Karácsony alkalmával egy ünnepi novellával szeretnénk kedveskedni! A KNW Írókocsma Facebook-csoprtban sor került egy karácsonyi történetajándékozásra: az egyik, erre az alkalomra készült művet olvashatod ma el. Fogadd sok szeretettel Gáspár Virginia Olimpia varázslatos felnőttmeséjét!
Gáspár Virginia: Hószárnyak
Havasi Angéla fáradtan, de elégedetten dőlt hátra irodai székében. Az utolsó tárgyi eszköz is ellenőrizve. Húzott egyet meglazult copfján. Hajgumija már feladta, hogy minden hajszálat összefogjon, így néhány babahaj vidáman renitenskedett a körleten kívül.
Angéla sötétbarna szeme kicsit bepirult, sminkjére is ráfért a frissítés. A huszonhat éves madárcsontú nő ásított egy nagyot.
December huszonharmadikán a karácsonyi hangulat messze elkerülte. Kipillantott az ablakon, csak a sűrű ködöt látta. Elfintorodott
– Ideje végre hazamenni. – Megnyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd vízért ment. Délután négy volt, de az iroda kongott az ürességtől. Mindenki lelécelt kettőkor, csak neki jutott még egy extra feladat, amit még idén kért az ügyfél.
Megugrott, amikor a nagy csendben felharsant a telefonja, de rögtön felvidult, amint meglátta, ki keresi. Bátyja kellemes baritonja köszönt a vonal túlsó végén.
– Már készülődsz a Szentestére?
– Most fejeztem be a munkát, Bence. Még nem volt alkalmam hangolódni.
– Legalább hó van? Kértem a hóangyalokat, hogy rázzák a felhőjüket.
– Nem vagy már kicsit öreg hinni Zsóka néni meséjében?
– De hát akkor működött. Esett a hó.
– Úgy érted a toll? Fehér toll volt, amit egy párnából rázott a néni.
– Nekem akkor hó volt.
– Igaz, egy gyerek még elhiszi. Mindenesetre itt most csak undi köd van, és már Zsóka néni sem rázza a tollfelhőt.
Évek óta ábrándozott ő is fehér karácsonyról, akárcsak testvére, de valahogy Budapest nem tartozott a hóangyalok célpontjába. Időnként előre kirázták a havat, de az utánpótlásról már elfelejtkeztek, máskor meg mintha későn kaptak volna észbe, és csak január végén rázták meg a felhőiket a város felett.
– Igen, nagy forma volt a néni, kár, hogy elment – felelte Bence. – Mindenesetre anyáék várnak minket nagyon. Ne késs holnap.
– Igenis! Holnap tali – búcsúzott Angéla.
Újra kinézett az ablakon.
– Bár tényleg hóangyal lehetnék – sóhajtotta.
Egy kacagást hallott, majd elnehezedett a szemhéja. Csengettyű csilingelt, ami végül átváltott karácsonyi énekbe.
***
– Ébresztő, Angi!
Zsóka néni hangjára rugóként pattant ki Angéla szeme. Riadtan nézett körbe. Nem fogta fel, amit látott. Egy házban ébredt, aminek fala az égbolt volt, bútorai pedig
– Felhő? – ámuldozott.
– Az bizony.
– Zsóka néni! De te már…
– Meghaltam? Igen drágám.
– Akkor én is?
– Nem, te nagyon is élsz.
– Akkor álmodom?
– Ezt majd eldöntöd. Elvégre ezt az egészet te intézed. De most kelj fel. Nincs túl sok időd.
– Mire?
– Hogy megtaláld a három tárgyad.
– Semmit nem értek. Magyarázd el kérlek.
– Azt kívántad, hogy hóangyal lehess. Nos, vágyad teljesülhet, ha éjfélig megtalálod a három tárgyad, ami a hó iránti vágyadhoz köt.
– Tuti álmodom.
– Akár álmodsz, akár nem, ideje indulni.
Zsóka néni megragadta a meghökkent Angéla kezét. Mintha porszívó szippantotta volna be a lányt. Elmosódott csíkokat érzékelt csupán az émelyítő sebességben.
Hirtelen álltak meg. Angéla valahogy fixálta higannyá vált lábait, majd körbenézett.
– Ez a dédi kis kunyhója. Még az öreg szakajtó is itt van. Ez biztosan az, erre a repedésre emlékszem – hadarta lelkesen.
– Gondolkozz, mi lehet az első tárgy.
Angéla eltöprengett.
– A dédi a hegyekben lakott, itt mindig volt hó. Csak ritkán látogattuk meg télen, főleg, amikor már öreg volt. Alig emlékszem, mit csináltunk.
Zsóka néni türelmesen várt. Amíg a lány fel-alá járkálva töprengett, addig ő körbenézett a régies faházban.
Az ajtó kivágódott és két kacagó gyerek szaladt be a házba. Kipirult arcuk, szélesen mosolygó, hidegtől belilult szájukat rögtön teletömték az asztalon gondosan elrendezett mézeskaláccsal. Nem vettek tudomást róluk.
– Nem látnak minket – mondta Zsóka néni.
– De hisz ezek mi vagyunk Bencével.
Zsóka néni elmosolyodott.
Angéla nézte a két gyereket, majd egy éles károgás a bejáratra irányította a figyelmét.
A tárva-nyitva hagyott ajtón befújt a csípős szél. A madarat nem látta, de a ház előtt magára hagyott szánkót igen.
– A szánka az! – kiáltott fel Angéla.
– Biztos vagy benne?
– Ez a két gyerek mi vagyunk. Most már rémlik, hogy órákon keresztül szánkóztunk Bencével. Ez a szánkó az egyik első tárgy, ami miatt imádom a havat – magyarázta a lány. Odament a szánkához, és lágyan végighúzta a kezét rajta. A ráhullott hideg hó bizsergette az ujját.
A szánkó ugrott egyet, közben egészen picire zsugorodott, és Angéla nyitott tenyerébe hullott, akár a hópihék. Angéla álmélkodva forgatta az ezüst melltűt.
– Igazad volt. Az első tárgy már meg is van. Tűzd a kabátodra!
Angéla engedelmeskedett.
– Várj, mikor lett egyáltalán kabátom? Ez a meleg szerelés, Jégeralsó, csizma, téli kabát, sapka. Nem rémlik, hogy így felöltöztem.
– Most fut el gyerekkori énje az orra előtt, meg változik a szánkó brossá, erre a ruha miatt reklamál.
– Nem reklamálok! Nagyon köszönöm. Csak.. Tudod, mit, igazad van. Nem ezen kéne meglepődni.
– Én meg már azt hittem, nem felel meg az ízlésednek. Na, indulás!
Újabb porszívószippantásnyi idő múlva már szülei házában álltak. Angéla már automatikusan azon gondolkodott, itt mi lehet, ami a hóhoz kapcsolódik.
Édesanyja dúdolása kúszott a fülébe.
– Itt sem látnak minket, igaz? – fordult Zsóka nénihez, aki nemet intett a fejével. Angéla bement a régi gyerekszobájába, ahol édesanyja épp a haját fésülte. Ez a kis esti rituáléjuk volt.
Angéla teljesen elmerült a képben, majdnem elfelejtette, miért is jöttek ide. Egy szép virágos csitt-csat került kislány énje hajába.
– Ezt a csatot csak télen használtuk. Minden évben az első havazáskor vettük elő.
Eközben édesanyja befejezte a gyermek hajának feltűzését, és vidáman elindultak lefelé a konyhába.
Az ágyon, ahol előbb ültek, pedig ott pihent a csat. Angéla odament, és kezébe vette. A csat virágdísze megfagyott, és hópehellyé alakult. A lány a hajába tűzte, és Zsóka nénire mosolygott.
– Jól van. Szép munka. Már csak az utolsó van hátra. Van még elég időd, hogy rálelj.
– Tényleg hóangyal leszek, ha megtalálom?
– Isten nem szegi meg az ígéretét.
– Akkor meghalok?
– Nem nevezném halálnak.
Angéla sokáig nem reagált, csak nézett maga elé. Majd hirtelen felállt, és határozott léptekkel elindult. Érzékelte, hogy Zsóka néni egy hang nélkül követi.
Akkor értek a konyhába, amikor édesapja belépett a bejárati ajtón. Megölelte kislányát, és egy apró dobozt adott oda kislányának.
– Apu „nemjézuskája” – kommentálta felnőtt énje Zsóka néninek. A dobozkából egy karkötő került elő. Egyszerű hegyi kristályból. A család átvonult a nappaliban. A karkötő az asztalon maradt. Angéla odasétált, és a csuklójára húzta. Mivel kis gyerekkézre volt tervezve, ezért félúton elakadt. A lány csalódottan próbálta lehúzni a kezéről, de a bizsu se előre, se hátra nem mozdult. Angéla már attól tartott ujjai beszorultak a karkötő fogságába, amikor zúzmara tűnt fel a kristályokon. Teljesen belepte a karkötőt, ami lassan a lány kezére idomult.
Angéla lapockáján csiklandós érzés futott végig, majd perifériájában észrevett valamit.
– Szárnyak? Ezek szerint sikerült?
– Hószárnyak – mondta Zsóka néni, és a tükör elé vezette.
Angéla forgolódva nézte fátyolszerű, hópihe szárnyait. Csapott velük egyet, mire pár centire felemelkedett a földről.
– Menj, drágám. A felhőd már vár – szólt Zsóka néni meghatottan. Angéla bólintott. Kilépett a házból, és széles szárnycsapásokkal megindult az ég felé maga körül sűrű hópelyheket kavarva.
***
Angéla a telefoncsörgésre riadt fel. Furcsa álmától összezavarodva nézett a készülékre, de nem hívta senki. Ránézett az iroda faliórájára. Elkerekedett a szeme.
– Kilenc óra? Jól elaludtam.
Gyorsan összeszedte az asztalról a dolgait. A telefonért nyúlva keze megállt.
A készülék mellett szép sorban ott pihentek: a bross, a csat és a karkötő.
Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk!
