A rövid válaszra vagy kíváncsi?
Kétféleképpen írhatsz regényt:
ösztönösen vagy tervezetten.
Hosszabb válaszra vágysz?
Olvass tovább!
Megtörténik, hogy az írónak egész egyszerűen becsapódik az elméjébe egyetlen jelenet, egyetlen poén, három fenomenális mondat, amit mindenképp le kell írnia. Ez az, amit általában ihletnek hívunk. Ilyenkor belepusztulunk, ha nem tudjuk azonnal leírni a csattanós párbeszédet, a jól eltalált leírást, és ha máshova nem, hát egy papírcetlire a metrón állva írjuk fel a világmegrengető ötletet, vagy a telefonunk hangrögzítőjére mondjuk fel vezetés közben.
Elképzelhető, hogy nem egy rövid lélegzetvételnyi írást jegyzünk így le, hanem napokon keresztül görnyedünk a számítógép felett, és éjszaka négy órát alszunk csak, hogy leírjuk, ami bennünk van.
Ha valamennyire írónak tartod magad, ez biztosan megtörtént már veled is.
Na jó. De mégis azt hallod, azt olvasod, hogy higgadtan, ülve, papírral a kézben, vagy a képernyőre meredve, szépen lassan végig kell gondolnod az írásod fő sarokköveit, mielőtt nekikezdenél az alkotásnak, a regényírásnak. Hogy tudnod kell, mit akarsz mondani, kinek. Hogy kiről szól a sztori, hogy főhősöd mit tanul meg a könyved végére, és hát persze, hogy mi minden történik vele az első és az utolsó oldal között.
De ez hülyeség – gondolod. Hiszen annyira benne vagy a művedben, annyira érzel minden rezgést, és különben is, alkotás közben jön a további ihlet, már miért állnál le tervezni? Pont a spontaneitása veszik el a regényírásnak!
Nos, az a rossz hírem van, hogy
tervezéssel igenis jobb könyvet fogsz írni.
Sokkal jobbat. Fényévekkel jobbat, mint nélküle.
Ugyanis ha veszed a fáradságot, megállsz egy pillanatra, és elgondolkozol, honnan hova akarsz eljutni, meg fogod látni a történeted ívét. Ha látod az ívet, látod, min húzódik keresztül, és ezeket a közbenső állomásokat is jobban ki tudod találni. Ha megfelelő ideig gondolkodsz a főhősöd jellemén, kiforrottabb egyéniséget alkotsz. Ha hagyod magad eljátszani a gondolattal, hogy történeted a jelenben, a jövőben, vagy a múltban játszódjon, akkor a könyved helyszíne megalapozott döntés alapján lesz kijelölve, és nem az első ötletedet használod, és így tovább.
Tehát érdemes az új ötleteket pihentetni: hagyd őket kiforrni, közben egy-egy mondatot, kifejezést, részletet jegyezz le – tehát hagyd, hogy a spontaneitás és a tervezési folyamat hasson egymásra.
Ha többet olvasnál a tervezésről, a HOGYAN ÍRJUNK KÖNYVET?-ben találsz konkrét ötleteket is!
Te mennyire vagy spontán író, és mennyire írsz tervek alapján?
Ha még nem iratkoztál fel a hírlevelemre, kattints ide, hogy megkaphasd a legfrissebb híreket, értesülj az új blogcikkekről!
3 hozzászólás “Mégis, hogyan kezdjek neki a regényírásnak, novellának?”
Alapvetően én is a nagy ívek megtervezése, a karakterek kitalálása mellett teszem le a voksom. De előfordult már, hogy egy szereplő fogta magát, és másként válaszolt, vagy mást tett, mint amit kigondoltam, és egész jó kis plusz fordulatokat produkált. Hiába, a jobb agyfélteke mindig ott van. 🙂 És ez nagyon jó.
Hiába, van, amikor nem látjuk az ívet. Na olyankor nem kell leblokkolni. Csak írni-írni-írni tervezés nélkül, hiszen ilyenkor csak homokot lapátolunk a homokozóba, amiből később kastélyokat építhetünk.
(Háh, jó kis Shannon Hale idézet :D)
1.) Először is kell az ihlet, a feltámadt íráskedv, ami minden regény egyik legfontosabb indítási tényezője, továbbá a személyes átélés, és a tapasztalatok igen emelhetik a mű értékét. Lehetőleg mindennek élőnek, hitelesnek kell lennie, filmszerűnek, az olvasóval nem csak megértetni, hanem éreztetni is kell, amit a művel ki akarunk fejezni. Ami jó gondolat eszünkbe jut, azt célszerű mindjárt leírni, mindegy hogy hol, a parkban, kiránduláson, metrón, buszon, villamoson vagy a boltban. Először összeáll a váz, a keret, ezt aztán ki kell tölteni jó párbeszédekkel, jelenetekkel, esetleg ki kell színezni viccekkel, humoros jelenetekkel, kalandokkal, szerelemmel, csalódással, vitákkal, szenvedéllyel, sikerekkel és kudarcokkal. A befejező eseményt inkább a végére tartogassuk, a főhős sorsa (vagy egyes más szereplőké is) az utolsó pillanatig legyen többesélyes. Nem feltétlenül kell, hogy a főhős egyértelműen pozitív szereplő legyen, lehetnek hibái, sőt, vétkei is (akár bűnei is), gyakran ettől lesz igazán reális, emberi. Én annak a híve vagyok, hogy inkább egy vagy legfeljebb két főhős legyen, akiknek életét végigkíséri a mű, és sok mellékszereplő. Ám sokan párhuzamos regényt írnak, 2-3 fontosabb szereplővel, egyik sem kerekedik a másik fölé, és a cselekmény ugrál, egyik helyszínről, csoportról a másikra. Utóbbi is sikeres lehet, számos példa van rá az irodalomban.
2.) Ha leírunk egy jelenetet, az mindig legyen reális (ha csak célunk nem éppen az irrealitáson keresztül bemutatni a világ egy darabját), képszerű legyen, filmszerűen őrizze meg, ragadja meg az eseményeket és olykor egy-egy pillanat különlegességét, soha vissza nem térő voltát.
3.) A jellemek, a szereplők pozitív és negatív tulajdonságai, arányban legyenek egymással. Az emberi küzdelem, és a lélek belső vívódása kísérje végig az egész művet.
4.) A jó műnek idő kell, ki kell forrnia magát. Utóbbi okból célszerű a nyersanyagot, majd a már finomított kéziratot is, egy ideig pihentetni. Előfordulhat, hogy amit első pillanatra jónak találunk a kéziratban, annál hamar jobb megoldás akad, vagy egyenesen szükségesnek tartjuk a változtatást. Az is igaz viszont, hogy egy kézirat elkészülte nem nyúlhat túlságosan át az idő végtelenségébe.