Tudtad, hogy a futásba bele lehet halni? Gamplett Gáborral ez majdnem megtörtént egy félmaratoni versenyen. Pedig sportoló. Mégis elkövetett olyan hibákat a felkészülés és a verseny során, amelyek a majdnem végzetes balesethez vezettek.
Gábor azonban szerencsére felépült, sőt, folytatta a futást és elérte az álmát: a három órán belüli időeredményt. 2019-ben úgy döntött, leírja ezt a küzdelmet egy könyvben, hogy minél többen megtudhassák, hogy komoly tudást igényel a maratonfutás, nem szabad csak úgy belevágni, valamint hogy segíthesse futótársait, akiknek szintén nagy álmaik vannak. Mert Gábor rá az élő példa: az álmaink elérhetőek, akármilyen lehetetlennek tűnnek is!
Gamplett Gábor: Maraton életre és halálra
„Egy majdnem végzetes futóbalesetből felépülve tűztem ki célul, hogy száznyolcvan percen belül fussak le egy maratont. Azóta túl vagyok harmincezer kilométeren, elhasználtam legalább húsz pár futócipőt, teljesítettem húsz maratont és néhány ultratávot is. Közel tíz év legmeghatározóbb élményeit örökítettem meg ebben a könyvben, ami egy futó naplójának, kalandjainak, versenybeszámolóinak és külföldi útleírásainak sajátos ötvözete lett.”
Ha érdekel a könyv, itt tudod megrendelni!
A szerkesztésről
Gáborral először konzultáció keretében beszéltük meg, hogyan vezesse a dramaturgiai ívet, mit vegyen be a könyvbe, milyen irányban vezesse az olvasó figyelmét. Utána az első fejezetet szerkesztettem, hogy Gábor lássa, írástechnikailag hogyan javaslom a szöveg javítását.
A készülő kéziratot Gábor több könyvkiadónak is megmutatta és kettejüket érdekelte is a munka, ám a feltételeket végiggondolva Gábor végül a magánkiadás mellett döntött. Kérte tőlem a teljes szerkesztést, és tanácsot adtam a borítótervezés és a belív kialakításának ügyében is.
Mivel Gábornak több mint 20 év menedzsment tapasztalat van, könnyedén ment neki a magánkiadás levezénylése is, neves személyektől kért és kapott ajánlásokat, például a szintén futó Kovács István olimpiai bajnok bokszolótól, vagy a Gábort a balesete után kezelő Zacher Gábor főorvostól. Könyvbemutatóján tömeg volt; a rendezvény olyan sikeres lett, hogy Gábort rögtön rádiós interjúra hívták, beszéljen többet élményeiről!
A szerző így élte meg a közös munkát:
„Krisszel régóta ismerjük egymást, hiszen valaha egy tanácsadó cégnél dolgoztunk. Hosszú évek múltán találkoztunk ismét, amikor rábukkantam a neten az elérhetőségére. Krisz férje szintén futó, úgyhogy bátran kerestem fel a könyv ötletével, hiszen így családilag ő is érintett ebben a futós szenvedélyben.
A könyv szerkesztésének folyamata idillikus volt, alig emlékszem olyan dologra, amiben ne fogadtam volna el javaslatát, ötleteit.”
Ha téged is érdekel a lektori véleményezés, szerkesztés, itt olvashatsz róla többet!
Olvass bele!
Megfogadva a pihenésre vonatkozó összes tanácsot, a palacsintaparti után végül nem a New York-i éjszakai életet választottam, hanem igyekeztem minél előbb ágyba kerülni – visszatekintve teljesen fölöslegesen. Lehet, hogy jobb lett volna valami lepukkant brooklyni lebujban meginni egy-két sört, közben mogyorót majszolgatni. Annyira tele voltam kétségekkel, hogy képtelen voltam elaludni.
Több félelem volt bennem, mint palacsinta, csak azon kattogott az agyam, vajon sikerül-e megközelítenem a háromórás célt, vagy a maratoni fal ismét legyőz. Amikor végre elaludtam, felbukkantak a szokásos verseny előtti rémálmok is: a lekésett rajt, a filmszerűen lassuló görcsös mozgás, hogy a végén képtelen vagyok megemelni a lábamat, miközben az elmém kétségbeesetten menne előre, mozdulna tovább.
Ezzel a képpel riadtam fel hajnal három óra körül. Megnyugodtam, hogy nem késtem el, sőt még mozogni is tudok, de továbbra is féltem, hogy talán mégis elalszom majd. Cikáztak a gondolataim: Hogy fog menni a futás? Nem kellett volna többet edzenem? Baszki, miért nem pihentem inkább, városnézés helyett, az elmúlt napokban?
Minden előjött, aminek egy verseny előtti hajnalban elő kell jönnie. Félálomban vergődtem fél hatig, amikor már tényleg készülődnöm kellett. Gyors reggeli, vécé – a minél teljesebb és tökéletesebb súlycsökkentés érdekében –, majd indulás a versenyre!
Előző este megbeszéltük a többiekkel, hogy melyik metrómegállóban találkozunk majd, így igyekeztem időben odaérni. Sikertelenül. Aznap ugyanis abban a brooklyni metrómegállóban, ahonnan indultam volna, nem állt meg a fránya szerelvény. A buzgárként feltörő pánikrohamot gyorsan legyűrtem, és alternatív útvonalat kerestem. Végül egy későbbi, a rajthelyhez induló kompot elértem ugyan, a többiekhez azonban már nem tudtam csatlakozni.
A komp Manhattan déli csücskéből indult, hogy elvigyen minket Staten Islandra, egy lezárt katonai bázisra, ahonnan a közel ötvenezer maratonista indult. A nyolc hónappal korábbi, Boston maratonon történt bombarobbantás miatt a verseny biztonsági szabályai jelentősen szigorodtak. Minden helyszínen, így a versenyközpontban, a kompkikötőben, a rajtzónában is többször átvizsgáltak minket. A verseny útvonalát tizenkétezer rendőr és önkéntes biztosította, minden sarkon torlaszok, szervezők álltak. Bár egy ilyen szörnyű terrorcselekmény és a nagyfokú biztonsági előírások sokakat elijesztettek a részvételtől, engem a szigorítások inkább megnyugtattak, és láthatólag sem a versenyzők, sem a szurkolók hangulatát nem befolyásolta.
Már a rajt helyszínére utazás is izgalmas volt. A tengerjáró nagyságú kompot a parti őrség hajói kísérték, felettünk pedig rendőrségi helikopter biztosította az utat. Csak úgy mellesleg elhaladtunk a Szabadság-szobor mellett is, és a távolodó Manhattan látványa sem volt utolsó, bár a futókkal tömött kompon nem volt egyszerű panorámás helyet találni. Ebben a kavalkádban értünk el a rajthelyhez közeli kikötőbe, ahonnan buszokkal vittek minket tovább a Fort Wadsworthba, a rajt helyszínére. Ez a létesítmény katonai erődnek épült még 1663-ban, és jó ideje szabadidőközpontként üzemel.
Ötvenezer futó fogadása és elindítása nem kis feladat, még a szervezést akadémiai szinten művelő amerikaiaknak sem. Az első komp a rajt előtt három órával érkezett, ezért a kerekesszékes és az elit versenyzők kivételével reggel hét órakor már több ezer futó téblábolt a rajtterületén felállított szűk karámban. Sorban álltak a több száz mobilvécé előtt, vagy ingyen teát iszogattak, hogy legyen miért sorba állni ismét. Mivel a reggeli kis kalandom miatt késéssel érkeztem, így ezt a ceremóniát kihagytam, ami azzal a következménnyel járt, hogy futás közben mindvégig hallottam alhasam sóhajtozását.
A New York Maratonon három hullámban történik az indítás, mindegyik hullámban további több tucat rajtszakasz található, az időeredmények alapján beosztva. Én az első hullám második zónájából indultam volna, de mire odaértem a kijelölt zónámhoz – ötven perccel a rajt előtt –, azt már marcona biztonsági őrök torlaszolták el. Emiatt egy lassabb, hetedik zónában kaptam csak helyet, ami persze az időmérés szempontjából teljesen mindegy, hiszen azt a rajtszámba épített érzékelő indítja.
Miután sikerült beküzdenem magam a kijelölt helyre, igyekeztem az igencsak szűk területen a többi futóval együtt bemelegíteni, vagy legalábbis nem kihűlni. Ez azonban nem volt egyszerű feladat egyikünknek sem. Ahogy közeledett a kilencórás rajt ideje, a zónák mellett álló önkéntesek buzdítása mellett mindenki megszabadult a várakozás alatt melegséget biztosító ruhadaraboktól. Nemes egyszerűséggel a kordonon kívülre dobálták azokat, hogy a civil szervezetek jótékonysági célra használhassák fel. Ez a tradíció New Yorkból indult, ami azóta már több nagy maratonon is gyakorlat lett, és szerintem igencsak szép szokás, hiszen nemcsak a rászorulókon segít, hanem tulajdonképpen a versenyzőknek is, akiknek így nem kell több órát a fagypont körüli hőmérsékletben meleg ruha nélkül álldogálniuk.
Ha tetszett a részlet, ne habozz! Rendeld meg Gábor könyvét!
Hogy egy cikkemről se maradj le, iratkozz fel a hírlevelemre!
