Te miben hiszel? – Regény készült mentori rendszerben

Keresztény hit, romantika, család, barátságok – és hajléktalanok, alkoholfüggőség, droghasználat.
D. Somogyi Eszter szép és kegyetlen regénye a napokban jelenik meg.

D. Somogyi Eszter: A kegyelem érintése

Milyen a drogfüggő hajléktalanok világa egy szociális munkás szemével?
Doroti fiatal, vidéki lány, aki szociális munkásként Budapest utcáit járja, hogy életeket mentsen, és megoldást keressen azoknak, akiknek már nincsen semmi esélye ebben az életben. Segítségére siet a kamaszlánynak, aki anyja szeretetének hiányában az aluljárókban keresi az élet értelmét, és amikor várandós lesz, végleg elveszíti a talajt a lába alól. 
Dorotinak a saját életében is van mit helyrehoznia. Úgy érzi, szakadékba esett, de szerencsére barátnője, Rebeka és kollégája, a Koszovót megjárt volt katona, Iván minden erejükkel támogatják, és egyik nap belép Doroti életébe Dávid, a fiatal tolmács fiú is.
Dorotinak előbb fel kell dolgoznia a múltat, hogy legyen jövője. Meg kell keresnie Istent, majd a saját helyét a világban, hogy felismerje a szerelmet, amelyet Isten ígért neki.

Felkeltette az érdeklődésed? A regényt itt tudod megrendelni.

A közös munka

Eszter regénye mentori rendszerben készült; először elbeszélgettünk róla, mit is szeretne írni, aztán kitaláltuk, hogy regény legyen, melyben megjelenik több olyan életút is, amelyet Eszter szeretne megmutatni az olvasóknak. A regényt folyamatában, készülés közben szerkesztettem és jeleztem vissza Eszternek, mire figyeljen, majd amikor elkészült, összeolvastam a fejezeteket és megbeszéltük, hol lenne érdemes kerekíteni vagy változtatni rajta. A szívem csücske lett a könyv, mert annyi szeretet és bizalom, melegszívűség és pozitivitás benne, amennyit az ember ritkán lát!

A szerző így élte meg a közös munkát

Kriszt egy januári napon kerestem fel, amikor megfogalmazódott bennem a vágy, hogy megírjam életem első könyvét. Mivel régóta írok blogot és novellákat, és ezek nagy népszerűségnek örvendenek, így egy blogkötet vagy novelláskötet volt először a fejemben. Krisszel az első konzultációnkról úgy álltam fel, hogy akkor legyen regény. Fogalmam nem volt róla még akkor, hogyan. De Krisz támogató hozzáállása, „ne aggódj, segítek”, felszabadított, hogy belevágjak. Belecsöppentem egy addig számomra teljesen ismeretlen világba.
Krisszel a közös munkánk első köre a vázlat, majd a kézirat elkészítése volt. Én kéthetente küldtem egy fejezetet, ő pedig küldte vissza javítva, megtette a javaslatait, amivel kapcsolatban szabadon dönthettem, hogy elfogadom vagy sem. A kézirat készülése közben rengeteget tanultam az írással kapcsolatban, Krisz nemcsak szerkesztett, hanem tanított is. 
Majd kezdődött a végső javítgatás. A tördelést és anyanyelvi lektorálást is végül rá bíztam, mert tudtam, hogy nála biztonságban van a kéziratom. Jó volt tudni, hogy bár magánkiadásban adom ki a könyvemet, van hátterem, hozzá, ha elakadok, fordulhatok a kérdéseimmel, és ha kell, azonnal a segítségemre siet.  

Ha téged is érdekel a lektori véleményezés, szerkesztés, itt olvashatsz róla többet! 

Olvass bele!

– Doroti, ne rohanj! – kérte a lányt Iván. – Lassan sétálj. Nézz körül! Ha egy félórát nézelődünk, sem késünk el sehonnan. Mérd fel a terepet, mielőtt ajtóstól rontanál a házba!
Doroti lassított a léptein. És rögtön kiderült, hogy Ivánnak igaza van, mert így észrevette, hogy az üvegajtó mögött ül a földön két srác, és a HÉV-megállóból érkező utasoktól kéregetnek. A túloldalon még hárman ültek, egy műanyag palackot adogattak körbe. Látszott rajtuk, hogy már többet ittak a kelleténél.
Doroti feszültsége növekedett. Arra még emlékezett a tananyagból, hogy alkoholos befolyáltság alatt lévő emberekkel nem könnyű kapcsolatot építeni vagy kommunikálni, és még csak délelőtt tíz óra volt – ha ezek a srácok már most nincsenek abban az állapotban, hogy felvegyék velük a kapcsolatot, akkor mikor?
Megálltak Ivánnal a korlátnál. Figyeltek. Egy zilált pár érkezett, pórázon kutyával, hosszú fekete bőrkabátjuk meglebbent utánuk az aluljáró huzatában. Egyenesen a HÉV-lépcsőnél állókhoz mentek, üdvözölték őket egy Doroti számára szokatlan kézfogás-mozdulatsorral, majd továbbálltak.
Iván rágyújtott. Úgy álltak ott, mintha várnának valakit; belátták az egész aluljárót.
Hamarosan még jó néhány srác érkezett. Egyikőjük felfigyelt rájuk, odalépett Ivánhoz.
– Helló, haver, van egy cigid nekem is?

Megnyúlt a srác képe a meglepetéstől, amikor a férfi mindenféle ellenállás nélkül azonnal a cigis dobozért nyúlt, és adott neki egy szálat. A magas, vékony srác megvakarta kopasz fejét, fekete bőrdzsekije alól kivillant tetovált kézfeje, ahogy rágyújtott. A fal mellett kuporgó nádszálvékony lány, aki tizennyolc évesnek is alig nézett ki, odaszólt a srácnak, miközben arcából füle mögé tűrte hosszú, feketére festett hajzuhatagát.
– Hozzál már egyet nekem is!
– Nem baj, ha kettőt kérek? Tudod, milyenek a nők, ha nem kapják meg, amit akarnak! – súgta bizalmaskodva a vékony fiú Ivánnak, és jót nevetett saját poénján.
A férfi teljesítette a kérést, és kezet nyújtott a hajléktalan srácnak.
– Iván vagyok. – A srác egyetlen határozott mozdulattal megszorította a férfi kezét, majd gyorsan el is engedte. Iván a lányra mutatott. – Ő pedig Doroti. Az Új Élet Gyülekezet szociális munkásai vagyunk, azokat a srácokat keressük, akik beszoktak jönni hozzánk adományosztásra.
– Á, oké. Én Balázs vagyok, de a többiek csak Cincérnek hívnak. Szólítsatok így ti is. – Hátrakiáltott a többieknek. – Hé, srácok, ezek az Új Élet Gyüliből vannak!
A fiatalok köréjük gyűltek és bemutatkoztak, Doroti is kezet nyújtott nekik.
– Csak nem házhoz hozzátok ezentúl az adományt? – kérdezte Zsófi, a fekete hajú lány flegmán. Szeme fáradtságról és megtörtségről árulkodott. Cincér mellett állt meg, úgy tűnt, ő a fiú barátnője.
Doroti barátságosan rámosolygott.
– Úgy is mondhatjuk. Elindult az utcai megkereső program. Mi, Iván és én fogjuk napközben az utcákat járni, hogy ha vala kinek segítség kellene, azonnal tudjunk reagálni a felmerülő problémákra. Mi arra specializálódtunk, hogy a hajléktalan populáción belül kifejezetten a szerhasználó embereket keressük
– Iván Dorotit hallgatva felhúzta szemöldökét. – Az autónknál lehetőség van mindenki számára fecskendőt cserélni. Így segíteni tudunk abban, hogy az esetleges HIV- és hepatitisz-fertőzés terjedését megakadályozzuk.

– Aha! – reagált egy magas, szintén a húszas évei elején járó vékony srác, aki nyurgán állt a többiek mellett esetlenül hosszú karjaival. Rafaelként mutatkozott be. – Lefordítom a kolleginát – sietett Iván a srác segítségére. – Drogos hajléktalanokkal foglalkozunk, itt kint a terepen. Ha kell segítség, szóltok és itt vagyunk. És ha szúrjátok magatokat, mondjátok, van nálunk steril fecskendő és kupak.
Rafael arca felragyogott.
– De jó, ezek szerint most is van nálatok pumpa?
Dorotin volt a sor, hogy visszakérdezzen, mire gondol pontosan. Úgy érezte magát, mintha nem egy nyelvet beszélnének.
– Cöpi. Tudod! Fecskendő? – magyarázta.
A lány zavartan elnevette magát. Az utca szlengjét még nem ismerte.
– Á, igen, az van! És konzerv, némi ruhanemű, és takaró, ha valakinek szüksége lenne rá. Fecskendőt csak annyit adunk, amennyit hoztok, ezért nevezzük tűcsereprogramnak. Ugyanis ez veszélyes hulladék, nem jó, ha a szemétben vagy az utcán heverve végzi.
– Halljátok, van náluk pumpa, csak hozni kell, amit már használtunk! – kiáltott lelkesen egy alacsony, harmincas fickó, aki Kobold néven mutatkozott be. Haja elég ritkán nőtt, a koponyáján egy hatalmas heg szaladt végig, súlyos korábbi balesetről árulkodván.
– Semmi gond! – Cincér legyintett és az üvegajtón át a park felé bökött mutatóujjával. – Látjátok ott középen azt a nagy bozótot? Ott szoktunk szúrni. Ott annyi fecsi van szétdobálva, hogy lehet, nincs nálatok annyi steril, amennyit mi eddig otthagytunk.
– Felszedjük és becseréljük – mondta az alacsony férfi és a tenyerét dörzsölte.
– Jó – mondta Doroti –, visszamegyek a kocsihoz tárolódobozokért, hogy legyen mibe szednetek.
Iván már adta is neki a kocsikulcsot és követte a srácokat a bokor felé, és közben az autóhoz igyekvő Dorotit is szemmel tartotta, nehogy valaki kövesse. Doroti felkapta a tárolót, felhúzott két gumikesztyűt és fogott egy orvosi csipeszt, ragaszkodva a begyűjtés protokolljához.
Amíg Doroti fecskendőket szedett a srácokkal, és számolta, hányat gyűjtöttek össze, Iván cigizett a partvonalon, és hol ezzel, hol azzal beszélgetett. Kétszázötvenhárom használt fecskendő volt a végeredmény. A kocsinál Iván leszámolta nekik a steril darabokat, amit a fiatalok gyorsan szétosztottak maguk között. Mindenki kapott egy készételkonzervet, ketten kértek takarót is.
– Jövünk még a héten – köszönt el tőlük Iván. – A három srác az aluljáróban az üvegfalnál nem hozzátok tartozik?
– Viccelsz? Nem láttad? Azok alkeszok. Csak nem gondolod, hogy vegyülünk velük? – fintorodott el Rafael és megfordult. – Koszos csövesek – vetette oda még a háta mögött, ahogy a többiek után sietett.
Az autóba beszállva Doroti lehúzta magáról a gumikesztyűket, és kézfertőtlenítőt öntött mindkettejük kezére.
– Koszos csöves – ismételte. – Itt aztán van hierarchia, kérem szépen!

Ha tetszett a részlet és elolvasnád a teljes történetet, akkor rendeld meg A kegyelem érintését még ma!

Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!