Lélektani rejtély egy csepp romantikával

Szeretem, amikor félkész kézirattal keresnek meg, de ha tetszik nekem az ötlet, akkor mindig bennem van a félsz: jaj, csak fejezze be! Albert Nóriért kifejezetten remegett a szívem, mert izgalmas történetet álmodott meg, elképesztően szerethető hősökkel. Regénye idén Aurora Elain álnéven jelent meg az ATP kiadónál.

Aurora Elain: A rózsabogarak nem sírnak

Erynnisville egy titokzatos, görög múltú kisváros, ahol a lakók titkai az erünniszek kőajkai mögé rejtőznek. Egy húg és egy báty, Sloane és Zack Rivers üzemelteti az Angyalok Könnye nevű kávézót. A kicsiny forgalmú üzlet felét a városba érkező fiatalember, Aidan veszi bérbe a könyvkereskedése számára. Sloane nem érti, a fiú miért jött egy kies városkába, de aztán eltereli a figyelmét egy öregember, aki betér a kávézóba és megátkozza a lányt, no meg a rejtélyes üzenet, amely így szól: a rózsabogarak nem sírnak.

Felkeltette az érdeklődésed? A könyvet itt tudod megvásárolni!

A közös munka

Nóri 2017-ben keresett meg a fél regénnyel. Kimondottan tetszett benne, hogy hitelesek az autószerelésre, pszichiátriára, kávéfőzésre vonatkozó részek. Pontosan annyi részletet adott csak meg, ami mutatta, hogy az adott szereplő profi a témában, de nem dörgölte az olvasó orra alá a szakmát. Izgalmasnak találtam a rejtélyt, romantikus lett a szerelmi szál, jók voltak az arányok. Kisebb dramaturgiai változásokat javasoltam, illetve a párbeszédek részletesebb kidolgozását, hogy követhetőek legyenek.

A kész regénnyel Nóri két évvel később jelentkezett, mondván, összecsapottnak érzi a végét, de nem tudja, hogyan javítson ezen. Elolvastam az új verziót, és listát írtam azokról a pontokról, ahol változtatásokat javasoltam a dramaturgiában. Nórival találkoztunk is és a többi regényötletéről is beszélgettünk, utána nekifogott a kiadókeresésnek. Az Arte Tenebrarum Publishinget a honlapomon található interjú hatására kereste meg, és egy éven belül meg is találták a közös hangot, A rózsabogarak nem sírnak már kapható!

A szerző így élte meg a közös munkát

“Írónak lenni nem csak azért munkás feladat, mert a köznyelv a hobbi zsebbe sorolja ezt a tevékenységet. Írónak lenni első sorban ijesztő. Nekem legalábbis az volt. Elveszve a betűk és a néma postaládák dzsungelében, amikor hiába várjuk a visszajelzést, hogy jól végezzük-e a feladatunkat. Egy ilyen útvesztőben tapogatóztam én is, amikor rátaláltam Kriszre.

Segítséget, fényt kerestem, és minden túlzás nélkül mondhatom, hogy benne mindkettőt megtaláltam. Nem éreztem erős kéziratnak a Rózsabogarakat. Rengeteg kétség viaskodott bennem. Olyan objektív véleményre volt szükségem, ami kézen fogja, ugyanakkor jó szülőként nem csak dicséri, hanem meg is szidja,ha a “gyermekem” fejlődése megkívánja azt. Krisz kiemelte az erősségeket, rámutatott a hibákra, így az általa javasolt eszközökkel már nekem is könnyebben ment a “faragás”. Bátran ajánlom őt minden, hozzám hasonló útkeresőnek! Ne habozzatok a bizalmatokba fogadni őt, mert a munkátok a legjobb, szakértő kezekbe kerül! A kézirat megújul, letisztul, új perspektívába kerül. A végeredményre pedig mindketten büszkék lesztek! “

Ha téged is érdekel a lektori véleményezés, szerkesztés, itt olvashatsz róla többet! 

Olvass bele!

S l o a n e
Jéggé dermedni egy túlfűtött szobában – így képzelem a magányt: testtelen kísértetnek. Szabadidejében a tapéta mögött, a csempék repedésében, a szőnyeg szálai közé fészkeli magát. De hova menekül, amikor feleslegessé válik? Mágnespontokra – így neveztem el őket. Néhány helyet biztosra tudok: barlang, temető, templom. Érzed, amikor éget? Pernyére cincálja az izomrostokat.
Csak egyet ismerek, ami felveheti a versenyt az előzőkkel: Erynnisville-t.
Július, augusztus környékén is – éppen csak – elegendő egy vékony kabát. A magány itt nem keres mágnespontot. Erynnisville egymagában egy gigantikus mágnespont. Mintha az összes kísértet nálunk szabadságolná magát. Ami azt illeti, a templom felé ballagva még intenzívebb. Amint befordulsz a sarkon, puff! Magához húz. Én sem tudok menekülni, de nem bánom.
Szándékosan jöttem ezen az úton. Hónapok óta kerülgettem a templomot, és ezúttal feltett szándékom volt közelebb merészkedni a kovácsoltvas kerítésnél. Aiden története óta a rögeszmémmé vált az angyalszobor. Nem emlékeztem gyermekkoromból az igazira; egyedül Pelayóék kopasz, piszkos változata merevedett ki előttem. Az udvar üresen ásított. A rózsabokrok indái megtépázva kanyarogtak az oszlopok körül. A kapu „tárt karokkal” várt, a betonon pedig rozsdabarna falevelek bukfenceztek.

Megráztam magam, és beljebb araszoltam a keskeny járdán. A diakónus ház portaszékén nem ült senki; a tiszteletest sem láttam a folyosókon. A főbejárat felé kanyarodtam. Behúzott nyakkal sétáltam. Úgy éreztem magam, mint egy besurranó tolvaj. Vonakodva eltűrtem a csuklómról a kesztyű anyagát, hogy vessek egy pillantást a karórámra. 7:15. Habár a Könnyek közel van a templomhoz, iparkodnom kellett, hogy időben beérjek. Zackre hatkor csuktam rá az ajtót.
Esküdözött, hogy visszafekszik, és pihenteti a kezét, de ahogy ismerem, kilenc körül már a kávézóban fog strázsálni.
A kőépület mögött takaros kert üdvözölt. A falevelek szép, egyforma kupacokban rendezve; színei elvesztek ugyan, de mennyei képzetet idéztek bennem.
A gyertyaszerű, elszáradt aszfodélosz növények kábán hajladoztak, de így elhalva is eszembe juttatták róla Helené meséit. Az aszfodéloszok – mondta – holt lelkek őrzői. Az Alvilági Sztüx folyó partjáról származnak. Jóllehet a tiszteletes nem hitt holmi pogány mítoszokban, de görög múltú város okán, azért megtűrt a környezetében pár örökséget.

Az akácfák fonnyadt, szürke lombkoronái alatt megtaláltam, amit kerestem. A jádezöld alak úgy tűnt ki a szürke tájból, mint fekete-fehér sakktáblán a királynő.
Rászántam magam, és félig lehajtott fejjel a színe elé járultam. Lassan felszegtem az állam, és egyenesen az arcára meredtem. Nem Pelayóék angyala volt, de nem is az a magasztos tünemény, akit az emlékeimben őriztem. Kopott, bronz bőrét kobaltzöldre marta az idő.
Rozsdakönnyek csordogáltak a fekete szemgödörből, amelyek szűk vájatot metszettek a fenséges orcán. Egyik tenyerét a mellére szorította, a másikat nyitott marokkal a levegőbe nyújtotta. Ajka néma sikolyra nyílt, szavait olyan nyelven közölte, amit emberi fül nem hallhatott. Vacogtam, de tűrtem a pillantását.

Megbabonázott. Elmerültem a zöld színben. Egyszerre keserű íz szivárgott a nyelvemre – mintha vasból készült cukrot nyeltem volna. Már nem is figyeltem rá. Természetes volt.
– Sloane? – A gyomrom fel-alá liftezett, majd valahol az aszfodéloszok magasságában állapodott meg.
Megkockáztattam egy félénk pillantást az angyal arcára, de az – minden ijedelem ellenére – nem kelt életre. Ugyanolyan üres tekintettel bámult rám, ahogyan eddig.
Szaggatott fordulatot vettem. Alig pár karnyújtásnyira, a diakonissza bejárat előtt észrevettem a tiszteletest.

Ha kíváncsi vagy a folytatásra, akkor itt tudod megrendelni a könyvet!

Hogy egy cikkemről se maradj le, iratkozz fel a hírlevelemre!