Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!
Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!

Pók István: Egy fuvallatnyi áldás (karácsonyi novella)

A téli szünetre fogadd szeretettel Pók István karácsonyi novelláját. Kellemes pihenést és boldog új évet kívánok mellé!

Kongott a váróterem. A félhomályban Aliz feszengve ült. Gondolta, hogy egy kórházban nem érheti baj, legalábbis annál nagyobb nem, mint amivel behozták. De mégis alig várta már, hogy behívják. Mi lenne, ha – gondolta magában – Freddy Krueger a pengeujjaival karistolná a falat, miközben kopogó bakancsában felé közeledne és a megégett arcával belehüppögne a képébe? Megborzongott. Nem, ő csak az álomban jön elő, nyugtatta meg magát. Felhelyezte a fejhallgatót és elindította a relaxációs zenét a telefonján. Szemét behunyva élvezte a tenger morajlását és a sirályok vijjogását, mely a Karib-térségbe repítette. Jack Sparrow kapitány oldalán kivont karddal énekelt: „Jó-hó, vár a kaland, hátra soha se nézz! Fel-fel, tolvajcsapat, itt a lét a tét!”

A rum aromája körbeölelte nyelvét, erejétől pedig rögtön táncra perdült. Ebben a pillanatban valaki megérintette a térdét.

Megriadva kinyitotta a szemét.

Egy fiú térdelt előtte, majd rá ült a sarkára.

Levette a fejhallgatóját, fejét oldalra billentette, fürkészte a fiú arcát, majd a kezét, ami még mindig a lábán pihent.

– Bocsánat! – A fiú elkapta a kezét. – Mit hallgatsz?

– Megijesztettél. Mit keresel itt, kivel vagy?

Úgy néz ki, veled. – Alizra vigyorgott.

– Oké, de kihez tartozol? – Kutatva nézett körbe, hol lehetnek a fiú szülei. – Te is beteg vagy?

– Miért, te beteg vagy?

– Igen!

– Nem látszol annak – jött az őszinte válasz.

– Szklerózis multiplex – sóhajtotta Aliz.

– Az mi?

– A saját immunrendszerem támadja a testem. Segítség nélkül már járni sem tudok, idővel a kezemet sem fogom tudni használni, és lehet, hogy a látásomat is elvesztem. – A mondat végére elcsuklott a hangja.

– Aha. – A fiú elgondolkozva bólogatott. – És mit hallgatsz?

Aliz értetlenül nézett rá. Most öntötte ki a szívét és sírta el bánatát ennek az idegen gyereknek, össze van zuhanva, ez meg csak arra kíváncsi, mit hallgat?

– Te felfogtad, mit mondtam? – Megkopogtatta ujjaival saját homlokát.

– Persze, és te a kérdésem?

Aliz torkán akadt a szó, de nyugalmat erőltetett magára.

– Tudod, mit? Menj, keresd meg a szüleidet, már biztos hiányolnak! Holnap nem jön hozzád a Jézuska, ha elcsellengsz.

A fiú elővett a zsebéből valamit, amit Aliz felé nyújtott.

– Tedd el, a tiéd.

– Mi ez? – Aliz érte nyúlt.

– Egy karkötő hegyikristályból. Sejtgeneráló, immunerősítő, méregtelenítő hatású és energiát ad.

Aliz a kezébe vette az ékszert és a fény felé emelte. A gyenge neonfény által megvilágított, áttetsző kristályok a szivárvány színeit bocsájtották szerte széjjel.

– Ezt miért akarod nekem adni?

– Mert szükséged van rá. Nem tetszik?

– Gyönyörű! – Aliz elmerült a bűvöletben.

– Akkor vedd fel!

– Nem fogadhatom el – nyújtotta vissza Aliz a kristályt.

– Miért nem?

– Mert azt sem tudom például, hogy ki vagy.

– Igazad van, még be sem mutatkoztam. Lipótnak hívnak. – A fiú kézfogásra nyújtotta a kezét.

– Aliz. – Kezet rázott a fiúval. – Nem hétköznapi neved van.

– Igen, legalábbis itt Magyarországon. A Leopold név német eredetű. Apám volt német, anyám magyar.

– Csak volt?

– Nem, még mindig magyar.

– Mármint apád…

– Igen, ő már csak az emlékekben él. Szóval, mit hallgatsz?

Aliz a fiú szemébe nézett. Csak most vette észre, milyen hatalmas, barna szeme van. Ahogy nézte, egyre jobban merült el benne.

– Relaxációs zenét hallgatok. Megnyugtat, kiszakít ebből a szörnyű, nyomasztó valóságból.

– Az jó. De mi lenne, ha mást is hallgatnál?

– Mit?

– A belső csendet. A tested felett te uralkodsz, irányítsd, mutasd meg neki a helyes utat. Tedd meg az első lépést!

– Első lépést?

– Igen, vedd fel a karkötőt. Érezd a bizsergést, ahogy átjár a természet gyógyító ereje. Engedd el magad, lebegj.

Aliz tekintete megbűvölve összefonódott a fiúéval. Úgy érezte, lelke elhagyja a testét, magába szippantja az univerzum. Lebegett, úszott, szárnyalt csillagokon, galaxisokon át.

– Gyere, Aliz – szakította meg a kábulatot egy mély, öblös hang. A lány felriadva nyitotta ki a szemét. – Csak nem elszunyókáltál? – tette fel a kérdést a nővér, miközben betolta a rendelőbe.

– Hol a fiú? – Aliz hátrafordult.

– Milyen fiú, csak nem fantáziálgattál egy srácról? – mosolygott csipkelődve a nővér.

– Ez nem fantazmagória, igenis itt volt egy fiú, Lipótnak hívják.

– Itt biztos nincs, és te vagy ma az utolsó beteg, nem várunk senki mást. – Betolta a doktor úr elé Alizt.

– Köszönöm, Matilda, magunkra hagyhat. – A doktor felállt, és a székét Aliz elé húzta. Szép lassan leült, a lány megszeppenve figyelt.

– Romlottak az eredmények?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy nincs javulás – válaszolta az orvos fáradt tekintettel. A lány kezeit kezébe fogta. – Sajnos a tudomány mai állása szerint csak lassítani tudjuk ezt a betegséget. Vannak még lehetőségeink, amiket ki is fogunk aknázni, de nem most. Eleget kínoztuk magát, úgy döntöttem, karácsonykor otthon a helye. Töltődjön fel a családja körében, majd januárban folytatjuk. – Megsimogatta az arcát.

– De azért van még remény? – Aliz a doktor bágyadt szemébe nézett.

– Remény? Igen, az elkísér minket a sírig. Látta a Titanicot?

– A Titanicot? A filmre gondol?

– A remény tartotta életben Rose-t az elsüllyedt hajó mellett. A remény…

– Igen, de a szerelme, Jack meghalt – vágott az orvos szavába a lány.

– Jack bízott Rose lelkierejében. Kedves Aliz, legyen ön is Rose, és én szívesen leszek Jack – mondta a doktor, felállt, megcsókolta a lány homlokát, és átadta az előre megírt zárójelentést.

– Köszönöm, hogy nem mond le rólam, boldog karácsonyt! – Aliz meghatódva köszörülte a torkát. Bár nem értette ezt a Jack-dolgot, csak az motoszkált benne, hogy hazamehet.

– Boldog karácsonyt önnek is! Drága, édes, törött szárnyú pacsirta. – Az utolsó mondatot már csak magában mondta.

Másnap délben hazavitte Alizt a mentő. Családja ujjongva fogadta a ház előtt. Két húga vígan tolta be a házba a kerekesszékét, mamája plédet terített a lábára, édesanyja a kezét szorongatta, édesapja nyitotta az ajtókat. Újra élet költözött a házba. Énekeltek a feldíszített fa körül, majd elkezdték bontani a csomagokat. A két húg sikongatott és kacagott, ettől mindenki felszabadultan nevetett.

– Nézd, mami, egy összecsukható babaház teljes konyhafelszereléssel! – csapta össze a tenyerét az egyik kislány kikerekedett szemekkel.

– Gyere, mami nézd, na nézd már, egy táncszőnyeg – harsogta a másik gyermek.

– De jó, én is táncolhatok rajta? – kérdezte a másik.

– Csak ha főzhetek a konyhádban.

– Na jó, tuticsere!

– Tuticsere! – ismételték együtt.

A nagymama a kanapé nyugalmába süppedt, végtelen nyugalommal mosolygott, csendesen, az édesapa segített a lányoknak játékokat szerelni. Az édesanya Aliz mellé ült.

– Kicsim, úgy örülök, hogy itthon vagy!

– Én is kimondhatatlanul örülök nektek. – Aliz megsimogatta anyja kezét.

– És te mit kaptál, szépségem, nem is vagy kíváncsi? – kérdezte apja a félig elkészült babaház mellől.

– Nézem, nézem! – A könyvformájú ajándékot bontotta ki elkerekedett szemmel.

– Mi az?

– Első Lipót magyar király – hebegte a többiek felé.

– Jézuska tudja, hogy szereted a történelmet – kacsintott a nagymama.

Aliz kinyitotta a könyvet és beleszagolt, beszívta az illatát. – Lipót… – suttogta maga elé. Belelapozott és megakadt a szeme a könyvjelzőn: „Tedd meg az első lépést!”, ez állt rajta. Végigfutott rajta a libabőr.

– Bontsd ki azt a kis dobozt is! – Édesanyja egy másik ajándékra mutatott.

Aliz remegő kézzel nyitotta. Könnyek buggyantak ki a szeméből, amikor végzett.

– De szép karkötő! – ámuldozott a húga. – vedd fel!

– Hegyikristály – hebegte Aliz a többieknek –, tudjátok, ennek hatalmas gyógyító ereje van, regenerálja a sejteket meg erősíti az immun… a természet éke.

A csuklórája húzta, becsukta a szemét és arra gondolt, hogy teste pehelykönnyű és felemelkedik. Repül a magasban ki az űrbe, dimenziókat átszelve. Az egész teste bizsergett, olyan erőt észlelt magában, amivel még nem találkozott. Kinyitotta a szemét és azt vette észre, hogy áll. Kicsit remegett a lába, de elindult. Bizonytalan járása néhány lépés után stabillá változott. A családja tátott szájjal figyelte, még a kishúgainak is elakadt a szava.

– Édes istenem, te jársz! – kiáltott fel az édesanyja.

– Igen, úgy néz ki – válaszolt a lány csillogó szemmel.

– Ezt látnia kell az orvosodnak, máris hívom! – Az édesanya a telefonjáért nyúlt.

Aliz bátran sétálta körbe a szobát, a testvérei odarohantak és átölelték, mamája zokogott, az apja csak térdelt a játékok között és hálát rebegett az égieknek, meg mindenkinek, akit csak ismert.

– Úristen! – motyogta az édesanya a telefonnal a kezében, arca elfehéredett.

– Mi történt, mondott valamit? – kérdezte Aliz.

– Semmit!

– Semmit?

– A nővérrel beszéltem. A doktor úr egy órával ezelőtt infarktust kapott. Nem élte túl.

Olvasnál még karácsonyi novellákat? A blogon minden évben közzéteszek egyet, kattints ide!

Megjegyzés hozzáfűzése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .