Az Arronia-sorozat második része már kapható! A fantasytörténet vagány főhőse, a tűzesszenciár lány, Roni még mindig a bölcseket keresi. Ám ezúttal nagy hangsúlyt kap a csapatmunka, pedig Roni kifejezetten nem szeretné belekeverni szeretteit a zűrös életébe. Nélkülük azonban nem tudja elvégezni a Bala által rábízott feladatot, a bölcsek Rezidenciájába való betörést, és nem tudja elsajátítani új képességét sem.
Ismét sok utazás vár rá, a Zanza is a nyomában van még – de legalább fény derül néhány összefüggésre, és elhunyt elődje bőrébe bújva álmaiban is segítségre lel.
Ha szívesen olvasnád, ide kattintva tudod megrendelni mind a két részt!
A közös munka
Nagyon vártuk Blankától a fantasysorozat második részét. Krisszel alaposan átnéztük a cselekményvázlatot, és javaslatokat tettünk főképp a dramaturgiára. Roni, vagyis Blanka átdolgozta a kéziratot, és küldte szerkesztésre. Nem véletlen az előbbi nyelvbotlás: a csapatban gyakran Roninak hívjuk Blankát, hiszen annyira vagány, humoros és szerethető főszereplőt alkotott, hogy sokszor hamarabb eszünkbe jut a karakter neve, mint magáé a szerzőé.
Blanka íráskészsége rengeteget fejlődött, ahogyan a dramaturgiai érzéke is, persze azért nem maradtam feladat nélkül, olykor hosszabb kiegészítést is kértem, illetve a látvány részletesebb leírását, hiszen olyan különleges világot alkotott! Mivel sok szereplő jelenik meg a történetben, fontos, hogy a szereplők egymáshoz való viszonya világos legyen – Blanka ezt a feladatot is megugrotta. Roni és Evon még számos meglepetést tartogat az olvasóknak, ezt garantálom!
Krisz szerkesztette második körben a szöveget, utána Verával korrektúrázták, és Klári végezte a tördelést. Az eredmény magáért beszél, kívül-belül csodás kiadvány lett!
A második részben Ronival visszatérünk az ehető kristályok világába, ahol a növények néha karmolnak, az épületek valójában útvesztők, és még a víz alá is lesüllyedünk némi kalandért. Az éles nyelvű, bátor lányt most sem kell félteni attól, hogy az esszenciárium keresése közben veszélyes helyzetekbe sodorja magát. Attól viszont ő maga fél, hogy túlságosan kitárja a szívét mások előtt…
Blanka mindig megfontolja a javaslatokat, és amivel nem ért egyet, vagy amit tisztázni szeretne, azt megvitatjuk. Minden írónak javasoljuk, hogy bátran kérdezzen rá a tisztázandó pontokra, használjátok ki, hogy meg lehet vitatni egy hozzáértő csapattal, milyen hatást szeretnétek elérni, és ennek érdekében milyen írói eszközöket lehet használni.
A szerző így élte meg a közös munkát
„Az első kötet megjelenése után alig telt el egy hónap, de már a második köteten dolgoztunk, hiszen ekkorra már meg volt írva a nagy része. Mivel túlontúl hiányos volt még, egy jó nagy átgondolás és variálás után elküldtem a cselekményvázlatot Kriszéknek. Ekkor még jeleztek pár dolgot, amire figyeljek, főként a visszatérő elemeket, a felesleges kapcsolati szálakat, vagy hogy mi az, amit biztosan ne felejtsek ki.
Az előbbiek tudatában nekiálltam megírni a hiányzó részeket, nem mellesleg átírni a már meglévőket. Amikor készen lettem a kézirattal, Petra gondozásába került, aki gyorsan és remekül megszerkesztette nekem, és ismét olyan észrevételeket írt bele, amik csak szebbé és jobbá tették a szöveget. Az olyan dolgokat, amikkel nem feltétlen értettem egyet, türelmesen átbeszéltük, és végül rám bízták a végső döntést. Még most sem vagyok biztos mindenben, mert ha nem értek valamivel egyet, akkor napokig azon agyalok, hogy de miért? Biztos van neki alapja… mindenesetre hiszem, hogy szuperül összeállt a végére.
Amire nem számítottam, hogy hosszabb lesz a végső szöveg az elküldött kéziratnál. Mivel az első kötetből legalább tízezer szó kihúzásra került, már úgy álltam neki a másodiknak, hogy akkor is hosszabb legyen az elsőnél, ha ez megint bekövetkezik. Nemhogy nem következett be, de nagyjából ennyivel lett hosszabb, így aztán tördelésnél úgy kellett ügyeskedni, hogy beleférjen a keretbe. Mondanom sem kell, Klári tökéletesen megoldotta.
Az elmúlt egy évben annyi minden történt, és olyan sokat dolgoztam a könyvön, hogy úgy érzem, lefeküdtem az első kötet megjelenésekor, majd arra keltem, hogy már a másodikat tartom a kezemben. És ez nem sikerülhetett volna a KNW csapat munkája nélkül. Szeretem, hogy buzdítanak, amikor kell, és rád szólnak, amikor rossz úton jársz, de nem erőltetnek semmit.”
Ha te is elküldenéd a kéziratodat véleményezésre, erről itt olvashatsz többet!
Olvass bele!
Nem gondoltam, hogy idő előtt visszatérek oda, ahonnan elmenekültem. Terra hajnali fényben tündöklő erdejében közeledtem ahhoz a városhoz, ahol pár hete kiadták rám a körözést.
Útitársammal, Evonnal elhatároztuk, hogy betörünk a Bölcsek Rezidenciájára. Amikor ugyanis kapcsolatba léptem Bölcs Balával, megtudtam, hogy itt kell keresnem Bölcs Petriya könyvét, és a legutóbbi álmomból kiderült az is, hogy a tulajdonosa az ágya alatt tartja, így az utunk célirányosan az ő hálószobájába vezetett.
Az egyedüli baj, hogy sem Evonnak nem volt ötlete, hogyan foghatnánk hozzá, sem nekem. Ezért gyalogoltunk éppen a Zöld Üstökös felé, hogy megkeressük egy barátomat, aki a terrai fesztivál napján azt mondta, még egy darabig a fogadóban lesz. Ő biztosan tud segíteni, mivel a királyi gárda fontos kémje.
Ahogy Evon és a griffem, Wara között sétálva hallgattam, ahogy a talpam alatt ropog az avar, felmerült bennem egy kérdés.
– Evon, honnan tudtad, hol lehet észrevétlenül bejutni Terrába? – érdeklődtem. – Úgy tudtam, hogy a szigetet mindenhol őrzik.
A srác épp egy makacsul a bőrmellényére ragadó bogarat húzott le magáról. Az élőlény rekedtes ciripeléssel fejtette ki nemtetszését, végül elhallgatott, amikor Evon egy fatörzsre helyezte.
– Nem mindenhol – felelt a kérdésemre. – Uriel mutatta meg a nyugati és a keleti útvonalat.
– És ő honnan tudta?
Utazótársam orrlyuka kitágult. A felettünk fényben táncoló lombozat felé fújt.
– A Safarnia-sivatagban összekapott egy tehetős férfival, aki aztán köszönetképp elrabolta tőlünk Dont és Ranót. Az alak ki volt tiltva Terrából, így nekünk kellett elhozni egy csomagot helyette, mert azzal fenyegetőzött, hogy különben megöli az őrzőinket.
Evon megsimította fekete pegazusát. Ápolt, sima szőrén megcsillant a fény. Hogy enyhítsem a rossz emlékek súlyát, a pegazushoz intéztem a mondandómat:
– Don, sajnálom, amiért ilyen bajkeverő a gazdád – szóltam, mire Don felnyerített.
Evon felhúzta a szemöldökét és sértetten nézett rá.
– Hé, Don. Ezt majd Urielnek is ismételd el, légy szíves!
Örültem, hogy Evon teljesen felépült a Türkiz erdőben történt balesete után. Habár a lábát még fájlalta és elmondása szerint meg fog látszódni a heg, legalább már nem hallucinált gokkikat.
Az én fejfájásom sem múlt el teljesen, még mindig elenyésző nyomást éreztem a halántékomon. Moira elmagyarázta, hogy amíg nincs egyensúlyban bennem a két erő, addig időnként rám fog törni. Aztán a lelkemre kötötte, hogy tanuljam meg a földesszencia használatát, mert ha ez mind nem lenne elég, a tűz is korlátozódhat bennem, amennyiben elhanyagolom a földet. Az élet rákényszerít, hogy bölcs legyek.
Az őrzőinket jóval a város előtt hátrahagytuk az erdőben. Megkértük őket, hogy ne kószáljanak messzire és ügyeljenek, nehogy meglássa őket valaki. Utazótársam javaslatára az északkeleti kapun mentünk be az asztráktól nyüzsgő Zaetába. Felöltöttük a csuklyát, és könnyedén besétáltunk. Én azért még egy botot is felvettem a földről és rágörnyedtem, hogy idős asztra látszatát keltsem.
– Na, így legalább valamennyire bölcsnek tűnsz – heccelt Evon.
– Köszönöm. Már csak egy gokkipajtás kellene mellém. Nem látsz egyet valamerre? – érdeklődtem és körülnéztem.
– Nagyon vicces. Nem is tudom, ki miatt hallucináltam őket…
Kikukucskáltam a csuklyám alól. Evon elnézett, de még oldalról is feltűnt a mosoly az arcán. Megmagyarázhatatlan melegség áradt szét bennem. Nagy szükségem volt rá, ugyanis a városba érve egyből felrémlett az üldözésem éjszakája, ahogy egy érzéketlen, lógó karral kétségbeesetten kapaszkodtam a griffemen.
Úgy éreztem, minden szem rám szegeződik, pedig a munkába induló asztrák tömege jól elrejtett minket az egyszintes lakóházak között. Az egyik téren több váratlanul felbukkanó gárdatag mellett is gondtalanul elslisszoltunk. Ilyenkor még jobban a botomra nehezedtem.
A következő sarkon lévő Zöld Üstököshöz közeledtünk. Már kora reggel csetepaté zaja és kiáltozás szűrődött ki. A bejárattól néhány lépésnyire megtorpantunk az asztrák között, amikor kicsapódott az ajtó, és a királyné két Zanza-légiósa az utcára taszította Plemet, a fogadósnőt. Lelökték a földre.
A járókelők hátrafelé araszolva, félkörívben megállva döbbenten meredtek rájuk. Mi a sarokra húzódtunk vissza, de csak annyira, hogy az előttünk állóktól még rálássunk a jelenetre.
Senki nem sietett a nő segítségére.
A torkom elszorult, amint megláttam Plem félig feldagadt arcát. Az egyik légiós hátulról, a hónaljánál fogva térdre rántotta a nőt, a másik pedig elé állt, és a maszk alól ráüvöltött:
– Újra megkérdezem. Hol van a lány?
– Már mondtam, hogy nem tudom. Nem tudom!
A légiós puszta kézzel akkorát kevert le neki, hogy felrepedt a szája. Ahogy a vér kibuggyant az ajkából, úgy zúdult le a könny az én arcomon is.
– Ne… Ez miattam van – mondtam, a fogaim összekoccantak a rémülettől.
Evon maga felé fordított és átkarolt. Behunyt szemmel a mellkasának támasztottam a fejem. Felőrölt a tehetetlenség.
– Ismétlem, hol van a lány?
– Fogalmam sincs! – üvöltötte Plem a megmaradt erejével. – Akkor se mondanám el, ha tudnám, ti fattyak!
Csattant a légiós tenyere.
– Evon…
– Ne nézz oda – suttogta még jobban magához szorítva.
Néhányan felszisszentek körülöttünk. A légiós még mindig nem adta fel.
– Azt hiszed, nem tudjuk, hogy itt volt? Jobban jársz, ha nem játszol az életeddel! Hol van?
A választ meg sem várva újabb ütés következett. Azt kívántam, bárcsak egy rossz álomban lennék.
– Halljam! Ho…
Két reccsenő robaj hallatszott. Összerezzentem.
Néhányan felsikoltottak.
Még a légiós szava is elállt.
Kibontakoztam Evon szorításából és megfordultam.
Plemet immár jégkar fogta közre, megóvva, hogy a földre hulljon. Nem úgy, mint a két légióst, akik előtt egy-egy jéggömb robbanhatott fel, mert a darabok a földön hevertek. Ha védekeztek is, a robbanás miatt a tömeg közé estek.
Az olvadásnak induló jég vize egyazon pont felé kúszott vissza: egy roppant felbőszült, kezét ökölbe szorító, tetőtől talpig feketébe öltözött asztrához, akit a tömeg készségesen átengedett.
– Kai… – suttogtam ámulatomban.
Tetszett a részlet? Ha szívesen folytatnád az olvasást, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!
