Margit Sandemo az írásról

Tudtad, hogy Margit Sandemo az egyik legsikeresebb skandináv író? A 47 kötetes Jéghegyek népe című sorozata önmagában is elképesztő teljesítmény.
A norvég írónő 1924-ben született és 2018-ban hunyt el, egyik kedvenc szerzője Shakespeare volt, akinek összes drámáját elolvasta, mire kilencéves lett. Rengeteg történetet írt magazinokba, emellett több sorozata is futott.
Kedvenc témája a paranormális világ (ő maga is látott szellemet), így történetei a fantasy kategóriába sorolhatók. Az idősík majdnem mindig a középkor, hősei éveken és generációkon átívelő titkok nyomába erednek. Regényei remek szereplőalkotásról és dramaturgiai érzékről tesznek tanúbizonyságot.
A Jéghegyek Népe sorozat utolsó könyvében Margit Sandemo hosszan beszél az írói létről. Ha kíváncsi vagy rá, hogyan volt képes megalkotni egy ilyen elképesztően hosszú sorozatot, neked ajánlom a mai posztot!

„A legtöbb íróval megtörténik, hogy a cselekmény és a szereplők egy idő után szinte maguk viszik előre a regény vonalát. Az írónak nincs más dolga, mint követni az eseményeket. Az én esetemre ez különösen jellemző, csupán azzal a különbséggel, hogy nem is maradt időm előre kigondolni az események sorrendjét. Minden szinte magától történt, és én egész idő alatt attól rettegtem, hogy nem lesz időm lejegyezni a fejemben kavargó gondolatokat, mielőtt elfelejteném őket.”

„Nem szeretem azokat az írókat, akik magukról írnak, illetve az általuk megélt eseményekről. Soha nem tudnék magamról írni, hiú dolognak tartom, az olvasók elleni véteknek. Egyrészt nem hiszem, hogy életem érdekelné őket, másrészt pedig nem vagyok annyira szenilis, hogy a gyerekkoromra emlékezzek.”

Szabad-e fantasyt írni?

„Miután hazaértünk Valdresbe, felhívtam a kiadómat (aki egyben jóbarátom is).
– Ami azt a családregényt illeti, amelyről a múltkor annyit beszéltünk… Felhasználhatnék benne természetfeletti motívumokat is?
A józan Finn Arnesen sokáig hallgatott a telefon másik végén. Végül így szólt:
– Ha másképp nem megy, igen, de csak módjával.
Módjával. Mivel a Jéghegyek Népéről van szó, ez nehezen fog menni. Nos, a kezdést még csak meg lehetne oldani valahogy – gondoltam ravaszul.
– Nem hinném, hogy az olvasóknak tetszene a fantasztikus elemekkel teletűzdelt történet – jegyezte meg kiadóm.
Ezzel nem értettem egyet. Minthogy immár tizenhat éve tevékenykedtem a szórakoztató irodalom területén, nagyon jól tudtam, mit kedvelnek leginkább az olvasók: a főszereplők, illetve azok sorsa, rögtön az elején fel kell hogy csigázza az érdeklődésüket. Különben nem lesznek kíváncsiak a folytatásra. Ebből a szempontból másodlagos az eszköztár jelentősége.”

„A smalandi templomban lévő falfestményt az ördöggel és a vajköpülő nővel egy svéd újság mellékletében pillantottam meg először. Mindez 1980-ban történt, és tisztán emlékszem, mekkora hatást tett rám a kép. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, és hagytam, hogy a hatása alá kerüljek. Negyed óra elteltével megszületett az első három könyv a fejemben. Természetesen csak nagyvonalakban, a részleteket csak később dolgoztam ki.”

„A hely és az idő magától adódott. Rögtön tudtam, hová kell helyeznem a cselekményt. A Jéghegyek Népének völgye egy kissé problémás helyszínnek tűnt, mert még sosem jártam Trollheimben és a környező hegyekben. De mi sem egyszerűbb ennél. Egy valdresi völgyet gondolatban felköltöztettem arra a vidékre, hisz Valdrest jól ismertem. Ez az író előjoga: ha kedve szottyan, hegyeket mozgat, és emberek életét sújtja kemény csapásokkal.”

„Mintha egy belső hang parancsára cselekedtem volna. Megijedtem. olyan hirtelen történt az egész. Nem szokatlan számomra, hogy hasonló érzések kerítenek hatalmukba, amikor egy könyvön dolgozom, de most egy sokkalta erősebb késztetéssel kerültem szembe. Ilyet korában még sosem éreztem.”

„Úgy éreztem, valaki mindenáron azt akarja, meséljék el a történetét.”

Hogyan tervez meg valaki egy 47 részes könyvsorozatot?

„Kezdetben igen különös elképzeléseim voltak arról, hány könyvet fogok megírni. Úgy hat, legfeljebb tíz kötetre gondoltam – de az egyik könyvet követte a másik, egyre több szereplő bukkant fel. Mindegyiknek el kellett mesélnem a történetét, már magam sem láttam a végét, az egész sokkal inkább szétágazott, mint gondoltam, és egyre bonyolultabb rejtélyekbe botlottam.”

„Nem nyugodtam, állandó íráskényszerben szenvedtem. Sokszor még éjszaka sem tettem le a tollat, mintha valami különös erő kényszerített volna erre a gyors munkatempóra.”

„Történt velem még valami nagyon különös. Olyan helyekről írtam, ahol még sosem jártam, de az ott lakóktól sorra kaptam az elismeréseket, hogy olyan pontosan írtam le lakóhelyüket, mintha ott éltem volna, még az utcanevek és a lakók nevei is egyeztek. Erre már libabőrös lett a hátam.”

„Amikor könyvet írok, együtt élek a szereplőimmel, úgy tekintem őket, mintha élnének. Egy álló hétig sírtam, amikor valamelyikük meghalt, és boldogságban úsztam, amikor jól ment a soruk. Én is megbetegedtem, amikor Villemo beteg lett, amikor Mikael Lindet gyötörte a magány, vele szenvedtem.”

Biztos vagyok benne, hogy neked is ismerős jónéhány helyzet a fentiek közül. Ha nem ismered még az írónő könyveit, a neten olcsón beszerezhetőek bizonyos példányok, például itt!

Hogy egy cikkemről se maradj le, iratkozz fel a hírlevelemre!