Befejeztem a legújabb regényemet! Csodás érzés… Nem tudom, hogy vagy vele, szerintem már írni is páratlan, de a vége szót leírni aztán meg igazán a csúcs!
Ez a történet egy rejtély (angolul suspense-nek hívják ezt a műfajt, magyarul nem különálló zsáner), egy fiatal férfiról szól, aki nekilát, hogy kiderítsen olyan eseményeket, amelyek a gyerekkorába nyúlnak vissza – többet azonban most nem szeretnék mesélni róla, mert inkább a módszert szeretném bemutatni, ami a regény elkészültéhez vezetett.
A történetet füzetbe kezdtem el írni (itt írtam róla, hogy miért), amit kb. 15.000 szó után gépben folytattam. Az első tanulságom tehát az volt:
Ne félj füzetbe írni, és ne félj később váltani és gépben folytatni!
Történt velem egy nagyon érdekes dolog írás közben. Amikor megírtam az első 10.000 szót, rájöttem, hogy egyáltalán nem ilyennek képzeltem a regényt. A cselekmény rendben van, de nem ezt a stílust képzeltem hozzá. Ez a felismerés frusztrálttá tett, napokig nem írtam. Aztán egyik este, már lefekvés után hirtelen bevillant egy érzés. Az, amit a főszereplőm érzett, amikor a történet indul. És ezt az érzést képes voltam megfogalmazni! Azonnal nyúltam a naplómért, amiben az írós gondolatokat jegyzem, és belefirkantottam ezt az első mondatot – jól is tettem, mert reggelre elfelejtettem, csak az érzés maradt meg. De amikor újra láttam az új első mondatot és visszaidéztem a hozzá kapcsolódó érzést, azonnal tudtam, mit kerestem, mi az a stílus, ahogyan én ezt a regényt elképzeltem – és újrakezdtem. Az elejétől újrafogalmaztam, teljesen máshogy írtam meg, bár nagyjából ugyanazokkal a fordulatokkal.
A második tanulság tehát:
Ne félj újrakezdeni, ne félj kidobni, ami nem sikerült, ne félj újra startvonalra állni az új koncepcióval!
A könyvet körülbelül négy hullámban írtam november 1-től (éljen a NaNoWriMo) március első napjaiig, azaz négy hónap alatt írtam meg 65.000 szót.
És miért hullámokban?
Mert amikor belelovalltam magam az írásba, átkerültem a sztoriba, és csak az tudott kirángatni belőle, hogy több napon keresztül nem volt időm írni. Az a tapasztalatom, hogy bármennyire is bennem van az írhatnék, ha pár napig (úgy egy hétig) nincs rá lehetőségem, hogy leüljek a történetem mellé, akkor elvész ez a rettentő erős késztetés. Ezért például a karácsonyi szünetben az írás is leállt.
A legjobb hullám a befejezés volt: az utolsó kb. 20.000 szót egy hét alatt írtam meg. Volt, hogy alig aludtam, és amikor tudtam, reggel leültem írni és csak akkor fejeztem be, amikor már tényleg muszáj volt (mondjuk aznap le kellett volna adnom egy munkát is).
A harmadik tanulság:
Tényleg írj mindennap, hogy ne essél ki a sztoriból!
Amikor a történet végére értem, tudtam, hogy az utolsó fejezeteket elsiettem, de nem érdekelt. Úgy voltam vele, hogy majd másnap újraolvasom és hosszabbra írom őket. És így is tettem.
Aztán elolvastam az egészet az elejétől, és az Írói jegyzetekbe kiírogattam, mi mindent kell még beleírnom, megváltoztatnom – aztán a következő napokban ezt is megcselekedtem.
A negyedik tanulsága ennek a kéziratnak ez volt:
Ha valamit elsiettél, de hajt az ihlet, akkor ne állj meg – írd le, amit muszáj, aztán tekerj vissza és cizelláld a gyors részeket!
A kézirat jelenleg véleményezésen van az opponensemnél (ezt a regényt ösztöndíjjal írtam), majd mesélek erről is – máskor.
Neked is ilyen boldog befejezést kívánok – mert a kedvenc szavam tényleg a VÉGE!
Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!
