Voltál már úgy vele, hogy untad a könyvben szereplő párbeszédet? És nem arra a párbeszédre gondolok, amikor a főhősök mély filozófiai fejtegetésekbe bocsátkoznak és nincs hozzá kedved, türelmed. Olyan könyvekről beszélek, ahol akciót, eseményeket várunk, közben a főhős értelmetlennek látszó módon beül egy kávézóba, jön a pincérlány, megkérdi, mit kér, a főhős pedig leadja a rendelést. Ebben például semmi érdekes nincs. Miért?
Hadd adjak 3 ötletet!
1) A köszönés unalmas.
Mivel tudjuk, hogy az emberek köszönnek egymásnak, amikor találkoznak, levelet (üzenetet, SMS-t stb.) írnak, telefonálnak, ezért ha a köszönést leírva látjuk, átsiklik felette a szemünk, és az agyunk ezt a diszkomfortérzetet regisztrálja (megint át kellett ugrani valami unalmas részt). Sok oldal elolvasása után pedig, magunk sem tudjuk, miért, egyszerűen félretesszük a könyvet, mert nem elég érdekes, nem köti le igazán a figyelmünket.
A köszönéseket nyugodtan törölheted az egész kéziratodból, nem tűnnek majd udvariatlannak a szereplőid, ne aggódj! Csak töröld ki és nézd meg!
2) A megszokott mondatok unalmasak.
Ugyanez igaz minden másra, amit szokásból mondunk, kérdezünk. Ide tartozik pl. a „Hogy vagy?”, vagy a pincérnő érdeklődése, mit kér a vendége – és persze a válasz is. Kit érdekel, eszpresszót vagy tejeskávét iszik a főhős? Ha nincs jelentősége, senkit.
Elhangozhat ez a mondat udvariasságból is, például „Köszöntelek az új irodában”, vagy „Hogy aludtál?”. Ez is mindig fölösleges. Csak akkor használd, ha kifejezett indokod van rá, például az új iroda, ahol a hősödet köszöntik, az a lakás, amit tegnap este elvesztett egy fogadáson.
Húzz ki minden olyan mondatot, ami megszokásból és udvariasságból feltett kérdéseket vagy megjegyzéseket tartalmaz!
3) Ami nem mond újat, az unalmas.
Ha a hőseid azt beszélik meg párbeszédben, amit a narrátor már jelzett, hogy meg akarnak beszélni, és e párbeszéd során az olvasó nem tud meg semmi olyat, ami még nem lett volna leírva vagy nem egyértelműen kikövetkeztethető, akkor a párbeszéd unalmas.
Ezek általában funkcionális párbeszédek.
Íme egy példa:
A hősöd el akar intézni valamit, de a kisfiával együtt ezt nem teheti meg, ezért beugrik a nagyihoz, hogy leadja a gyereket megőrzésre. Ebben a helyzetben bőven elegendő, ha ezt az eseményt narrációban meséled, minél rövidebben. Ne jelenítsd meg a nagyi és a főhős beszélgetését, mert unalmas lesz:
– Anya, itt hagyhatnám Mátét?
– Nem is tudom, kisfiam, éppen boltba akartam menni.
– Kérlek, anya, nagyon fontos lenne. És Máté még segítene is neked a bevásárlásban.
Nagyi a kisfiúra mosolygott és megsimogatta a fejét.
– Jól van, akkor maradjon. Mikor jössz érte?
– Nyolcra itt leszek.
Ennek a párbeszédnek semmi keresnivalója nincs a könyvben. Olyan esetben indokolt, ha fontos, hogy a nagyi nem igazán akarta átvenni a srácot, vagy az, hogy hová mentek. Mert mondjuk mire a főhős visszatér, a fia vagy mindketten eltűnnek.
Arra figyelj tehát, hogy a hőseid mindig olyan dolgokról beszélgessenek, amiről eddig még nem esett szó, és a jövőben fontos lesz, amit most mondanak!
Azt is ellenőrizd minden esetben, hogy utalt-e már rá a narrátor, hogy ez a beszélgetés meg fog történni, ez a mondat el fog hangozni. Ha igen, akkor vizsgáld meg, nem egyforma-e az információtartalom, és ha igen, az egyiket töröld: vagy a narrációt, vagy a párbeszédes mondatot.
Erre a hibára éppen most olvastam példát egy könyvben:
„Az apja fülébe súgta, hogy tévedett.
– Nem volt igazad, papa – mondta neki.”
(Chika Unigwe: Fekete pillangók)
Fogok még a párbeszédről írni, mert nagyon fontos téma, de olvasd el az erre vonatkozó fejezetet a Hogyan írjunk könyvet?-ben is!
Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!
