Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!
Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!

A zene ereje – romantikus ifjúsági regényt lektoráltam

Stella Albright debütregénye, a Búcsúszimfónia-duett nagy hatású, felejthetetlen romantikus regény a lélek mélységeiről, a halhatatlan szeretet hatalmáról, a hit erejéről és a zene különleges hatásáról egy fiatal lány életében. A könyv nemrég lett előjegyezhető, és várhatóan márciusban kerül a könyvesboltok polcaira!

Stella Albright: Búcsúszimfónia 1. – Miután elmentél

Stella Albright Búcsúszimfónia c. könyve már előrendelhető!

Egy szerelem megváltoztathatja az életed.

Harmony képtelen elengedni a múltat. Kislányként mindene megvolt: jó fej, menő szülők, akik rajongásig szerették. Azt hitte, ő a legszerencsésebb gyerek a világon, mígnem egy hideg, téli reggelen mindent örökre elveszített.

Édesanyja meghalt, és imádott rockzenész édesapja is magára hagyta. Tíz éve csak sodródik. Fél újból szeretni, ezért senkit sem enged közel magához. Egyedül a zenében talál vigaszt, és úgy tűnik, különleges tehetsége szélesre tárhatja előtte a világ kapuit. Azonban a találkozás a távolságtartó, vonzó brit sportolóval, Hayden Pryce-szal megváltoztat benne mindent. Örökre.

Vajon a szerelem begyógyíthatja két megtört lélek sebeit? Képesek lesznek megtanítani egymást újra szeretni? És még nem is tudják, hogy egy különös ismerős visszatérte a múltból mindkettőjük világát fenekestől felforgatja majd.

Ha felkeltette az érdeklődésed, ide kattintva tudod előjegyezni a könyvet!

Stella Albright szerzői oldala itt érhető el, ahol több poszt, cikk, interjú is megjelent már a gondolataival és háttérinformációkkal a történet születésével kapcsolatban!

A közös munka

A Búcsúszimfónia különleges regény – már kéziratként is olvastatta magát, Eszter tökéletesen visszaadta az önmagában bizonytalan, az élettel küszködő tizenévesek lelkivilágát és gondolkodásmódját. Azt javasoltam, tegye tisztábbá az idővonalat, mindig értsük, hogy a jelen elbeszélői síkon vagyunk-e vagy visszaemlékezésben, és hogy mindkét szálon legyen egyértelmű, milyen hónapban, évszakban járunk, azaz mikor játszódik a cselekmény.

A fordulatok közt akadt, amely helyett más megoldást javasoltam, például hogy az apa ne legyen alkoholista vagy rákbeteg, mert ezeket már sok könyvben olvasták az olvasók. Azt javasoltam Eszternek, engedje bele magát jobban a szereplők érzelemvilágába, és ha így mutatja meg, hogy nyomorultak, akkor érdekes lesz a sztori ezek nélkül is.

Eszter a lektorálás után néhány fejezete szerkesztésre is elküldött, majd a kéziratát átfésülve kiadókeresésbe fogott. Az Álomgyár mellett tette le a voksát, akik vállalták a regényt annak ellenére, hogy még ifjúsági könyvet nem adtak ki – ez is jelzi, milyen különleges írói hangra és történetre számíthatsz, ha elolvasod!

Stella Albright, a Búcsúszimfónia szerzője

A szerző így élte meg a közös munkát

“Hálás vagyok Krisznek, hogy ez a történet nem csak megszülethetett, de méltón fel is nőtt, és segítségül volt nekem a “nevelésében”! Nem csak a történet, de én is rengeteget fejlődtem általa, Krisz mesterien csiszolja a hozzá érkező kezdő írókat és kézirataikat. Aki igazán kitartó, vele eljut a célig. Biztosan hozok még születendő sztorit Hozzá a közeljövőben is!”

Olvass bele!

Hayden Pryce hivatalosan is a columbiai Rock Bridge Középiskola legdögösebb pasija.
Két hét telt el azóta, hogy először rám pillantott, és azóta úgy tűnik, végérvényesen
felhagyott azzal, hogy vonzó, rosszfiús sármját felvillantsa minden lánynak, aki mellett
elhalad a folyosón.
Talán a felém intézett halvány mosolyát is csak én szerettem volna látni, és valójában
semmi sem történt abban a percben köztünk. Stílusos bevonulása óta egyszerűen
teljesen úgy tűnik, mintha már egyáltalán nem érdekelné semmi maga körül.
Komorsága, megközelíthetetlensége még jobban beindítja a lányokat. Hogy engem?
Fogalmam sincs. Abban a pillanatban, ott, amikor először és valószínűleg utoljára rám
nézett, volt benne valami. Valami megmagyarázhatatlan, valami, amitől a tekintete
mesélni kezdett, és a lelkem válaszolt rá. Valami, amitől azóta is képtelen vagyok
elszakadni.
Délután van. A nap még mindig forrón éget, mintha augusztus közepét írnánk. Legalább
három órája gyakorlok, de a zenében mindig gyorsan telik az idő; szinte teljesen meg is
szűnik. A próbaterem ablakán átszűrődik a fény, megcsillan a hófehér papírlapon heverő
vastag, fekete kottafejeken, majd teljesen összemossa őket. Már nem bánt a világosság,
és ahogy végérvényesen kizárom a külvilágot, egyedül a szimfónia marad, dallama
betölti a teret, és a folyosóról beszűrődő zajok végleg elhalkulnak körülöttem. Érzem,
ahogy a lelkem együtt lélegzik a zenével. Itthon vagyok. Laktam már a nagy, francia
fővárosban és egy kis amerikai városkában is. De igazán otthon mindig is csak a
zenében éreztem magam…, és ha már mindenhol rossz, akkor inkább hadd legyek
itthon. Talán az életben soha nem is lesz más vigasztalóm, egyedül a zene.
Annyira szeretnék hazamenni, de végleg.
Ahogy a külvilág elhalványodik, minden szerencsétlenségével és tökéletlenségével
együtt megjelenik a tökéletesség; a zene színeket ébreszt, érzelmeket szólít, sorsokat
változtat meg, addig a pillanatig.
Aztán amikor eltűnik, a varázs is elillan.
És ahogy újra elém tárul a próbaterem színtelen valósága, a fehér ködben felvillan az
arca. Itt van. Hayden Pryce. A félig nyitott ajtónál áll, lehunyt szemmel, érzelmektől
átitatott arccal hallgat. Tudom, hogy az elmúlt percben ő is érezte és átélte, amit én.
Tudom, hogy nem akarja elveszíteni a csodát. Pedig lehetetlen. Hayden Pryce egy
kosaras. A lányok bálványa, az öltözőszekrények mellett az izmairól és a baritonjáról
áradoznak, nem az eszéről és a klasszikus zenei műveltségéről. És mégis itt van.
Hangosan lélegzem, és minden porcikám remegve kérlel, hogy folytassam, a testem
akarja, hogy gondolataink egybefonódjanak megint, és az ő arcán is ezt látom.
De nincs bátorságom.
Kinyitja a szemét.
– Ez… – súgja – …egészen elképesztő volt. – Hangja immár diadalmasan,
magabiztosan visszhangzik az üres teremben.
Zavartan mosolygok.
– Nem is tudom… – kezd bele újra, bizonytalanul –, esetleg, fura lenne, ha
megkérnélek, hogy játssz még? – Mélykék tekintetével rám pillant, pontosan úgy,
ahogyan azon a bizonyos hétfő reggelen. – Eljátszanád ezt újra, kérlek?
Jó ideig nem válaszolok.
– Szívesen – nyögöm ki végül, és bár hangom erőtlenül hat, ő soha nem látott
kedvességgel, megkönnyebbülten mosolyog. Viszonzom, és minden félelmem elszáll a
messzeségbe.
Hayden közelebb lép, és ahogy újból megelevenedik köztünk a zene, hullámvasútra
ülünk, és minden eddiginél gyorsabban száguldunk a végtelenbe. Nem érzek mást, csak
azt, ahogy a dallam úgy rohan végig az ereimben, mint valami drog. A színes árnyak
között megjelenik
Hayden, táncol az arany kavalkádban.

A könyv főszereplője, Harmony a zene világában él (Stella Albright: Búcsúszimfónia)

– Köszönöm – súgja, amikor a végére érek.
Kinyitom a szemem, mosolyunk hosszú percekre egymásra talál.
– Ez a dallam…, hosszú évek után most hallom először. Haydn Búcsúszimfóniája,
ugye?
– Felismerted? – kérdezem bizonytalanul, aztán lassan elmosolyodom, hangom derültté
válik, a hangulat is olvad a fagyos jégpáncél alatt.
Bólint.
– A nagyim sokat hallgatta, miután a nagypapa meghalt. Tudod, a nagypapám hatalmas
Haydn-rajongó volt, és… nem is tudom…, a nagyi talán így próbálta meg őt felidézni újra
és újra. A nagyi, ő… Alzheimerben szenvedett. De a nagypapa így mindig visszajött
hozzá. – Meghatottan elmosolyodom, ő nagyot nyel. – Persze én nem ismertem a
nagyapát. Azután születtem, hogy meghalt. Miatta neveztek el Haydennek, Haydnről,
nagyim akarta így. Aztán nyolcéves koromban ő is elment. Azóta nem hallottam ezt a
darabot… De te most újra felidézted bennem őket.
Értetlenül áll előttem, és én érzem, hogy próbál felocsúdni az emlékek hatása alól,
amelyek egyszerre zúdultak rá.
– Lenyűgöztél. Te… te nem csak szimplán zenélsz. Eggyé válsz a zenével. Érzed, és
együtt lélegzel vele. Ez… – megrázza a fejét – …soha nem láttam még ehhez foghatót.
Ez színtiszta megszállottság, a szó legnemesebb értelmében.
Ahogy tekintete az enyémet éri, a nap sugarai hirtelen elhúzódnak a terem közepéből,
és visszavonulnak a sárguló falevelek mögé. A halványan pislákoló fény épphogy csak
bevilágítja az elsötétedő termet. És ahogy pillantása végigsiklik az arcomon, majd
végleg elmerül az enyémben, úgy érzem, a lelkemig lát. Most viszont ezt egyáltalán nem
bánom. Már nem a gravitáció tart ezen a földön.
– „Végül csak két hegedűs marad” – idézi Hayden a darab lényegét. – Az egyik már itt
van. Na de hol a másik?
– Azt hiszem, ő is itt lesz valahol. Már hosszú ideje várok rá.
Mosolyunk napfénnyel tölti be újra a termet, pillantásunk egymás lelkébe mélyed.
Egy megközelíthetetlen, földhözragadt sportolóé és egy művészlelkű, érzékeny
zenészlányé.
A bárány beleszeret az oroszlánba. Naiv, buta bárány!

Ha tetszett a részlet, és szívesen olvasnál tovább, ide kattintva tudod előjegyezni a könyvet!

Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!

Megjegyzés hozzáfűzése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .