Lukács Angéla egy fiatal, álmodozó lány. Mégis józan megfontolás alapján megy hozzá Gulyás Miklóshoz. Milyen lesz a házasságuk? Hogyan változik az egymáshoz való viszonyuk, az érzéseik, miközben sorsuk összefonódik a II. világháború eseményeivel?
Mese hűségről és kitartásról egy viharvert világban.
Ha szívesen olvasnád, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!
A közös munka
Júlia a kéziratot lektorálásra küldte hozzám. Élvezettel olvastam a regényt, mely az előző történetének folytatása,ám önmagában is megállja a helyét. A legfőbb javaslatom az volt, hogy Júlia szűkítsen a tartalmon, és amit megtart, azt fejtse ki bővebben. Az olvasók szeretik látni részletesen, mi történik a hőseikkel, hogyan mozdulnak, mit jelent a testbeszédük!
Azt is javasoltam Júliának, legyen kritikusabb a mindentudó narrátor alkalmazásában, és ne idézze minden szereplő gondolatát, még olyan harmadlagos mellékszereplőkét is, akik csupán elballagnak a hőseink mellett, hogy aztán többé ne térjenek vissza a regényben.
Átírás után a kézirat a Szülőföld kiadó gondozásában jelent meg.
A szerző így élte meg a közös munkát
A regény megírása, a dokumentumok felkutatása, a személyes emlékek feldolgozása sok és alapos munkát vett igénybe, amit végigkísért segítő támogatásával a férjem is. Fontosnak
tartotta, hogy az Egerben játszódó részek is hűen tükrözzék a szeretett városunk helyszínein játszódó történelmi eseményeket. Végső soron nem bántam meg, hogy elfogadtam a javaslatait, mert úgy érzem, sokkal valóságosabb a megírt regény, és történelmi hűséggel követi az eseményeket.
Amikor azt mondtam, hogy az utolsó pont is a történet végére került, nagyon kifáradtam. Azonban szükségét éreztem, hogy ebben az esetben is felkeressem Nádasi Kriszt, úgy éreztem, nem lehetek annyira elbizakodott a második regényemnél, hogy ne legyen szükségem egy kívülálló, szakértő véleményére. Benne megbízom és már dolgoztam vele. Mégis amikor megkaptam a véleményét, őszintén bevallom, hogy sértődöttséget éreztem, mint egy elfogult anya, ha a gyerekét kritizálják. Gondolom, akik írnak, ismerik ezt az érzést, de a gondolat már ott motoszkál az ember agyában, ezt miért írta? Idő kellett ahhoz, hogy lecsillapodva pontról pontra átolvassam és elfogulatlanul nézzem a sorokat.
Sok értékes tanácsot söpörtem volna félre, ha nem ezt teszem. A történet kezdésének időpontját nem változtattam meg, mert a főszereplő kalandos hazatérése után a soproni eseményeket nem hagyhattam ki, és a húszas, harmincas évek törékeny békeidőszakát sem. Sok más tanácsot azonban megfogadtam!
Ezúton köszönöm Krisznek, hogy építő kritikájával, a tanácsaival hozzájárult ahhoz, hogy a
pont valóban egy kidolgozottabb történet végére kerülhessen.
Ha te is elküldenéd a kéziratodat véleményezésre, erről itt olvashatsz többet!
Olvass bele!
Kintről fegyverropogás hallatszott. Először egy rövid géppuskatűz, majd egy hosszú sorozat szakította félbe az éjszaka nyugalmát.
– A falu felől lőnek. Talán partizánok vagy felderítők keltek át a befagyott lápon – szólalt meg Miklós.
Mindenki feszülten várakozott, majd csend lett kint és bent is.
– Valószínűleg az őrjárat lefülelte őket – folytatta Miklós.
– Kimegyek, szétnézek, mi volt az előbbi lövöldözés – szólt közbe Kövér, és magára vett minden meleg ruhát, amit csak tudott, majd kilépett a dermesztő hidegbe.
Kövér egy jó félóra múlva tért csak vissza.
– Negyven fok hideg van kint – mondta elkékült, remegő szájjal. A bajuszát belepte a zúzmara, olyan volt, mintha egyik percről a másikra megőszült volna.
– Ki mondta, hogy kimenj – hallatszott a részeg mormogás Medve ágya felől.
– Volt valami gyanús mozgás a bozótos irányából, de az őrjárat szerint csak vaklárma volt.
– Nem kellene a muníciót fölöslegesen pazarolni. Erre kóborló farkas is lehetett. – mordult fel Medve.
Még egy darabig lélegzetvisszafojtva figyeltek, majd lefeküdtek. Miklós nem tudott elaludni, de a félhomályban látta, hogy Jakab arcát néhány percre megvilágítja a cigaretta parazsa. Miklós is felült, rágyújtott, majd mélyen beszívta a füstöt. Az éjszaka közepén kintről sírás, majd nyöszörgő, visszafojtott hang hallatszott közvetlen az ajtó mellől, majd halk kaparászás zaja szűrődött be az ajtón. Mind az öten talpra ugrottak, és Miklós hirtelen feltépte az ajtót. A hideg betódult a szobába, és egy alak esett be a küszöbön. Ott feküdt összekuporodva a helyiség padozatán, mint egy csomag.
– Ruszkit fogtunk – mondta megdöbbenve Jakab, majd az elemlámpájával megvilágította az ismeretlent. Az alak fejét usánka fedte, és vatelinos kabát volt rajta, ami szemmel láthatólag nagy volt rá.
– Olyan, mint egy csapdába esett állat – szólalt meg Kövér, és a hangjában sajnálat csengett.
– Akkor is jelentenünk kell! – morgott a bajusza alatt Medve.
Levente eddig néma hallgatója volt a történteknek, az idegent mustrálta, majd leguggolt mellé és gyöngéden megérintette a karját.
Az idegen kicsit megnyugodott. Levente kiigazította a fogoly összegubancolódott tincseit az arcából. Az orosz riadtan hátrább csúszott a földön.
– Nem lehet tudni mennyi idős, lehet fiatal is, és lehet öreg is – állapította meg a fiú.
– Vérzik a karja, megsebesült – állapította meg Miklós, amikor jobban megnézte az
összekuporodott alakot.
A katonák próbálták levetni a zubbonyát, hogy megnézzék a sérülést. Az orosz ellenállt, gyorsan és ügyesen védekezett, ám a sapkája lecsúszott a fejéről, és láthatóvá vált a hosszú, sártól összetapadt haja.
– Fiúk, ez egy nő – állapította meg Jakab döbbenten. Az asszony félelemmel teli pillantást vetett a csodálkozó katonákra, majd a szoba sarkába menekült, és a pufajkája zsebében kotorászott az ép kezével. Kövér gyorsan felhúzta a ravaszt és a nőre szegezte a fegyvert.
– Elszórakozunk egy kicsit. Kezdje a százados úr – mormogta Medve, és vigyora felfedte foghíjas száját. Leguggolt az asszony elé és egy mozdulattal szétrántotta a pufajkáját.
– Vidd el onnan a mocskos kezed! – ugrott oda Levente Medve mellé. Medve ellökte a fiút.
– Lelőlek, mint egy kutyát, ha nem hagyod ezt az asszonyt békén! – mordult rá Jakab, és villámokat szóró tekintettel nézett farkasszemet Medvével, de Medve csak röhögött, a szájából dőlt a pálinkaszag.
– Te disznó, suttyomban megittad az összes pálinkát, amit a feleségem küldött! – kiáltott rá Miklós. Medve farkasszemet nézett vele, részegségében elvigyorodott, majd megtántorodott, és elesett.
– Jól van, ne félj. Nem vagy egy gusztusos fehérszemély, akkor sem, ha fiatal vagy – mordult a lányra Medve, feltápászkodott, és odatántorgott a nőhöz. A nő riadt tekintettel hol egyik, hol másik férfira nézett.
– Hadd nézzem a sebed – szólt hozzá Miklós. Félretolta Medvét az útból, és odalépett a földön fekvő asszonyhoz.
A nő nagy, sötét szeme tágra nyílt a félelemtől, a szája széle remegett. Levente levágta a kabát ujját, és a nő hagyta, hogy Miklós szemügyre vegye a karját.
– Szerencséje volt, a golyó csak súrolta – állapította meg Miklós.
– Amikor a falut kiürítettük, talán megbújt valahol és nem ment a többiekkel – jegyezte meg Kövér.
– Miért maradt volna? – mormogta Medve.
– Talán nem is a falu felől jött, hanem az erdőn át. Meglehet az is, hogy orosz kém. Jelentenünk kell az esetet – szólalt meg Jakab.
A nő tekintetében visszatért a félelem. Miklós nézte az asszony sápadt arcát, a vértelen száját, a vékony testalkatát, és egy sebzett őzre emlékeztette.
– Meg kell motoznunk, hátha fegyver van nála – szólalt meg Jakab.
– Majd én megmotozom – ajánlotta magát Medve.
– Majd én – szólalt meg Miklós, és a fogolyhoz lépett. Medve gúnyosan felröhögött.
– Nincs nála fegyver – állapította meg Miklós, amikor végzett a motozással. – Jakab, vallasd ki a foglyunkat, legalább gyakorolod az orosz tudásodat.
Jakab a gyér orosz tudásával faggatta a nőt, de minden eredmény nélkül. Miklós a kályha mellett állt, és onnan nézte őket.
– A napokban elfogott orosz felderítőkhöz tartozol? – kérdezte Jakab az orosz és magyar nyelvet keverve.
– Nem – tiltakozott a nő magyarul.
Mindenki felkapta a fejét, és a foglyot nézte, akinek nagy sötét szeméből könny szivárgott, és végigcsurgott a maszatos arcán.
– Ezek szerint ez is közéjük tartozik, és érti a nyelvünket – alapította meg Jakab.
– Beszéled a nyelvünket? – tette fel a kérdést Miklós, de az asszony összeszorította a száját, és nem válaszolt.
– Holnap elviszik innen az öt orosz felderítőt, akiket a minap elfogtak – szólalt meg újra Miklós, és gyanakodva a fogolyra szegezte a tekintetét.
A nő újra sírni kezdett. Kövér szánakozva nézett a foglyukra, aki lehunyta a szemét, de két oldalt patakokban folyt a könnye, majd összekucorodott és fájdalmas, nyüszítő hangot adott ki, feltérdelt, összetette a kezét és imádkozott. Magyarul imádkozott. Mindenki meglepetten nézte a lányt.
– Magyarul imádkozik – mondta lágy hangon Levente.
– Magyarul – válaszolta Kövér meghatottan.
– Olyan törékeny, mint a feleségem. Képtelen vagyok tovább vallatni – közölte Jakab.
Tetszett a részlet? Ha szívesen folytatnád az olvasást, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!
Az író honlapját pedig itt találod.
