Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!

Benkő Bernadett: A vágás (karácsonyi novella)

Halk kopogás hallatszott az ajtón, épp azután, hogy az óra tizenegyet ütött. Anyuka felugrott, igyekezett minél csendesebben lenyomni a kilincset, és beengedte keresztapáékat. A lámpát fel sem kapcsoltuk, a régi petróleumlámpa égett az asztalon.

– Láttatok valakit? – kérdezte fojtott hangon apuka.

– Az égvilágon senkit – jött a gyors válasz keresztmamától. Ajkai épp csak résnyire nyíltak; úgy préselte ki a szavakat a két vékony, piros csík között, mintha hatalmas erőfeszítésébe került volna. Ellenezte a mai estét, és félt is, de a férfiak eldöntötték, mi lesz, és ő sokat nem tehetett.

– Ondris itt van már? – érdeklődött keresztapa.

– Még nincs, de minden percben betoppanhat – sietett a válasszal anyuka. Ha valami félrement, Ondris volt a megoldás kulcsa.

Ismét halk kopogásra figyeltünk fel.

– Ez már Ondris lesz – motyogta anyuka, és valóban a nagybátyám dugta be a fejét a résnyire nyitott ajtón, majd elkezdett velem bohóckodni, pedig hát már tizennégy éves voltam. Ő mintha nem vette volna tudomásul, a kicsi koromban megszokott kukucsolással köszöntött. Éreztem, ha nem nevetnék, talán meg is bántanám, erőltetnem kellett a kacagást, de úgy vettem észre, ez őt egyáltalán nem zavarta.

– Ugyan, gyere már, siess, most nincs idő erre – hurrogták le keresztmamáék.

– Menj végig az utcán, és nézz be minden ház ablakán, de ne vegyenek ám észre! – utasított apuka.

Ellenvetés nélkül nyúltam a kabátom és sapkám után, biccentettem, és már kinn is voltam a fagyos, csillagos éjszakában. Még nem volt telihold, néhány nap kellett csak hozzá, a szokatlanul közel lévő, sugárzó, majdnem szabályos gömb így is fényesen világított. A kandeláberek és a hold fénye ezüstös csillogásba burkolta az utcát. Lelassítottam a házak előtt, hogy megbizonyosodhassak róla, valóban sötétség honol mindenütt. Kovácsné házánál el is időztem egy-két percet, de nem láttam mást, mint a sötét ablaktáblákat, és a kerítés résein keresztül a mélyen szuszogó, korcs kutyát. Fél tizenkettő után értem haza, addigra már befutottak Jankóék Markával.

– Most már nem sokára itt kell lenniük – mondta apuka, kirakta a pálinkáspoharakat és a kisüstit az asztalra. Töltött mindenkinek, nekem csak egy szűk gyűszűnyit, egymás felé emeltük a poharakat, és lehajtottuk az erős, torkot maró szilvapálinkát.

Szekérzörgés szűrődött be a résnyire nyitva hagyott ajtón.

– Megjöttek – szólt apuka, és mindnyájan felugrottunk.

– Kovácsné biztos, hogy alszik? – kérdezte Jankó anyukát.

– Igen, biztos. Szívecske alakú fonott kalácsot és egy fél liter pálinkát küldtem neki öt óra tájékában. Tudod, hogy nem veti meg a jóféle kisüstit.

– Amikor nyolc után benéztem az ablakán, a pálinka nagy része már elfogyott, a vén boszorkány pedig félig az asztalra dőlve bámult maga elé. A kalácsból nem is evett, úgyhogy remélhetőleg alszik reggelig, részegen – vettem át a szót.

A szekérzörgés hirtelen abbamaradt, mi pedig kimentünk és halkan kinyitottuk a kaput. Már oda volt készítve a szalma, épp csak letakartuk a zsákokkal, meg a téglák is szépen sorakoztak egymás mellett egy nagy, négyszög alakú placcot alkotva. A férfiak leemelték a malacot a szekérről, alig volt nyolcvan kiló, könnyen elbántak vele, majd óvatosan lefektették. Apuka kezet rázott az öreg Presóval meg a fiával, azok felugrottak a bakra, és egy perc alatt eltűntek az utca végén a sötétben.

Keresztapa és Jankó gyors mozdulatokkal beborították a malacot szalmával, apuka alágyújtott. Szerencsére szélcsend volt, így nem szállt messzire sem a füst, sem pedig a pernye. Engem kiküldtek szétnézni az utcára. Elmentem egészen a sarokig, ott már nem lehetett sem látni, sem érezni azt, hogy az egyik házban ég valami. A szívem a torkomban dobogott, úgy döntöttem, körbekerülöm az egész utcát, a másik sarokról belátni a főutat, ha jönnek az ávósok, onnan bizonyára észreveszem őket.

Amint kiértem a sarokra, egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Néhány házzal feljebb egyenruhás alakok zörgettek a kapun, és kiabálva kérdezték, hogy itt gyújtogatott-e valaki. Azon nyomban sarkon fordultam, és úgy rohantam haza, ahogy csak a lábam bírta. Berontottam a kapun, és mondtam, hogy mit láttam.

A malac már le volt perzselve. Apuka ránézett Ondrisra, ő erre ivott egy korty pálinkát, bekente vele az arcát, a gallérját, és kiment az utcára.

Anyuka szalmát és némi gyújtóst dobott a disznó mellé, és meggyújtotta.

Ondris torkaszakadtából énekelni kezdett.

– Akácos út, ha végig megyek rajta…. – Az utcát bezengte részegesre változtatott, erős, férfias hangja. Majd még hangosabban rázendített. Nem kellett sokáig várni, csizmák dobogtak, lánc csörgött, és hallottuk, ahogy Ondrist faggatják az ávósok.

– Hol jártál? Csak nem disznóvágáson? Bűzlesz a kisüstitől meg a füsttől! Ugye tudod, hogy ezért bitófára is kerülhetsz, te is, meg a sógorod is? Vagy nem náluk jártál?

– Dehogynem… Ö… Ö… – Majd egy hangos büfögéssel és némi dülöngéléssel próbált Ondris odébbállni, de az ávósok elállták az útját, és tovább vallatták.

– És disznót vágtatok? – tette fel Bukinyecz Miki a kérdést.

– Ugyan, honnan is lenne disznónk nekünk, Miki? – horkant fel Ondris. – Hiszen mindent leadtunk, köztük a tíz malacot is, még ősszel, ahogy kértétek.

– Azt én honnan tudhatnám, mit üzleteltek ti, tótok, állandóan! És ismerlek, Ondris, születésed óta komédiás vagy, mondd el szépen, miért van füstszagod? – fogta mézesmázosra Miki.

– Nem engedett be Erka – válaszolt nehezen forgó nyelvvel Ondris. – De fáztam, így meggyújtottam egy kis szalmát és ágakat az udvaron, a kisüstit meg kirakta nekem az ablakba. Nem szereti, ha ilyen későn iszok náluk. Tudod, Miki, hát ismered Erkát – kacsintott Ondris.

– Azért csak benézünk a sógorodhoz, aztán adhatnál nekünk abból a kisüstiből, elég hideg van idekinn már ilyenkor – dörzsölte össze a kezét az ávós.

– Menjünk, persze, menjünk… – Ondris lassított, csuklott jó néhányat, majd a házunk felé vette az irányt, nyomában a négy ávóssal. Odaértek a kapu elé, majd beléptek a nyitva hagyott kisajtón.

– Látod, Miki, itt próbáltam kicsit melegedni, mielőtt elindulok haza a tanyára – mondta Ondris, hangjában megkönnyebbüléssel. A malacnak nyoma sem volt, csak az égett szalma pernyéje lepte be a téglákat és a fél udvart. Bukinyecz nagyot sóhajtott, és meghúzta az elé tartott pálinkás üveget.

– Azé’ mondom, Ondris, ne renitenskedjetek, és akkor senkinek nem esik bántódása. Hisz tudod, mennyire hálás vagyok a családodnak, apád és anyád mindig enni, inni adott, ha nálunk szükség volt.

– Hogyne, Miki, hogyne. Most már megyek haza. Beköszönsz Erkának?

– Nem, de add át üdvözletemet. Biztosan alszik már. És mondd, Ondris, megvan még neki a régi karácsonyfadísz?

– Meg, persze, hogy meg – hallottuk Ondris hangját, ahogy a pinceajtó mögött lélegzetvisszafojtva, mozdulatlanul álltunk. Anyuka ajkai ugyanolyan keskenyre szűkültek, mint keresztmamáé az érkezésük után.

– És felrakja a fára? – kérdezte mohón Miki.

– Fel bizony – hangzott a válasz, anyuka szeme pedig megvillant. Csak én tudtam, hogy elégette már régen, amikor kiderült, Bukinyec Miki, a régi nagy szerelme, a család barátja átállt a másik oldalra.

Az ávósok csizmájának a kopogását már nem lehetett hallani, így nekiálltunk szétszedni a malacot. Jankó apukához fordult.

– Ugyan hogy tudtad rávenni a Presovszkit, hogy visszahozzon egy malacot? – kérdezte.

– Tartozik nekem a vén lókötő. Négy napig gyalogoltam a fiával az északi határtól hazafelé, a negyedik napon a hátamon vittem, mert olyan gyenge volt már. A cipője talpát csak a szentlélek tartotta, a lába felsebzett, ha nem veszem fel, nem éli túl. – Apuka nagyot sóhajtott. – Miután hazaértünk, Isten fizesse meg a kedves fiatal párnak, akik Orosházáig elhoztak, én néhány hét alatt talpra álltam, Gyurka hónapokig nyomta az ágyat. Amikor voltam meglátogatni, akkor mondta az apja, hogy örök életre hálás lesz nekem. Most kihasználtam.

– De hogy egy malacot elhozott neked… bátor tett volt – merengett keresztapa is.

– Több disznót elvitt a vész. Hordták ki a tetemeket a dögösbe. Szólt, hogy most egyszerűen meg tudjuk oldani. Én pedig nem mondtam nemet.

– Akkor mégis csak lesz szárma Szenteste – sóhajtottam.

– Lesz, lányom, persze, hogy lesz – motyogta apuka, a kezembe nyomott egy kést, és komótosan  darabolta tovább a darálni való húst.

A novellát Benkő Bernadett írta a karácsonyi játékunkra a KNW Írókocsmában, a Facebookon létrehozott ügyfeles csoportomban. Ha te is voltál már tanfolyamon, konzultáción, vagy kértél lektorálást, vagy csak egyszerűen megvetted egy könyvemet, gyere, csatlakozz!

Gyere regényíró tanfolyamra! Három nap alatt rengeteg írástechnikai és dramaturgiai ötletet, ihletet és motivációt kapsz, kattints ide!
Ha a kéziratodra szeretnél véleményt vagy szerkesztést kérni, ezen az oldalon találsz több infót.
Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!

BOLDOG KARÁCSONYT!

Megjegyzés hozzáfűzése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .