A török kiűzése után elkezdődik az Alföld betelepítése. Karavánokba rendeződött szekerek tucatjai indulnak meg a szélrózsa minden irányából a belső országrészbe, rajtuk egy szép új élet reményét dédelgető emberekkel. Almásy gróf területe igen jó fekvésű, több család is oda készül, de nem sejtik, hogy a múlt baljós árnyai vetülnek a falura.
A trilógia első részében máris megismerkedünk Szentmiklós első bérlőjével, a kovács Istvánnal és feleségével, valamint kislányukkal és jóképű fiukkal, Ádámmal. Az intéző, Gonda Mihály örül, hogy ilyen szép magyar család érkezik elsőként!
Az olvasó nem csak amiatt izgul, sikerül-e Gonda Mihálynak elég bérlőt találnia. Rejtélyes körülmények közt történik egy baleset. Kiderül, hogy kém figyeli a falusiakat. Ráadásul van egy titkos hely a patak túlsó felén, Ádám legjobb barátja is eltűnik, na és Almásy grófné is budai babérokra tör!
Ha szívesen olvasnád, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!
A közös munka
Erdős Lajos regénye mentori rendszerben készült. Beszélgettünk a céljairól, a könyvötletről, a fordulatokról – különösen érdekes volt annak eldöntése, mégis ki legyen a főszereplő, ha valójában egy falu az! A továbbiakban Lajos néhány fejezetenként küldte át a regényt, és mindig visszajelzést adtam neki, mit javaslok megváltoztatni.
A grófról és a háztartásáról például javasoltam, hogy essen több szó, és abban is megállapodtunk, hogy kell romantika a könyvbe. A kovács fia, Ádám is kicsit több szerepet kapott, hogy az olvasó lássa, miben okos.
Az utolsó fejezetet nem javasoltam a könyvbe – majd a második részben meglátjátok, miért! Összességében a lényeg elárulása nélkül csak annyit mondhatok, hogy annyira új szálat hozott a történetbe, annyira érdekes csavart, ami túl nagy feszültséget teremtett volna.
Lajos ezek után átírta a fejezeteket, és néhányat küldött mindig egyszerre szerkesztésre. Csepeli Veronika kolleganőm szerkesztette őket, a fejezetek jó fél éven keresztül jöttek és jöttek… gyanús lett, hogy túlmentünk az ideális terjedelmen, és valóban! Újratervezés következett, mert egy olyan ponton kellett elvágnunk a történetet, ahol bizonyos kérdésekre az olvasó megkapja a választ, de marad még izgalom. Nos, az eddigi visszajelzések alapján ez sikerült, még a terjesztő is azt tanácsolta Lajosnak, gyorsan írja meg a következő részt, már tavasszal is a boltokban lehetne!
A szerző így élte meg a közös munkát
„Miután megszületett bennem az elhatározás, hogy írok egy könyvet, elkezdtem olvasgatni az interneten, hogyan is kellene ezt jól csinálni – így akadtam Krisz oldalára. Meggyőzött az oldalán található tartalmakkal, így időpontot kértem tőle Skype-on. Emlékszem, ez ’21 augusztusában volt, egy meleg nap délutánján. Vázoltam neki a történetet, meg hogy miről is lenne szó, ő pedig mindent elmondott, hogy mit csináljak, meg mit ne csináljak. Másfél vagy két órát beszélgettünk, és több A4-es oldalt jegyzeteltem. Minden kérdésemre kimerítő választ adott, ami nagyon jól jött, hiszen ilyenkor rengeteg dolgot nem tud az ember.
Négy negyedben küldtem el neki a kéziratot, és mindig kaptam egy adag jótanácsot. Őszintén megmondta, hogy mi nem jó, és nekem ez kellett! Azzal semmire sem mentem volna, ha agyondicséri, nekem pont az tetszett (az is) a közös munkában, hogy tudtam, ha valami nem jó úgy, ahogy írtam, akkor ő úgyis szóvá teszi. Ha nem jó egy oldal, akkor áthúzza pirossal; ha hosszú egy leírás, megjegyzi; ha változtatni kell a történet végén, és sztornó húsz oldal, akkor ez van! Ez mind megtörtént velem, és hálás vagyok érte, mert így a könyv, pláne a vége sokkal jobb lett, pedig én azt hittem, hogy az én első változatom a legjobb. De nem, és igaza volt!
A következő könyvemnek is ő lesz a lektora!”
Ha te is elküldenéd a kéziratodat véleményezésre, erről itt olvashatsz többet!
Olvass bele!
A gyöngyösi Almásy-kastély egyike volt az ország legszebb barokk épületeinek. Egy domboldalon állt, a várostól távol, sűrű erdővel körülvéve, rejtve a kíváncsi tekintetek elől. A főépület és a rá merőleges két szárny sárga vakolata, fehérre mázolt ablakkeretei és ajtói ragyogtak a tavaszi napsütésben. Az összképet tovább emelték az ablakok balkonládáiba ültetett muskátlik, és a virágoskert látványa a főbejárat előtt.
A cselédség lakrésze, és a konyha a H alaprajzú kastély jobb szárnyában kapott helyet – kellett nekik a teljes lakrész, mert szép számmal dolgoztak a grófi család kényelmén. A téglalap alapú konyha közepén hosszú asztal húzódott. Ezen készítették elő az alapanyagokat a négy-ötfogásos lakomákhoz. Az eredetileg fehér, de már erősen koszolódott falon különféle szedőkanalak, kések és evőeszközök lógtak. A kemence ontotta a meleget a konyha végében ezen a csípős tavaszi napon, és a helyiséget mámorító fahéjillat lengte be.
– Ildikó, nem megmondtam, hogy figyeld a tüzet? – kiáltotta fennhangon Klára, a főszakács.
Nagy volt a kavalkád, nők sürögtek-forogtak, Klára úgy vezényelte őket, mint tábornok a katonáit. Az egyik fiatal lány diót tört kalapáccsal, a másik vizet öntött egy edénybe a tűzhelyen, a harmadik répát karikázott. Mindenkinek gyorsan járt a keze és hatékonyan, az Almásy-kastélyban mégis nyolc nő munkája kellett egy ebédhez!
Éles hangja nemcsak a konyhát zengte be, hanem a szomszédos helyiségeket is. Őszülő haját a tarkója fölött madzaggal kötötte össze. Alacsony és testes nő volt, harmincöt év tapasztalatával lett konyhafőnök. Ő tudta egyedül, hogy a rengeteg alapanyag, amit előkészítenek, melyik fogáshoz kell, és hogyan állnak össze az ételek. Reccsent a dióhéj, bugyogott a víz, koppantak a kések a vágódeszkán. A konyhában folyt a munka, ám a lányok csak részfeladatokat kaptak, a nagy egészet nem látták át. Azt Klárának kellett.
A fiatal lány, akit Klára megszólított, már ugrott is, és rohant a konyha egyik végéből a másikba. A szakácsnő lassan végigsétált a helyiségen, majd vissza az asztalsor másik oldalán, tovább ellenőrizve, ki hogy halad. A lányok lesütött szemmel tették a dolgukat, és várták, hogy elmenjen mögöttük megjegyzés nélkül.
– Nehéz napunk lesz, sok vendég érkezik. Ne lazsálj itt nekem! – sürgette a szakácsnő Ildikót. És ez a többiekre is vonatkozik!
Ildikó megfogott egy fadarabot, és feltúrta a parazsat. Magában zsörtölődött, mert mások közelebb voltak, mégsem foglalkoztak a tűzzel. Miután újra lángra kapott, visszament a helyére, és törte tovább a fahéjat.
A lány tizenhét éves volt, és három napja kezdett. Klára mindhárom napon más munkafolyamatra tette, hogy lássa, mit tud. Ha hasznosnak találja, maradhat, ha nem, mehet, ahova akar – Klára volt a bíró, és Ildikónak még négy napja volt, hogy bizonyítson.
A lány feladatul az almás lepény elkészítését kapta, egyedül. A harmadik napon ez hatalmas felelősséget jelentett; jól sütött, csak az zavarta, hogy nem tudta még, mit hol talál.
– Kész a lepény, Ildikó? – kérdezte Klára.
– Már nem tart sokáig!
– És a te ittléted? Felejtsük már el azt a lepényt!
Ildikó idegesen bólogatott. Úgy félt a modortalan főszakácstól, mint a tűztől. Mindent precízen és tökéletesen akart csinálni, de ez a gyorsaság rovására ment. Érezte, hogy sokat bíbelődik a fahéj reszelésével is, de korábban sosem volt még a kezében ilyen fűszer, csak mesékből és legendákból hallott róla. Élt a gyanúval, hogy az ujjai közt tartott darabka beutazta a fél világot, és többe kerül, mint a családja háza. Persze, hogy vigyázott és lassabban dolgozott.
Épp válaszolni akart, amikor belépett a konyhába a mindig jól öltözött, peckesen járó András, a főinas. Magas ember volt, fekete haját illatos olajjal fésülte hátra. Alá tartozott a férfi személyzet, vagyis a kertészek, a gondnokok és az árubeszerzők. András működtette az Almásy-kastélyt több mint tíz éve. Klára is alá tartozott, de erről a nő szeretett megfeledkezni, egyenlő félként tekintett magára.
– Klára! Egymás után jönnek a vendégek. Nem gondolja, hogy felszolgálhatnának valamit? – kérdezte a főinas türelmetlenül.
– A bor és a gyümölcs már kiment, mindjárt megy a lepény is! Mi ez a nagy sietség? Kik jönnek? – kérdezte a szakácsnő.
– Az Almásy-birtokok intézői. Úri társaság! Előbb jött meg az inspektor. Már csak egyvalakit várnak, valami Gonda Mihályt.
– Meddig maradnak?
– Reggelig. Van egy új birtok lent az Alföldön, azt tárgyalják, de…
A beszélgetést a főbejárati kisharang kondulása szakította félbe.
– Megjött Gonda is – mondta András. – Felviszem a tükrösbe. Szólok, ha kell neki valami. – Ezzel elhagyta a konyhát, és kimérten átsétált a főépület előszobájába, hogy fogadja a vendéget.
– Gonda Mihály vagyok, a gróf úrhoz jöttem – mondta a vendég a kalapját megemelve.
– Isten hozta, Gonda úr. Kérem, fáradjon be. Már vártuk önt.
András szemügyre vette a vendéget, amíg az bement. Mihály férfi létére alacsony volt, a mélyfekete hajszínhez ugyanolyan sötét szempár társult. Bajsza a szája széléig ért, mint a vidéki kisnemeseknek. Térdig érő, homokszínű kabátját piros népi hímzések díszítették – ilyen ízléses vidéki eleganciával András ritkán találkozott. A kopott szalmakalapot viszont véteknek tartotta ily ékes kabát mellé. Mint egy kunsági köznemes, aki a jeles alkalomra felvette a legszebb öltözékét; ők ilyen köpcös, barna bőrű emberek. Elsőre rokonszenves, nem tűnik házsártosnak – gondolta a főinas. Mielőtt becsukta volna az ajtót, kikukkantott, hogy megnézze, a férfi milyen fogattal érkezett. Szakmai tapasztalat volt; a hintó sok mindent elárult a vendégről. Odakint egy fekete, ütött-kopott, alig díszített fiáker állt, András ritkán látott ilyen silány darabot. A lovak kiállása sem volt délceg, bármelyik vásár hasonlókkal volt tele. Erre már elhúzta a szája szélét, majd becsukta az ajtót.
Tetszett a részlet? Ha szívesen folytatnád az olvasást, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!
