volt, és most, 10 évesen, újra és újra kérte öreg mesterét, hogy a legfontosabb kérdésekről beszéljenek újra.
– Mondd el, mester, kié a Föld!
– Már beszéltünk erről számtalanszor, most miért szeretnéd tudni, fiam?
– Mert tegnap azt olvastam, hogy az ember a Marsra készül, és arra gondoltam, hogy vajon azért, mert a Föld már nem elég?
– A Föld a tiéd, fiam, de az enyém is, és mindenkié. A Föld viszont nemcsak az emberiségé, mégha úgy is bánik vele, hanem minden más élőlényé, sőt, ott van az egész univerzum. De ha távolabbról figyeled, akkor már más a kép. Elmondom, hogy én mit tanultam annak idején a mesteremtől: „Az ember a földet követi, a föld az eget követi, az ég az utat követi, az út önnön rendjét követi.”
A fiú elcsendesedett, próbálta megérteni a mester szavait. A mester nézte a fiút, és arra gondolt, hogy jól választott. Detzo érdeklődő fiú volt, az elején rengeteget kérdezett mesterétől, de lassan összeállt a kép, így a válaszok már benne voltak, ezért a kérdések ritkultak, a csend pedig egyre hosszabb lett.
Megértette az univerzum lényegét, a Föld történetét, valamint az ember lehetőségét és szükségszerű alázatát.
A mester lehunyta szemét, lágy mosoly telepedett az arcára, érezte, hogy mindene megvan, teljesítette egyetlen feladatát. Nyugalom és békesség szállta meg. Visszagondolt azokra az évekre, amikor ő ült mestere mellett, keresve a válaszokat. Tudta, hogy ezt majd egyszer tovább kell adnia, ha megtalálja a megfelelő gyermeket. Belső nyugalma azt súgta, hogy ez megtörtént. Valójában, amikor találkozott Detzo-val, azonnal megérezte ezt, de a tanításnak a lépéseit, amelyeket az elődök évszázadok óta finomítottak és úgy adtak tovább, be kellett tartania. A lényeges dolgokkal mindig így történt, hiszen még az írás előtt majd’ ezer évig a legfontosabb elvek, törvények, a tanítások útján terjedtek. Elképzelni is alig tudta, pedig egész életében ezzel foglalkozott. Az ő élete ez volt. A tudás túl él mindent.
– És a te mestered honnan tudta ezt? – A fiú éppen arra kérdezett rá, ami az öreg fejében járt.
– A tudás, Detzo, kényes dolog. Sokat beszélünk róla, de a legtöbb ember félreérti.
– Akkor a tudás nem létezik? – kérdezte Detzo, és arcát a mesterre szegezte, szemöldökét felvonta, apró, kaján mosoly jelent meg az arcán.
– Látlak ám, fiam, még ha nem is nézlek – mosolygott az öreg. A tudás létezik, gondolj bele, hogy te is mennyi mindent tudsz. Ez az, amikor hétköznapi értelemben vesszük a tudást, tehát létezik. De ez mind bizonytalan, többnyire nincs benne az igazság, ráadásul az értelmezés, a nézőpontok változása és különbözősége miatt folyamatosan változik. Gondolj úgy a tudásra, mint az agyra, ami egy folyamatosan változó tartalmú fekete doboz. Ezért mondjuk mi, hogy „egyedül a nemtudás biztos”. De erről majd később.
Detzo tudta, hogy a mestere elfáradt, és ezzel jelezte, hogy pihenni akar. Bár nála a pihenés is igen rendhagyó formákban történt. Boldognak érezte magát, mert tudta, hogy amikor a mesterrel beszélget, mindig tanul valamit, és persze azt is tudta, hogy minden megszerzett tudással újabb ismeretlen kapuk nyílnak meg, amelyeken előbb-utóbb be kell lépnie. Pontosan nem tudta, de folyamatosan azt érezte, hogy azok a dimenziók, amelyekről a mester beszélget, lényeges szerepet töltenek be az emberek életében, akár tudnak róla, akár nem. Szeretett volna mindent pontosan érteni, mert tudta, nemsokára eljön az a pillanat, amikor már tőle fognak kérdezni az emberek, és akár lesz még a mester, akár nem, a válaszokat neki kell majd megadnia.
Bár még alig múlt tízéves, érezte a mester által ráruházott felelősséget. Ilyenkor mindig mondta, hogy Detzo, te különlegesen erős vagy, ezért rád sokkal több teher, és sokkal több felelősség hárul. Jól jegyezd meg, hogy éppen ezért, „Nemcsak azért vagyunk felelősek, amit teszünk, hanem azért is, amit nem teszünk meg.”
Tetszett a részlet? Ha szívesen folytatnád az olvasást, ide kattintva rendelheted meg a könyvet!
