Szépirodalom vagy ponyva?

Mi a különbség az elit és a populáris irodalom között?

Vagy hogy továbbmenjek…

Jobb az egyik, mint a másik?

Mitől lesz jó és értékes egy könyv?

Biztosan te is gondolkodtál már ezeken a kérdéseken. (Arról, hogy mi pontosan a szépirodalom jelentése, és mit értünk rajta, külön cikket írtam itt.)

És nem vagy egyedül töprengéseddel. Irodalomtudósok beszélgetnek, vitatkoznak erről a témáról, próbálják eldönteni, hogy az, amit legbelül tökéletesen érzünk, mondjuk hogy Thomas Mann nem ponyvát ír, és Leslie L. Lawrence sosem kap József Attila-díjat, annak vajon mi az oka?

Nézzük meg ezt a kérdést több oldalról is!

1) Értelem – érzelem

A minap egy nagyon érdekes elméletet hallottam. Nevezetesen, hogy a magasirodalom az értelemre kíván hatni, a ponyva pedig az érzelemre. Te mit gondolsz erről az elméletről?

Az az irodalomkutató, akitől hallottam ezt a teóriát, azt mondja, hogy az e modell alapján az elit, illetve a populáris irodalomba sorolt művek között mind vannak jók és rosszak, értékesek és olvashatatlanok. Hiába populáris Rejtő, egyszerűen tudott írni és hangulatot teremteni, tehát ez jó és kész – márpedig ami jó, az e kutatónak magasirodalom. Ezzel párhuzamosan, hiába magasztalják Oravecz Imrét, olvashatatlanul ír, a könyv tehát rossz, nála nem tartozik a magasirodalomhoz – ennyi. (Az irodalmár nevét inkább nem mondom. Mindezt ábrázoltam alant egy infografikán, és hozzáteszem, hogy a beosztás és az írókról adott vélemény nem az enyém, bár egyetértek vele.)

Én egyáltalán nem értek egyet ezzel az értelem kontra értelem elmélettel. Egyrészt úgy érzem, a jó könyvekben igenis van érzelem. Sőt. Együtt dobog a szívem A pármai kolostor Fabriciójával, amikor üldözik, és szurkolok, hogy ne kapják el.

És ez megfordítva sem igaz, szerintem George Simenon nem akar az érzelmeinkre építeni, sőt, ő például azt mondja, hogy a krimiben semmi keresnivalója nincs a romantikának, ott a rejtély a lényeg.

És az értelem? Igaz lenne, hogy a nem elit irodalom nem tanít? Tényleg? A Gyűrűk ura nem tanít a bátorságról, a barátságról eleget? Vagy csak arról van szó, hogy nem ez a fő célja? Nos, Tolkien már nem él, hogy megmondja nekünk, kinek szánta regényét, mit akart vele átadni, és hogy ő hová sorolná művét… De biztos vagyok benne, hogy ezt a könyvet száz év múlva is olvasni fogják, és ezzel el is érkeztünk egy másik elmélethez.

2) Időtállás és példaérték

Van, aki szerint az magasirodalom, amit évek múltán is olvasnak és értékelnek. Ami valami újdonságot hoz a piacra és követői lesznek nemcsak az olvasók, hanem az írók közt is. Ezen meghatározás szerint magasirodalom lenne J. K. Rowling és Agatha Christie is… és ki tudja, lehet, hogy száz év múlva annak is tartják majd őket.

De ma még nem.

3) Szereplő kontra cselekmény

Nekem természetesen megvan a saját elméletem arról, mit érzünk „szépirodalomnak” és mit „szórakoztató irodalomnak”. Szerintem azokban a könyvekben, melyekre ez utóbbi címkét tesszük, a hangsúly a cselekményen van. Tehát hogy ki mit tesz, hogyan oldódik meg a konfliktus, mi történik a regényben. Ez a pörgés kikapcsol bennünket, szórakoztat. Nem kell gondolkodnunk, csak sodródunk az árral és élvezzük a szerencsés és szerencsétlen fordulatok izgalmas váltakozását. Amikor befejezzük a könyvet, az első gondolatunk olyasmi, hogy „jaj, de izgalmas/romantikus/klassz volt!”.

A „szépirodalomban”, azaz a magasirodalomban ezzel szemben a főhős jellemfejlődésén van a hangsúly, és a történet ezt szolgálja ki. Ezekre a könyvekre az jellemző, hogy gondolkodnivalót adnak nekünk, sokszor már olvasás közben is, de befejezésükkel mindenképp. Elmerengünk rajta, a főhős helyében mi hogyan döntöttünk volna, vagy hogy kinek volt igaza és miért, igazságos volt-e a vége…

Neked mi az elméleted, mi különböztet meg egy magas avagy elit irodalmi művet egy populáris, azaz ponyvaregénytől?

Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!