Találkozás Márton Lászlóval

Ha nem ismered Márton Lászlót: érdemes megismerni. Amennyi irodalmi és művészeti díjat nyert, az alapján képzelheted, hogy nem kispályás!

Én az Íróakadémia szervezésében találkoztam vele, és neked is ajánlom, hogyha látod bárhol, hogy előad, ülj be a rendezvényre, mert ő egy olyan korban kezdett alkotni, amikor még máshogy volt nem mindegy, mit írunk.

Márton László az érettségről és hírnévről

Márton azzal kezdte mondandóját, hogy a fiatal író pozíciója az eltelt években mit sem változott – ugyanúgy kezdőként kezdünk, és ha sok év áll rendelkezésünkre, eljutunk az érettségig. Érdemes megnézni Christopher Marlowe-t  és William Shakespeare-t. Mindketten 1564-ben születtek, mindketten drámát írtak (Marlowe írta az első melegdrámát, ismert művei még a II. Edward, a Doktor Faustus). Marlowe annak idején egyértelműen tehetségesebb volt, de fiatalon meghalt (leszúrták), így kettejük közül csak Shakespeare-nek adatott meg, hogy érett drámákat írhasson.

De vehetünk német példákat is. Ismerős ezek közül bármelyik név? Max Klinger, Heinrich Leopold Wagner, Johann Wolfgang Goethe, vagy Jakob Michael Lenz. Melyiket ismerjük ma? (Ez költői kérdés volt, nem válaszolom meg.) Pedig…

Lenz volt a legjobb a saját idejükben.

De nem ez számított. Az volt fontos, ki hogyan szocializálódott, hogyan alakult a pályája. Goethe felemelkedése és később nevének fennmaradása annak köszönhető, hogy a weimari herceggel jó barátságba került; alkalmazkodó is volt, önálló is, megragadta a lehetőségeket, sokáig élt, sokat alkotott.

Lenz hiába volt zseni: nem jutott el az érettséghez, tanárnak ment, szegény volt, aztán megfagyott egy éjjel az utcán.

Nehéz megmondani, itthon ki volt mondjuk a 30-as évek legjobb írója. Lehet mondani, hogy Móricz jobb, mint Somogyvári? Minden írónknak más volt az erőssége. Krúdy például nagyon jól teremt atmoszférát, de nem jó cselekményvezetésben. Báró Kemény Zsigmond nem tud helyszínt bemutatni, de nagyon jó korrajzot ad. Eötvös írt Dózsáról egy 800 oldalas könyvet: amikor a szereplők intrikálnak, az pazar, de a romantikus szál béna, a nőalakjai nem működnek.

Fontos megértenünk, hogy a fikció jelen van a tudományos, szakmai munkákban is. Például Ungváry történelmi munkáiban vannak pozitív és negatív hősök, akikkel nyilvánvalóan a szerző egyetért vagy forrón utálja. De egy természetleírásban is találkozhatunk olyan kifejezésekkel, hogy „lágy folyó” – képtelenség szakértőnek lenni ott, ahol írók is lehetünk.

Hogy indult el az úton?

Márton nagyjából 1980-ban kezdte a pályáját. Akkoriban csak pár budapesti irodalmi folyóirat létezett, vidéken viszont volt sok, és léteztek határontúli publikációk – persze mind pártbefolyás alatt, akkoriban javában dúlt a szocializmus. Márton első írása a kolozsvári Equinoxban jelent meg: ebben rendre 3 magyar, 20 román, 1 német szöveg jelent meg, így nagy szó volt belekerülni. Ebben az időben egyébként Magyarországon egy folyóiratközlésre évekig kellett várni, a legtöbbet a Jelenkornál; ez volt akkor a legnívósabb.

Annak idején 13 magyar könyvkiadó volt: mindegyiknek megvolt a pontos definíciója, például szépirodalmi művet csak a Szépirodalmi Kiadó és a Magvető adott ki. Ez utóbbi vezetője Kardos György volt, aki nem mondható ártatlannak az annak idején zajló konfliktusokban. Márton László sosem találkozott vele, a könyve megjelenését követően egy évvel meghalt, így mint az író mondja, szerencsére egyszer sem kellett azon gondolkodnia, kezet fogjon-e vele vagy sem. Aztán a rendszerváltás után azonnal átalakult a könyvpiac: hirtelen 400 kiadó lett, számtalan folyóirat született (és szűnt meg, például olyanok, mint a Nappali Ház).

Ki az író?

Felmerült a hallgatóságban a kérdés, ki nevezheti magát írónak. Mártonnak erre egyszerű válasza van: az, aki meg akar írni valami konkrét művet és megteszi. Persze nem feltétlenül kell magával az írással kezdeni az íróságot: van, amikor valaki írókkal szocializálódik, felolvassa a műveit, beszélget a könyvekről – és csak utána alkot, amikor kialakította magában, mit is tegyen le az asztalra.

Márton László szerint fontos, hogy egy halott írónak teljes az életműve, meg lehet ítélni. Tudjuk, hol kezdte, hol fejezte be, a kritikusok megvitathatják, melyik a legsikerültebb műve – irodalmi szempontból tehát üdvös, ha az alkotó halott. De ha valaki fiatalon hal meg, akkor viszonylag kevés szövege van, és az alábbi két verzió közül az egyik szokott megtörténni: a művek vagy felértékelődnek, vagy teljesen elfelejtődnek. Persze olyan is van, aki abbahagyja az írást, noha életben van: például Faragó Ferenc A flox után meggondolta magát, soha nem írt semmit.

Ha a pályán szeretnénk maradni, tudnunk kell, hogy a nagy lendület után visszaesés szokott következni, amikor az írás elveszíti a varázsát. Erre előre fel kell készülni. Több könyvet kell írni, és akkor leadni őket, amikor nem készült semmi. Lehet fordítani is.

Márton fordította egyébként a Faustot is. Ha meg kellene tanulnia egy könyvet kívülről, azt mondja, talán ez lenne az, de elmélázott rajta: érdekes maga a kérdés, hogy milyen körülmények közt tanulna meg valaki egy teljes könyvet? Megbeszéltük, hogy több orosz szerzővel is megtörtént, hogy a felesége megtanulta a könyveit, amikor a férjet elvitték a gulágba. Ettől eltekintve kevés költő vagy író tudja kívülről a saját műveit – Faludy volt például olyan költő, aki nem felolvasott, hanem fejből mondta a verseit. És persze nemcsak a saját verseit tudta visszaidézni. Aki igazán szereti az irodalmat, tudja fejből a kedvenc verseit.

Létezik olyan, hogy alkotói válság?

Márton László a negatív kritikát adta meg a válság legfőbb okaként. Azt mondja, depressziót okozhat, nézzük csak meg, hogy Berzsenyiről Kölcsey írt egy okos kritikát: ami igaz volt, de Kölcsey egyvalamit elfelejtett, hogy Berzsenyi akkora tehetség, hogy keverhet bármit, az bizony akkor is korszakalkotó lesz. Berzsenyi istenadta tehetség volt, akkor is, ha vidéki bugris, Kölcsey bizonyára nehezen viselte, hisz, mint Márton mondja, tehetségtelen volt, kábé négy jó verset írt, nem is érteni, hogyan írhatta meg a Himnuszt… Berzsenyi annyira a szívére vette e sorokat, hogy soha nem írt a kritika után semmit.

Babits is összezuhant, amikor József Attila verset írt róla – nem is szimplán verset, egy 60 oldalas pamfletet, még az is belefért, hogyan kellett volna megírni a verseket – egy fiatalabb az idősebbnek. Babits baja az volt, hogy radikálisnak képzelte magát, holott konzervatív volt. A kritika véleménye, hogy csak a Jónás könyvével szedte össze magát, a halála előtt. Babitsot egyébként sokan utálták, például a tehetséges Gelléri Andor Endre: ebből az utókor azt a következtetést vonta le, hogy Babits valószínűleg nem találta meg a hangot a fiatalokkal.

Ha valaki kritizál, az az első kérdés, hogy a kritikus tehetséges vagy tehetségtelen? Ha tehetséges, akkor aljas vagy csak kegyetlen? Ha tisztességes, akkor le kell ülni vele beszélgetni. Nem a kritikáról, hanem valami másról. Mondjuk a gyerekkoráról. Ez a lelki teher nagy részét leveszi. Persze… azon is érdemes elgondolkodni, hogy lehet, hogy a kritikusnak igaza van.

Ha pedig tehetségtelen a kritikus, vissza kell vágni, meg kell semmisíteni:

Öcsi, te 24 vagy, az a legszebb kor, most kell örökre abbahagyni.

És mit tegyünk, ha nem megy az írás?

Márton saját tapasztalata alapján azt tudja mondani, hogy önéletrajzi írásnál lehet, hogy túl kemény a téma. Lehet, hogy félre kell rakni egy időre, mást kell írni, vagy elölről kezdeni. Volt költő, akit rosszul érintett, hogy megöregedett, kopaszodott, pocakos lett és még mindig romantikus verseket ír – átképezte magát politikai-közéleti költőnek.

Márton László könyvein mindig érzem, hogy az írót nagyon érdekelte az adott téma (ami gyakran volt komoly, így elhiszem korábbi állítását is), alaposan kutatta, felöltöztette személyes emlékeivel és benyomásaival, majd kikanyarított belőle valami teljesen egyedit. Legutóbbi regénye, A mi kis köztársaságunk a Vésztői Köztársaság kikiáltásáról szól.  Itt olvashattok róla egy kedvcsináló cikket!

Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!