Szofi követi az álmát és légiutaskísérőnek áll Dubajban, de csakhamar belekeveredik egy gyilkossági ügybe. Valaki a nyomába ered, Szofi viszont nem számíthat a rendőrségre, így kénytelen maga a végére járni, ki és miért gyilkolt.
Ha szívesen olvasnád, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!
A közös munka
Hadházi Anita eredetileg a Plumbury Park kéziratával keresett meg, azután mégis úgy döntött, inkább a frissen írt rejtélyét szeretné véleményeztetni. Őszintén szólva megijedtem kissé az arab történettől, mert nagyon egyszerű melléfogni velük, klisés karaktereket és helyzeteket összeönteni – Anita ezt ügyesen elkerülte, érdekes és hiteles lett a sztori és a szereplők is.
A rejtély-krimiszál kibontásához írtam javaslatokat, főképp hogy a főszereplő Szofi legyen motiváltabb, kezdeményezőbb, és nyomozzon az ügyben, amibe belekeveredik. Fontosnak tartottam a szereplők számának emelését és az ő gyanúba keverésüket is. Krimi esetén mindig fontos, hogy ha az olvasó elgondolkodik rajta, vajon ki lehet a történések mögött, akkor legyen listája, ne csak 1-2 szereplő kerülhessen szóba.
Lendületesebb kezdést ajánlottam – akár a rendőrségi kihallgatással kezdve -, valamint a romantika lassítását, főképp mert ennek alakítása láthatóan eleve jól ment a szerzőnek, látszott a kéziratban, hogy ügyesen tudja nyújtani, ha dolgozik vele.
A regény az Álomgyár kiadónál jelent meg 2024-ben.
A szerző így élte meg a közös munkát
Évekkel ezelőtt, a Dubaj gésái első vázlatával kerestem meg Kriszt, mert sok jót hallottam róla az írótársaktól. Krisz alapos visszajelzést adott, kreatív ötletekkel és stilisztikai megjegyzésekkel segítette a mű fejlődését. Ő javasolta például, hogy írjak még gyanúsítottat a szövegbe. Ez az ötlet nagyon fontos volt, a plusz szereplő által vált a történet kerek egésszé és még izgalmasabbá.
Ha te is elküldenéd a kéziratodat véleményezésre, erről itt olvashatsz többet!
Olvass bele!
Bekanyarodok a sarkon, amikor észreveszem, hogy egy autó lelassít mellettem. A kerekek alatt meg-megreccsen a murva, elnyomva a motor duruzsolását. A gyomrom összeugrik. Megszaporázom a lépteimet, mire az autó is gyorsít. Már csak néhány méter a szállásom bejáratáig, biztatom magam. Úgy teszek, mintha észre sem vettem volna, hogy követ, előre görnyedve, fejemet leszegve igyekszem eljutni a biztonságot jelentő fotocellás ajtóig. A vérem a fülemben dobol, mintha nem tudnám enélkül is, hogy veszélyben forgok. Az a tervem, hogy amint a bejárathoz érek, megfordulok, és az utolsó pillanatban megnézem a sofőrt és az autó típusát is. Nem reménykedem benne, hogy a rendszámot is képes leszek leolvasni, de abban bízom, hogy a biztonsági őr is látja majd a jelenetet, és esetleg tanúskodik majd mellettem a rendőrségen. Akkor végre elhinnék, hogy valaki igenis figyel engem.
Már csak pár méterre vagyok az ajtótól, amikor meghallom a hangját.
– Miss Mauer!
Odakapom a fejem. A hadnagy könyököl ki a lehúzott kocsiablakon. Nem dob fel a látványa, de a gyilkosé azért rosszabb lett volna.
Egy pillanatig szótlanul nézzük egymást. Fogalmam sincs, mit akar, de amit én szeretnék, az most nem az, hogy folytassuk a parttalan vitát. Éhes vagyok és fáradt.
– Idejönne, kérem?
Grimaszolok, még egy szemforgatást is megengedek magamnak, de azért odasétálok az autóhoz.
– Megvannak az ujjlenyomatok? – kérdezem tőle, mihelyst odaérek.
– Nem amiatt jöttem – feleli szárazon. – Kérem, üljön be.
Összerezzenek az ajánlatára. Nem jó, ha egy rendőr arra kér, üljek be az autójába, de ahogy jobban szemügyre veszem a járművet, rájövök, hogy ez semmiképp sem a szolgálati kocsija. Ez egy fehér Toyota Prado, napfénytetővel meg krómozott díszszegéllyel. És annyit azért tudok a dubaji rendőrség autóflottájáról, hogy azok fehér alapon zöld csíkosak. De akkor mégis miért gurult ide munka után a saját autójával?
Kinyitom a kocsiajtót, és beszállok mellé a bézs bőrülésre. Fészkelődöm, nem találom azt a pozíciót, amiben ne érezném kínosan magam. A szemem sarkából látom a kezét; a bronzos bőr és az enyhén szőrös kézhát tipikusan a helyiekre jellemző. Tenyerét az automata váltókaron nyugtatja, indulásra kész.
– Mehetünk?
Felnézek. Mintha nem is ugyanaz a férfi lenne, mint akit a rendőrségen megismertem. Arcán nyoma sincs a hivatali szigornak. Fehér teniszpólóban évekkel fiatalabbnak tűnik, simán lehet, hogy csak harmincöt éves. Jól áll neki ez a lazaság. Tekintetem a farmerjára, majd a fehér sportcipőjére téved, aztán újra az izmos combjára, karjára, a szépen metszett szájára, mélybarna szemére.
Lassan fújom ki a levegőt. Észre sem vettem, hogy visszatartom.
– Nos?
Összenézünk. Ő féloldalas mosolyt villant, én zavartan bólintok. Elindulunk. Leesik, hogy elfelejtettem megkérdezni, mi az úticél, de mielőtt megtehetném, tovább kérdez.
– Maga minden idegen kocsiba ilyen könnyedén beszáll?
Kilátszanak a fehér fogai, úgy mosolyog. Nem minden férfinak áll jól, de az ő arcberendezésén határozottan sokat dob a széles vigyor.
– Csak azokhoz a rendőrökhöz, akik emberöléssel vádolnak.
Tetszett a részlet? Ha szívesen folytatnád az olvasást, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!
