Szeretsz nagyokat röhögni és teljesen kikapcsolni, miközben könyvet olvasol? Ha igen, akkor tudok neked ajánlani egy ilyen regényt! Hámori Gábor könyvében a szereplők a legelképesztőbb helyzetekből is kivágják magukat. Hosszú és fáradságos Dél-Amerikai útjuk során (függetlenül attól, hogy ki honnan jött, mihez értett vagy nem, volt-e benne hit vagy kitartás vagy nem) az, ami igazán legyőzhetetlenné tette őket, az a humor. Meg a találékonyság. Amolyan kevert magyar és latin-amerikai módra. Ezt a könyvet véleményezni, szerkeszteni nem csak munka volt, végigvigyorogtam az egészet és szerintem rekordgyorsasággal végeztem!
Latinó maffia, rendőrök és katonák, bankjegyhamisítás, illúziók!
Ha szereted az abszurd történeteket és/vagy a kalandregényeket, gyorsan rendeld meg a könyvet, mert szerintem nagyon gyorsan el fog fogyni! Megveheted például itt, de december 13-án lesz a könyvbemutató Budapesten, szerintem ott olcsóbban hozzájutsz és még dedikálást is kaphatsz bele a szerzőtől 🙂
A szerkesztésről
Gábor bizonytalan volt benne, jó-e ez, amit csinál, lehet-e ezt egyáltalán könyvnek nevezni, nekem ebben a munkában a szakmai tanácsok mellett az aggódás jutott osztályrészemül: hogy befejezi-e. Mint látod, sikerült, mindkettőnk megelégedésére. Ő ezt írta a közös munkánkról:
A könyvem írása közben, nagyjából a felénél járhattam, amikor kifogyott belőlem a szufla. Tényleg. Már abban sem voltam biztos, hogy van-e ennek az egésznek értelme, jegelem, vagy kitörlöm az egészet, amit írtam. Szerintem mindenkinél van ilyen, aki könyvet ír, mentő övre vagy mentő segítségre volt szükségem, vagy mit tudom én, még egy fenékberúgás is jól esett volna, esküszöm.
Felvettem Krisszel a kapcsolatot, megnézte, főleg a bevezetőt. Fontos a jó start.
Azt mondta:
“Ez teljesen rendben van. Már csak ritmusban kéne maradni”. A könyv elejétől a végéig megtartani a stílust, az egységes szerkezetet – ami logikusan építkezik -, legyen idősík, mutassam be a szereplőket, az olvasó tudjon azonosulni a történettel, és közben sokat nevessen. Ez kábé annyi, mint felmászni a Mount-Everestre. Most már nem csak magamnak kell megfelelni, hanem egy profi írónőnek is. Jesszus! Ja, ha valaki az írásait mutogatja, akkor ne blöfföljön. Persze a sok egyeztetések közepette, azért voltak vicces intermezzók is, Krisz és köztem. Miután lektorálta a könyvem, és javaslatokat tett – itt-ott, némi változtatásra –, azt mondta nekem Krisz:
“Azt értem, hogy ez a Jenő és Katika idióta. Azt is értem, hogy az a három tag, akik velük mentek az útra, azok is idióták. Egyébként sem mentek volna velük, ha nem lettek volna azok. De hogy lehet az, hogy ezek a szereplők, akárkikkel találkoztak, azok is automatikusan meghülyültek?”
Ez tetszett.
Mondtam is, pont ez a lényeg. A könyvemben mindenki meghülyült. Jól félredumál mindenki mindent.
Együttműködésünkből egyenesen következett, hogy Krisz szerkesztette a könyvem. Az utolsó, de nem lényegtelen befejezése egy írásnak, hogy az olvasó valóban a történetre tudjon koncentrálni, ne zavarja őt egy érthetetlen mondat vagy helyesírási hiba.
Egy biztos. A könyvíráshoz két ember kell. Az egyik legyen profi.
Ha te is szerkesztőt keresel a kéziratodhoz, itt olvashatsz többet a folyamatról!
Elolvasnád a regényt te is?
Mutatok egy részletet a könyvből, ez alapján talán könnyebb dönteni!
Katika már rángatott volna tovább, aztán kiderült, hogy ez a Cheng hipnotizőr. Mindig is érdekelt, hogy mit csinál egy hipnotizőr. Komolyan. Főleg, hogy nem hiszek benne. Egyszer ugyan már láttam, de az még gyerekkoromban volt, lehettem vagy tíz. Kijött egy krapek a porondra, ki volt festve a szeme, szóval majréztam tőle rendesen. Hogy miket mondott, arra már nem emlékszem, csak páran felálltak a nézők közül, de azok a hipnotizőr haverjai lehettek. Biztosan azok, ki a fene tolja le a gatyáját mindenki előtt?! Ha csak nem a hipnotizőr haverja. Állítólag melegük volt. Nem vicc! Mondtam is Katikának, hogy rajtam nyugodtan kipróbálhatja ez a Cheng a tudományát, hadd röhögjenek, hogy egy szélhámos. Katika azt mondta, hogy ne játsszak a tűzzel, mert itt a Ciudad Vieja közepén rengeteg a turista, és ha én is letolom a gatyámat, akkor rohadt pipa lesz. Elhiszem. Akkor is lebuktatom, gondoltam, aztán Cheng belement. Levette a kabátját, megfogta a kezemet, pont úgy, mint amikor két ember találkozik, és kezet fog.
– Ismerjük egymást? – kérdezte Cheng, de a kezemet nem engedte el.
Egyébként sem izgatott, láttam rajta, hogy idióta. Honnan a fenéből ismerhettem volna? Közben egész sokan megálltak bámészkodni, turisták lehettek. Biztosan arra voltak kíváncsiak, hogy én, Jenő, ismerem-e, aki rángatta a kezemet. Ezt még nem is mondtam. Rángatta.
– Tudom már, honnan ismerem! – Tényleg az eszembe jutott. – A cirkuszból. Volt egy olyan produkciója, hogy nem értettem. Merthogy…
Végig sem hallgatott. – Sétál egy gyönyörű réten, amerre…
– Hol sétálok? – Eddig nem erről volt szó. Hogy jön ide a rét?
– Amerre a szem ellát, mindenhol tarka virágok…
– Jobb lenne tisztázni, honnan ismerjük egymást. – Idegesített, hogy nem mondta el.
– Hadd folytassam már! – Aztán folytatta: – Csiripelnek a madarak, lágy szellő simogatja az arcát…
– Tudom már, honnan ismerem! – tényleg az eszembe jutott.
– Nem érdekel! Még soha nem érezte magát ennyire boldognak…
– A kínai piacról ismerem. – Ismerős volt az arca, nem hülyülök. Egyre jobban.
– Jó, akkor onnan ismer. Egyszer csak észrevesz a távolban egy dézsát…
– Mit?
– Egy dézsát.
Hogy került a rét közepére egy dézsa? Ezen egy kicsit agyaltam. Meg is kérdeztem.
– Valami árusféle lehet, fogadjunk? Vettem magától…
– Nem vett tőlem semmit! – Idegbajos lett, pedig jót kérdeztem tőle.
– De igen, vettem! – Le akarta tagadni, de nem engedtem meg neki. Még szép.
– Akkor vett. Leszarom. Hadd folytassam már! – Aztán folytatta: – Lassan odaér, kezd melege lenni…
– Elmondaná még egyszer, hogy hova érkeztem az előbb lassan? – Nem figyeltem, hova.
– Ahhoz a kurva dézsához!
– Ja, jó. Bocsánat. Folytassa.
– Szerencsére a dézsában víz van…
– Hadd mondjam már el, mit vettem magától! Egy biciklit.
– Mit?
– Egy biciklit.
– Tudja, mit? Legyen. Leszarom. Akkor is folytatom. Már nagyon melege van…
– Kiesett a kereke.
– Minek?
– A biciklinek. – Rohadt nagyot estem vele, emlékszem.
– Remélem, összetörte magát. Hadd folytassam már! – Aztán folytatta: – Úgy dönt, hogy beleül a dézsába és lehűti magát a friss vízzel…
– De szar bringa volt. A csengője is szar volt.
– Na hála az istennek, hogy az is szar volt. Most számolni fogok, amikor elérünk tízig, akkor beleül a vízzel telitöltött dézsába.
– Melyikbe? – Elfelejtettem, melyikbe.
– Amit azon a rohadt réten talált!
– Ja, jó. Bocsánat. Folytassa.
– Egy… kettő… három…
– Várjon már! – Hirtelen észbe kaptam. Eszembe jutott egy nagyon fontos kérdés.
– Igen?
– Levetkőzzek?
– Nem kell. Jó lesz, ha csak így ruhástul beleül abba a rohadt dézsába.
– Ja, jó. Bocsánat. Folytassa.
– Négy… öt… hat…
– Akkor mégiscsak a cirkuszból ismerem. – Ha nem árus, akkor biztosan onnan.
– Hagyja már azt a rohadt cirkuszt! Ez hogy jön most ide?
– Jó…, ha nem, nem.
– Hét…, nyolc…, kilenc…
– Lehet, hogy testvérek vagyunk? – Már tényleg csak tippeltem. Nem volt több ötletem.
– Biztosan azok vagyunk. Ha beszarok is, befejezem. Megértette?! – Bólogattam. – Most azt érzi, hogy nagyon könnyű a teste, mintha csak vízben lebegne.
Alig fértem bele abba a rohadt dézsába. Meg is jegyeztem: – Kicsit hideg a víz.
– Engedek rá egy kis meleg vizet.
– Köszönöm. Ennyi elég lesz.
– Figyel?
– Igen.
– Tíz! Érti? Tíz! Nézzen már rám! – Ránéztem. Kár volt. – Tíz! – Erre Cheng letolta a gatyáját. Apró szívecskés alsógatya volt rajta. Ja, meg egy combfix. Megijedtem. Én csak utána ájultam el.
A könyvbemutató olyan jól sikerült, hogy külön cikket írtam róla itt!
A könyvet megveheted itt!
Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!
