Krisz Nadasi writes – Az írás a szenvedélyem. És az, hogy Te is legyél író!

A szerelmes zenész – fiataloknak szóló regényt szerkesztettünk

Stella Albright: Holdfény szonáta

Stella Albright, a nagy sikerű Búcsúszimfónia-duett szerzője megindító, zenével átitatott regényben
tárja fel a lélek legmélyebb titkait. Egy harcos, túlélő, szerelmes fiatal férfi küzdelmes életének
tükrében.

Léo Ray Párizsban élő rockzenész, nemcsak a hírnévvel küzd, hanem az öccse elvesztésével és apja szeretetének hiányával is. Ám az amerikai turnén találkozik Ellie-vel, és a keresztény lány egy pillanat alatt elbűvöli. Vele Ray kienged, mer végre előretekinteni és harcolni. Ám a sorsnak van még vele terve…

Ha szívesen olvasnád, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!

A közös munka

Nagy örömömre a Holdfény szonátának nemcsak a lektori véleményezését végezhettem, hanem a szöveg irodalmi szerkesztését is, mégpedig Becz Dóri kolleganőmmel együtt. A munka izgalmas is volt, mert a kiadótól meglehetősen rövid határidőt kaptunk, és össze kellett hangolni nemcsak a szerző és a két szerkesztő együttműködését, de még a próbaolvasók olvasási idejét is!

Azonban a kulisszatitkok biztos jobban érdekelnek, mint a szerkesztői munka rejtelmei, így mesélek arról!

A kézirat első formájában a főhős Ray szemszögéből E/1-ben íródott. Mivel a szöveg kifejezetten stílusos volt, sok hasonlattal, allegóriával, apró, lírai megfigyelésekkel, azt javasoltam Stellának, E/3. személyben jobban működne. Mivel a fiú francia – hiába, hogy Amerikában turnézik -, javasoltam azt is, ez markánsabban jelenjen meg, például legyen kedvenc francia péksüteménye.

Az időugrásokat bizonyos fejezetek közt erősebbé tettük, az emlékek felidézését viszont jobban belesimítottuk a szövegbe. Egyes fejezeteket hosszabbra javasoltam, másokat rövidebbre, így a megjelenő regényben nem találod majd meg például annak az utazásnak az újramesélését, amikor Ray felnőttkorában tizenéves lánya meglátogatja őt Párizsban – ezt olvashattad a Búcsúszimfóniában.

A szerkesztett anyagot nem csupán leadtuk; a szerző egyes változtatásait is megnéztük, véleményeztük, hogy hozzád pontosan az a könyv kerüljön, amit a szerző neked írt!

Stella Albright, a Búszúszimfónia és a Holdfény szonáta szerzője

A szerző így élte meg a közös munkát

„Ezer köszönet illeti Nádasi Kriszt, aki a legelső vázlatoktól nélkülözhetetlen segítőtársam és tanítóm az írásban, így a Búcsúszimfónia-duett és a Holdfény szonáta is a lehető leggyönyörűbb dallamaiban szólhat.

Köszönöm, hogy elhitetted velem, van értelme írnom!

Szeretném kifejezni hálámat a csodálatos Holdfény-csapatnak, mindenkinek, aki a háttérben munkálkodott, hogy ezt a könyvet a legtökéletesebbé formáljuk. Elsősorban Becz Dorottyának, aki Krisszel szerkesztette a regényt.

Dóri, megtiszteltetés, hogy a szerkesztőm lettél, a gondját viselted a mondataimnak, és a sorok között felépülhetett a zene szeretetvára. Jobb kezekbe nem is kerülhetett volna a Holdfény szonáta.”

Ha te is elküldenéd a kéziratodat véleményezésre, erről itt olvashatsz többet!

Olvass bele!

– C’est parti! – kiáltották egyszerre az együttes tagjai a függöny mögött, várva, hogy végre a színpadra lépjenek. A három fiatal fiú már másfél órája váratta a közönséget a forróságban. A Missouri állambeli Kansas Cityben még a folyó mellett is tombolt a hőség, amikor Léo a nyakába akasztotta behangolt Fender basszusgitárját, és magára kapta a már talizmánnak számító bőrdzsekijét. A három francia srác felszaladt a nagyszínpadra, ahonnan páratlan, festői kilátás nyílt a nagyvárosra és az előttük szétterülő, végtelenbe kígyózó tömegre, amely felzúgott a plázson.
Léo a húrok közé csapott, ujjai villámgyorsan szaladtak a fogólapon. A színpad közepén állt, mellette a szólógitáros, Jean-Marc, kezük alatt szinkronban röpködtek az akkordok, beledőltek a váltakozó magas és mély hangokba.
Még csak játszogattak, de a tömeg máris tombolt. Amikor az utolsó hangot is lecsapták, Léo magasba emelte a gitárját, úgy üdvözölte a közönséget. Visszaejtette a hangszert, a mikrofonja elé állt, és kitárta karját az oldalán álló srác felé.
– Utánozhatatlan gitárosunk, Jean-Marc – mutatta be, a rajongók vastapssal köszöntötték.
A fiú a szakálla alatt mosolyogva intett, elfoglalta a helyét. Léo megfordult, a cintányérok mögé rejtőző cingár, szőke, bozontos hajú srác felé mutatott, akinek fején kockás kendő díszelgett.
– A dobok mögött Pepe – kiáltotta.
Ütemesen pattantak a dobverők, Pepe a levegőbe hajította az egyiket, megpördítette a levegőben, majd elkapta.
Jean-Marc mikrofont ragadott, és kinyújtotta kezét Léo felé.
– És a barátom, a Howling Rivers vezető énekese és basszgitárosa, Léo, a zene vad
mezején!
A rajongók üdvrivalgással fogadták, Léo egóját hizlalta a hírnév.

– Jól vagytok? – kérdezte, noha ez volt az a kérdés, amit neki soha senki nem tett fel.
Válaszul felzúgott a tömeg.
– Ezt igennek veszem – vigyorgott Léo. Hátrapillantott a fiúkra. – Hoztunk ma nektek egy
új dalt…
– De ezt a számot csak egy fergeteges buli után játszhatjuk el – tette hozzá Jean-Marc.
– Felkészültetek? – kérdezte Léo.
A közönség éljenzett.
– Nem hallom! – Kezéből tölcsért formált a füle mellett. A perzselően meleg levegő
remegett a több ezer ember hangjától. – C’est parti!
Átadták magukat a rockzene tébolyának. Léo ujjai a megszokott rutint követve táncoltak a gitár húrjain, a közönség tombolva ordította a számaikat. Bár a síkságok Párizsa a jazz és a blues városa, a három rocker új zenei színt vitt Amerika szívébe.
Léo egyedül a színpadon érezte úgy, hogy ő irányít – a gitárjával a kezében. Ez tartotta életben. Ez volt az egyetlen, amire emlékezett a négy évvel korábbi balesete előtti korszakból.
Összekötötte azzal, aki valaha volt. Azért szorongatta annyira, hogy már elfehéredtek az ujjai a húrokon, mert szembe akart szállni az erővel, amely újra és újra magába akarta szippantani.
Léoban felrémlett a kép, ahogy ott állt a szobája közepén hónapokkal azután, hogy
retrográd amnéziát diagnosztizáltak nála. Csak bámulta az idegen, ijesztően steril szobát, amit az anyja az érkezését megelőző napon patyolattisztára takarított. Az anyja szintén idegennek tűnt. A szobát sem látta azelőtt. Nem voltak emlékei, a szülei pedig még kísérletet sem tettek arra, hogy segítsenek összeraknia a múlt darabkáit. Csak álltak mögötte, és nézték, ahogy fiuk pillantása átrepül a szobán, és megállapodik az íróasztal mellett egy narancssárgás akusztikus gitáron. Bár Léo mindaddig azt hitte, több ezer kilométerre került a lakóhelyétől, akkor úgy érezte: hazaért. A kezébe vette egykori gitárját, és tudta, ez az a hangszer. A szülei reményteljesen összemosolyogtak.
Az ágyára telepedett, ujjait a fogólapon pihenő húrokra nyomta, de mintha az előző napi vihar magával vitte volna a zenei tudását is. „Már erre se vagyok képes!” – ordította dühösen, és az ágyra csapott. Anyja keze a hátára simult, szemében megbújó fájdalma Léóban is kínt fakasztott. Bár a nőhöz nem fűzték érzelmek, a tényekkel nem lehetett vitatkozni; ők voltak a szülei, és vele ellentétben ők emlékeztek élete első tizennégy évére, Léo viszont értetlenül állt fekete lyukká tömörült múltja előtt.

A baleset óta az egész világ ijesztőbbé vált. Tudta, ha a zene az egyetlen, amit valamilyen különös oknál fogva meghagyott neki ez a kattant univerzum, akkor használnia kell. Felrobbant életének maradványaiból egy új, őrült világot teremt magának.
A színpad felett az égbolton az alkony fényei táncoltak, ahogy a nappal átadta az uralmat az éjszakának. Ahol a Missouri és a Kansas folyók találkoztak, a víztömeg susogva sodródott a partot szegélyező parkok mentén, a nyári este színeiben ragyogva. A magasba nyúló felhőkarcolók fényei kiszűrődtek az ablakokon, a kis négyzeteket elmosódva tükrözte vissza a vízfelszín.
Léo a mikrofonállványon pihentette az ujjait, az egykori, reszelős rocklegendára emlékeztető hangja ezúttal inkább egy fáradt rozmár üvöltésére hasonlított. A fejében cikáztak a negatív gondolatok, erősítették benne az érzést, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, mint a zene közelében. A gitárja törékenyebbnek tűnt az ujjai között, mint azelőtt.
Rettegett, hogy a színpadon hullik szét.
A menedzserük, Jay C. szúrós szemmel nézett rá a színfalak mögül, Léo olvasott a gondolataiban: Ha nincs show, ti sem vagytok. Úgyhogy játszott tovább, de a dallam nyomán hazugság áradt szét a színpadon, szikladarabkáit a fiú tüdejébe fúrva.
Az utolsó számok következtek.

Aztán elérkezett a holtpont. Léo kínok között vergődött, de tudta, ha átlendül rajta, még hatalmasabb bulit csap. Szembenézett múltja romjaival, jelene lángoló templomával, jövője tátongó légüres terével. A holtponton újra és újra kettéhasadt a szíve.
Lenyelte a szavakat. Égették a torkát.
Azon tűnődött: ki vagyok igazából? Egy tizenöt éves kissrác, aki a szenvedélyének él, és imád játszani, vagy pedig egy tizennyolc éves rockzenész, aki a hírnév mögé rejtőzik az érzései elől?
A folyópartot betöltötte a Howling Rivers rockzenéje, Léót viszont felőrölte az üresség – mert az aznap este kapott hírt képtelen volt feldolgozni. Hogy valaki, akit mindennél jobban próbált figyelmen kívül hagyni, néhány órával azelőtt itthagyta ezt a földi világot. Itthagyta őt.
A tekintete átröppent a tömegen, és megállapodott valamin; mintha ékszer csillant volna a sűrű fűben. Egy lány tört át az őrjöngő punk-rock rajongókon, kétségbeesetten átkarolva saját magát. Mint egy mezei egér a vadmacskák között. Az arca felragyogott, amikor egy másik lány – a barátnője – megindult felé, és átölelte, majd súgott neki valamit. A lány ledermedt, törékenynek és bizonytalannak hatott, olyasmit tükrözött, amit Léo maga is érzett.

Lassan, félve emelte fel az arcát. Léo viszont le sem tudta venni róla a szemét.
Rámosolygott, a lány eleinte bátortalanul figyelte, majd elnevette magát. Hirtelen úgy tűnt abban a hatalmas tömegben, mintha világítana: szőke haját a lemenő nap élénk fénybe burkolta. Léo csak játszott letaglózva, és próbálta meggyőzni magát, hogy nem káprázik a szeme. A szíve felugrott a torkába, ott dobogott tovább a koncert legvégéig. A világ újból összeállt. Felpattant egy kialudtnak hitt szikra a bensőjében, és lángba borította. A gitárjába kapaszkodott, amelyről mindaddig úgy érezte, az tartja egyben, és a húrokon megelevenedett a zene.

Tetszett a részlet? Ha szívesen folytatnád az olvasást, ide kattintva tudod megrendelni a könyvet!

Megjegyzés hozzáfűzése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .